A ’68-as nyugat-európai kultúrmarxista lázadások a fennálló rendet nemcsak polgárjogi és vagyoni szempontból kívánták alapjaiban felforgatni, hanem a szexualitás terén is a totális anarchizmust vallották.
A „szexuális felszabadulást” azonban nemcsak a felnőttek, hanem a kiskorúak számára is el akarták hozni: az egyenjogúsítás örvén végső soron a pedofília politikai filozófiáját alapozták meg, melynek hatása a mai napig érezhető, és amelyből mind a mai napig előszeretettel merítenek a pedofíliát relativizáló vagy éppen gyakorló jogvédők és pszichiáterek is. Nyomozásunk visszaköveti, hogyan szövi át nemcsak ideológiai, hanem gyakorlati szinten a kultúrbalos elitet a pedofília pártolása és relativizálása.
’68 romlott szelleme és a kultúrbalos elit
Érdemes néhány példát felidézni arról, hogy a kultúrbal vezető alakjai hogyan élik meg saját pedofíliájukat. Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as diáklázadások ikonikus alakja, „Vörös Dany”-je, az Európai Parlament zöldpárti képviselője közismert pedofil élménybeszámolóiról. 1975-ös A nagy bazár című művében, felidézve egy óvodában felügyelő pedagógusként szerzett perverz élményeit, arról beszélt:
Többször is megesett, hogy néhány gyerek lehúzta a sliccemet, és elkezdtek simogatni. Ha kitartók voltak, én is visszasimogattam.
Később, amikor szembesítették a könyvében leírtakkal (ahogyan azt Marc Rylewski, a „sárga mellényesek újságírója” is tette), úgy fogalmazott, azok egyáltalán nincsenek kapcsolatban a valósággal, hiszen ő egyáltalán nem pedofil, a könyve „csak annak a kornak a szülötte, amely tele volt tekintélyellenes, tiszta provokációval, amit a burzsoázia megbotránkoztatására jött létre”. Hogy az egykori közhangulat hozzájárult Cohn-Bendit beteges érdeklődéséhez, afelől semmi kétség, a ’68-as lázadások minden normalitás tagadását tűzték ki célul, köztük a szexualitás területén is.
Daniel Cohn-Bendit, az Európai Zöldek francia–német frakcióvezetője volt az Európai Parlamentben (Fotó: MTI/EP/Fred Marvaux/ Európai Parlament)
A ’68-as felforgató mozgalmak nehezen csillapodó, marxista mámorában, 1977-ben fogalmazták meg francia értelmiségiek a törvényhozás felé azt a petíciót, amelyben követelik, hogy a szexuális aktusba való beleegyezési korhatárt az akkoriban amúgy is alacsonyan lévő tizenöt évnél is alacsonyabbra szállítsák le. Az aláírásgyűjtés felhívását három, kislányokat molesztáló férfi védelmében fogalmazták meg, hogy folyamatban lévő ügyükben kedvezőbb ítélet szülessen.
A petíciót a kor vezető értelmiségének krémje írta alá, így mások mellett a feleséggyilkosLouis Althusser és a posztmodern olyan teoretikusai, mint Michel Foucault, Roland Barthes, Gilles Deleuze, Jacques Derrida vagy a marxista Jean-Paul Sartre és az ő neje, a feminista Simone de Beauvoir is, aki nő létére nem megvédeni kívánta a gyermekeket, hanem inkább a molesztálókat akarta szabadon engedni.
„Milyen érzés kis csitrik gyűjtőjének lenni?”
