A Raffay-csapda és egyéb cselvetések – írások Ungváry Krisztián cikkéről

Ungváry a legjobb termékértékesítőket meghazudtolóan felkínálja a más portékáját a közvéleménynek.

A Raffay-csapda és egyéb cselvetések

Ungváry Krisztián nagy szívességet tesz vélt és valós ellenlábasainak, amikor személyeskedő, indulattól fűtött írásban utalja Szakács Árpádot a szellemi alvilágba (Magyar Nemzet, június 20.). Nyilvánvalóan nem ártott volna a történésznek, ha szellemi gyermekszobájában a papától megörökölt Molotov-koktélok mellett az illedelmes viselkedés apró patronjainak elsütögetésében is némi gyakorlatra tesz szert – fájdalom, ez nemigen sikerült. Ungváry kicsit bunkó, sokkal inkább fellengzős és nagyon ideges kirohanása önmagát minősíti. Az érvelés, a vita technikája ugyanis elégtelen, ha magunkat és a barátain­kat a világosság hívei közé soroljuk, a másként gondolkodókat pedig lehülyézzük, csak azért, mert másként gondolkodnak. Persze láttunk már erre példát. 1948-ban és 1956-ban dívott ez a tónus a magyar tudományosságban, amikor az élcsapat szerződtetett zsoldosai tényleg elhitték, hogy ők majd irányt szabnak egy országnak, egy nemzetnek. Beleszerettek a saját mítoszukba, majd pironkodás nélkül papírra vetették, terjesztgették lázas igéiket, és kíváncsian vizslatták, vajon a falka elég lelkesen csahol-e mellettük, megvédik-e majd őket, az egyedüli szaktekintélyeket.

Nos, Ungváry méltán számíthat az övéi ájult csodálatára, de ennek olyan nagy jelentőséget azért ne tulajdonítsunk.

Elsősorban azért mondom ezt, mert annak a világnak már réges-régen vége, hogy Köpeczi Béla, Glatz Ferenc, Romsics Ignác és az ő barátaik, üzletfeleik és tanítványaik osszák az észt ebben az országban. Sok történész ugyanis merőben mást gondol 1918-ról és 1919-ről, más narratívát állítottak fel, más eredményekre jutottak, mint ők, a baloldali-liberális kutatók. Szerencsére ma már nem egy-két tudományos műhely, folyóirat, konferencia privilégiuma meghatározni, ki és mennyiben történész. Raffay Ernő egy történész a sok másképp gondolkodó közül. Rajta kívül sokan mások elérnek a szélesebb magyar közvéleményhez, és nem a kanonizált csatornákon, hanem párhuzamos valóságot építve. És bármennyire is fáj ez Ungváryéknak, a nagyközönség majd eldönti, melyik tudományos nézetet tartja szimpatikusabbnak.

Ennél fontosabb, hogy amint látom, Ungváry nemcsak besétált Raffay csapdájába, de a zár is rákattant a lábára, ahogy kell. A legviccesebb, hogy ennek a dühös kis embernek, akit időnként pofon ver a valóság, fogalma sincs arról, hogy foglyul ejtették. Rögvest meg is magyarázom, mire gondolok.

Raffay nyilvánvaló célja, hogy a hazai szabadkőművesség szerepéről, befolyásáról, a Károlyi-puccsban játszott szerepükről ne csak neki, a kutatónak, de a szélesebb közvéleménynek is tudomása legyen. Megírta könyveit, aki akarta, elolvasta (e sorok írója is), de végtére is szakmunkákról van szó, és nem Vámos Miklós a szerző, hogy a Tescóban is terjesszék a munkáit a fehérrépa és a szilvabefőtt között. Ezen a ponton lép be a képbe Ungváry, aki a legjobb termékértékesítőket meghazudtolóan felkínálja a más portékáját a közvéleménynek. Raffay könyvei, munkássága, igazsága vagy tévedése akár meg is állhatna természetes kiterjedésénél, befolyása pedig korlátozott maradna, ha nincs az izgága és dühös emberke, aki mindenki érdeklődését felszította minapi cikkével.

Innentől a történet könnyen kiszámítható. Raffay elérte a célját, mert néhány hétig téma lesz a szabadkőművesek szerepe, a magyar szellemi életben már júliusban alig akad majd ember, aki ne hallott volna erről a vitáról. A mostani sorozat itt, a Magyar Nemzetben ugyanennek az érdeklődésnek a jelzése. Megvitatjuk, megbeszéljük majd, hogyan lehetséges, hogy Romsicstól Ungváryig, sőt rajtuk is túl egyetlen történésznek sem jutott eszébe, hogy beballagjon a levéltárba, és a szabadkőművesek saját irataiból tájékozódjon.

Ungvárynak nyilván fogalma sincs róla, mert az indulatánál tovább nem lát (ez mindig a buta elbizakodottság jele), de a szellemi életben, akárcsak a közéletben, soha nem az tematizál, aki ordít, hanem akinek a témái­ról beszélünk. Aki pedig tematizál, annak nem kell magyarázkodnia, az hátradőlhet, és végignézheti, ahogyan a neki fontos ügy tovaterjed a közbeszédben. Amiről pedig beszélnek, vitatkoznak az emberek, abból meggyőződés válik, beépül a világképbe. Akinek pedig meggyőződése, világképe van, azt nem lehet megfélemlíteni, elhallgattatni. Ha innen nézzük, ebben az ügyben Raffay és Szakács cselvetése sikerült, mert nem sikerült a szokott falkamentalitással agyonnyomni a témát, elhallgatni a liberális fősodortól eltérő narratívát.