A gyalázatos, 1977-es petíció hatvankilenc aláírója között volt az a Gabriel Matzneff is, akinek pedofil múltjával kapcsolatban ez év elején robbant a bomba: nemcsak a műveiben és fantáziájában, hanem a valóságban is rendszeresen molesztált gyerekeket. A ma is élő, 82 éves szexuális ragadozóról egyik korábbi áldozata rántotta le a leplet egy vallomásos könyvében: Vanessa Springora A beleegyezéscímű kötetébenleírja, hogy gyerekkorában hogyan erőszakolta meg őt több alkalommal is az író, és milyen törést és maradandó, lelki sérülést okozott mindez a számára. Bár Matzneff a legtöbb írásában mindig is nyíltan vallott arról, hogyan erőszakoskodott kiskorúakkal, a francia elit eddig a füle botját sem mozgatta, és egy botránykönyv kellett ahhoz, hogy végre az igazságszolgáltatás előtt feleljen tetteiért az író. Az 1974-ben megjelent A 16 év alattiakcímű könyvében például úgy fogalmazott: egy gyerekkel lefeküdni szent élmény, keresztelési esemény, megszentelt kaland.
Gabriel Matzneff francia író a 80-as években (Forrás: Facebook)
Matzneff egy 1990-ben készült tévés beszélgetésbena műsorvezető cinkos kérdésére, miszerint „milyen érzés kis csitrik gyűjtőjének lenni”, a pedofil író azt válaszolta, azért kedveli az iskoláskorú lányokat, mert még nem ábrándultak ki a férfiakból, és szívesen közelednek felé, mert ő figyel rájuk és meghallgatja őket. Úgy tűnik, hogy csak a sok elemében kisiklott #metoo mozgalom révén kerülhetett sor arra, hogy a francia kultúrbalos elit ma már ne csak csettintsen a perverz élménybeszámolókon, ne csak relativizálja a súlyos szexuális bűnöket, hanem fel is lépjen ellenük.
Szegény, beteg pedofilok
A másik veszélyforrás az, amikor úgy (klasszikus, az LMBTQ-mozgalomban már kipróbált módszerekkel) relativizálják a pedofíliát, hogy nem bűnként, büntetendő cselekményként azonosítják, hanem betegségként. Az Egészségügyi Világszervezet betegségként kezeli a pedofíliát, a Betegségek nemzetközi osztályozásánakrendszerébe beépítve. Ugyanígy, az Amerikai Pszichiátriai Társaság által szerkesztett Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvénekaktuális, ötödik kiadásában is szerepel a pedofília mint betegség. A pedofília betegségként való besorolása magával hozza a „beteg” áldozattá alakítását is, sajnálatot és együttérzést vált ki az emberekből. Azaz: a pedofíl csak egy sérült ember, akit gyógyítani kell, akire a társadalomnak erőforrásokat kell fordítania, akit nem hagyhatunk az út szélén.
Közben a valódi áldozatokról, a gyermekmolesztálások célpontjairól és az ő kezelésükről, az átélt trauma feldolgozásáról szinte szó sem esik ugyanezekben a körökben. A fókuszban és az empátia körének középpontjában mindig a pedofil, az elkövető áll.
Természetesen a pedofília betegséggé nyilvánítása egyértelmű célt szolgál: egyre több pedofilnak legyen lehetősége coming outolni és a betegségre hivatkozva beolvadni a többségbe, normalizálódni. Mert kit tud könnyebben elfogadni az átlagpolgár? Egy izzadó tenyerű, nyákos sorozatpedofilt vagy egy szánni való beteg, nyomorult embert? Minél több pedofil tudja felvállalni a bűneit és vágyait a szűkebb vagy tágabb értelemben vett nyilvánosság előtt, annál inkább lehet áldozatként és sértettként felmutatni őket.
Helmut Kentler, a pedofilok doktor Mengeléje
A szexuális forradalom hajnalán, a hatvanas évek Németországában a pedofília nem bűnnek és tabunak számított, hanem a progresszió egyik lehetséges leágazásának. Ennek a relativizáló álláspontnak az egyik hamis prófétája a pszichológiaprofesszor Helmut Kentler volt. Jól mutatja az elmúlt harminc év (kérdés, hogy napjainkra ebből mi változott) német közvéleményének kényszeres szabadosságát az, hogy Kentler elismert, köztiszteletben álló televíziós és rádiós sztárpszichológusként hirdethette, hogy a gyermekek szexuális lények, akiknek lehetőséget és szabad teret kell adni, hogy kifejezzék nemi identitásukat. Gondolatmenetét úgy folytatta, hogy a gyermekek „szexuális felszabadítása, az elnyomó morális struktúrák”újraértelmezése újraenergizálná és tovább demokratizálná a német társadalmat.
Helmut Kentler professzor, a német pedofil gyerekközvetítő hálózat atyja (Forrás: Facebook)
A hatvanas évek végén Kentler egy pedofilokra szakosodott gyermekpiacot hozott létre az állami szociális rendszer védelmével. Erről egy 1988-ban megjelent jelentésben részletesen be is számolt.
A jelentésben az szerepelt, hogy 1969-től harminc éven át hajléktalan, a szociális háló legaljáról levadászott gyermekeket engedtek, utaltak ki pedoszexuális „gondozóknak”. Az ilyen „kapcsolatokat” a sztárpszichológus kölcsönösen kielégítőnek és kétoldalúan előnyösnek írta le, hiszen a gyermek kikerül a tökéletlen és rideg állami ellátórendszerből és szeretetteljes otthont talál. Ez azt is jelentette, hogy a politikai, pénzügyi és tudományos elit köreiben is sorban álltak a megszerezhető gyerekekért.
Kentler pedig kiszolgálta a beavatottakat. Ebben az évben, egy hónappal korábban a hildesheimi egyetem részletesen feltártaés tanúkat, valódi áldozatokat felsorakoztató tanulmányban mutatta be Kentler professzor pedofilhálózatának működését. A szövegből kiderül, hogy a berlini gyermekjóléti állami szervek és a kormányzó szenátus szemet hunyt, jóváhagyta a Kentler-kísérletekgyakorlatát. Az elkövetett bűnök mára azonban elévültek, a professzor pedig 2008-ban, nyolcvanéves korában elhunyt. Halálával elkerülte a felelősségre vonást. Áldozatainak már sosem lesz arra lehetősége, hogy a törvény színe előtt szerezzenek érvényt az igazságnak.
A német liberális párt, a Német Szabaddemokrata Párt (FDP) a nyolcvanas évek elején zajló kampányában felhasználta a különböző, a normalitástól eltérő szexuális irányultságokat tömörítő szervezet (az Allgemeine Homosexuelle Arbeitsgemeinschaft, azaz: az Összevont Homoszexuális Munkacsoport) támogatását.
A Spiegel korábbi, 2013-as cikke szerint az FDP-nek a Kentler-féle pedofilhálózat legmagasabban jegyzett kivételezettjeivel volt szoros kapcsolata. Ez a szervezet látta el a homoszexuálisok és a pedofilok társadalmi és polgárjogi képviseletét is.
Az FDP (ahogyan a német zöldpárt, a Die Grünen is) fokozatosan a saját kampánystratégiájába és politikai programjába emelte a szervezet javaslatait, követeléseit. 1980-ban a párt ifjúsági szervezete márciusi nagyközgyűlésén el akarta távolítani a német büntető törvénykönyv azon paragrafusait, amelyek tiltották és szankcionálták a gyermek- és tinédzserkorúak zaklatását, szexuális kihasználását. Az élcsapat tette a dolgát. 1981-ben már a párt képviselőcsoportja meghallgatást tartott, hogy felülbírálja a törvényt, amely bűncselekményként aposztrofálta a homoszexuális kapcsolatot. A meghallgatáson tanácsadóként és előadóként részt vett Helmut Kentler.
„Jobban kedveli a gyerekeket, mint szeretné?” szól a berlini Charité kórház plakátkampányának felütése (Forrás: Kein-taeter-werden.de)
„Jobban kedveli a gyerekeket, mint szeretné?”
Manapság sem tétlenek a pedofilok védelmezői sem Nyugat-Európában, sem idehaza. Németországban, a nagynevű berlini Charité kórház 2005-ben kampányt indított a pedofilok megsegítésére,és arra buzdította őket, hogy vegyenek részt a kórház által indított kezelésben, ezzel is megelőzve a jövőbeli gyermekmolesztálásokat. 2010-ben egy olyan reklámspotot is készítettek, amelyen egy vonaton utazó fiatal (első pillantásra szimpatikus) férfit láthatunk, aki kiszemel magának egy édesanyjával utazó, szőke kisfiút. A reklámspot a pedofilok szemszögéből szemléli az esetet és megértően teszi fel a kérdést: „jobban kedveli a gyerekeket, mint szeretné?”2015-ben, immáron a szövetségi kormány finanszírozásában Kein Täter Werden!vagyis Ne légy elkövető!-szlogennel, teljes Németországra kiterjesztve tovább erősödött a program, amelyben mindeddig tizenegyezer jelentkező pedofil kívánt részt venni. Az állami program célja ugyan az, hogy hosszabb távon megakadályozza a szexuális bűncselekményeket fiatalkorúak ellen, de végső soron a pedofil cselekmények dekriminalizálását teszi lehetővé azzal, hogy kezelhető betegként mutatja be a pedofilokat. Hiszen a betegséget nem büntetni, hanem gyógyítani kell. Ez bármelyik törvénytisztelő polgár számára egyértelmű.
Németországban intézményi szinten zajlik a pedofilok mint áldozatok kezelése, azért idehaza is találni ilyen és ehhez hasonló, pedofíliát relativizáló hangokat a közvéleményben. A Magyar Narancs egy 2019-es cikkébenarra is utalást tesz (illetve arra a feltételezésre jut), hogy a pedofília genetikai-neurológiai adottság. Tehát nem (büntetőjogi értelemben) felelősségre vonható döntés (és bűn), hanem kényszerítő hajlam eredménye. Magyarán: elkerülhetetlen és kivédhetetlen. Ezt a cikket erősítette és finomhangolta Révész Sándorős-SZDSZ-es (ex-Népszabadság újságíró)a Hvg.hu-n megjelent publicisztikájában. Révész írásában egy bizonyos „Péter” fantázianevű pedofil történetét meséli el, fűzi tovább. „Péter” kiskorúakról készített pornográf képeket birtokolt, amiért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Révész megítélése szerint ugyan bűnt követett el „Péter”, de korántsem akkorát, mintha ténylegesen molesztált is volna kiskorúakat. Hozzáteszi:
a pedofília nem büntetendő cselekmény! Nem is szabad annak lennie! Sehol sem büntetik, mert nem is lehet. Mivel nem cselekmény. Hanem vágy. Gyerekekre irányuló szexuális vágy.
A pedofil „Péter” történetét és vágyait zavarba ejtően és felkavaróan mélyen ismerő, megértő Révész a következőket írja: a pedofiloknak azzal a reménytelenséggel kell élniük, hogy soha nem élhetik ki bűncselekmény elkövetése nélkül vágyaikat.
Cikke végén úgy fogalmaz: mindenkinek ebbe a helyzetbe kellene belegondolnia, mert „ennél jobb, nehezebb empátiapróba” el sem képzelhető. De a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóprofesszora, a kormányellenes diáktüntetések vezérszónoka, Deák Dániel sem rejtegeti véleményét. A napokban nagy nyilvánosságot kapó diplomata-pedofilbotrányt a legnagyobb közösségi oldalon kommentálva leírta, hogy a pedofilok együttérzést érdemelnek, és védeni kell őket a börtöntől, mert ott súlyos erőszaknak lennének kitéve. Több hangadó, liberális értelmiségi ünnepelte „európai” és „humanista” hozzáállását.
Részlet Deák Dániel, a Budapesti Corvinus Egyetem professzorának Facebook-bejegyzéséből. A poszt azóta nem elérhető a közösségi oldalon, de valódi kommentcunamit indított el.
Mivel a pszichológia és a pszichiátria jelenlegi állása szerint a pedofília nem gyógyítható, viszont a kultúrbal szerint nem büntethető, ezért felmerül a kérdés, hogy mit tehetünk ellene? Fogadjuk el az élet részeként? A pedofília tehát a normális emberek számára a liberálisok gyakorlatában egyfajta empátiaedzés, nem pedig üldözendő bűncselekmény.
Címlapfotó: Daniel Cohn-Bendit, mint a tüntető diákok vezére, Párizs, 1968. május 13. (MTI/FR)
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