Mindeddig szándékosan kerültem, hogy magáról az ügyről, a szabadkőművesek szerepéről szót ejtsek. Mégis muszáj röviden emlékeztetnem az ügy körül balról támadt riadt csendre. Elkerülhetetlen, hogy nekik, a Romsics FC balszárnyának is valamit ­mondaniuk kell majd a szabadkőművesekről (a mostani ijedt kifakadás, miszerint ez „mese”, aligha tartható). Amíg a központi utasításra várunk, mindenesetre szögezzük le: szabadkőművesek márpedig voltak 1918-ban Magyarországon. Már a századfordulón is voltak. Ha például Ablon­czy Balázs olvasta volna Raffay könyveit, még a különbségtételre is képes volna, és nem nyilatkozná a Népszavának: „Azokban az időkben alapvetően a szabadkőművesség is nemzeti álláspontra helyezkedett.”

Ablonczy utólagos torzításával ellentétben a valóság az, hogy a régi típusú szabadkőművesség alkalmasint hazafias és értékmegőrző is lehetett, a radikális szárny és csatolt részei (például a Galilei Kör) azonban nyíltan a társadalmi béke felborítására törtek, vadul nekimentek az egyháznak, a hagyományos közösségeknek, életformának, a köztiszteletben álló személyeknek, fellázították a nemzetiségeket és kiárusították az országot külföldre, ahonnan pénzt, hatalmat, összeköttetést reméltek titkos céljaikra. Nem, ez nem rémmese, ez a rögvalóság. A hazafiatlan, országvesztő szabadkőművesek már jóval 1918 előtt hálózatot építettek, amely jobban hasonlított egy kommunista-anarchista sejtre (tulajdonképpen az is volt), mint bármilyen demokratikus képződményre.

Elgondolkodtunk már azon, miért tudott olyan könnyedén átlibbenni a szociáldemokratáktól a kommunistákhoz Pogány József? A bolsevikok vezetője, Kun Béla is szociáldemokratának indult. Kunfi Zsigmondról pedig konkrétan anyukája (gondolom, az öreg Kunfiné) sem tudta volna megmondani 1919-ben, hogy szociáldemokrata vagy kommunista. És miért van az, hogy a polgári radikálisok, Jászi Oszkár és a többi csodabogár némileg kommunistának tűntek és tűnnek ma is, utólag, száz esztendővel később?

Nos, azért, mert ezek csak klubok. A tapasztóanyag a szabadkőművesség a közös falazás idején. A szabadkőművesség köze­gében, oltalmában szocializálódtak mindahányan. Évekkel a Károlyi-puccs előtt megismerkedtek, közösen szervezkedtek, segítették, támogatták, kaserolták egymást. Hajszálpontosan úgy, mint a maiak.

Persze a szabadkőművesség sem akkor, sem ma nem a kezükben gyertyával egyensúlyozó csuklyás alakok alkalmi összejövetele a katakombák mélyén. Akkor és most is asztali beszélgetések, konferenciák, tanulmányutak és táborok mélyén fészkelő gondolatokat terelgetnek össze a mozgalom irányítói. Egészen naivnak vagy végtelenül ostobának kell lenni ahhoz, hogy bárki azt képzelje: a modernizmus, a globalizmus apostolai 1918-ban vagy 2020-ban nem abszolút tudatosan, tervszerűen rejtik el magukat és irányítják a háttérből a régi Európa és a régi ember elleni hadjáratot. Aki nem hisz a régi és a mai szabadkőművesek (bár ma másképp nevezik magukat) felforgató munkájában, aki nem észleli a harcot, a régi és az új világ összecsapását, azzal tényleg nem érdemes vitát kezdeni. Az tényleg benyel mindent a világon, mert gondolkodni, következésképpen elemezni is képtelen.

Zárásként csak annyit, hogy Ungváry termékértékesítő foglalkoztatását komolyan meg kellene fontolniuk mindazoknak, akik frissen megjelent könyveiket, tudományos munkásságukat óhajtják egy kicsit megszellőztetni. Kétségtelenül ügyes a fiú, ha pimasz is. De ettől eltekintve százalékot nem kér, ingyen, szerelemből hülye, ami kész nyereség.

Ezt viszont tényleg csak halkan súgom, nehogy valami újabb aláírásgyűjtésbe kezdjenek, mert az már tényleg kikezdené a rekeszizmaimat. A hócipőm már régen megtelt velük.

Szentesi Zöldi László

A szerző író, újságíró

Soha nem volt célom, hogy tőlem emberek rettegjenek

„Az elátkozott köztársaságot nem szántam se jobboldalinak, se baloldalinak, se konzervatívnak.”

„… a baloldalisággal igazán nem vádolható Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének vezetője, Hatos Pál az 1918–1919-es eseményeket feldolgozó monográfiájában még csak le sem írta Raffay nevét, mivel tudományosan teljesen értéktelennek, sőt vállalhatatlannak tartotta megállapításait.”

A Magyar Nemzet című napilap 2020. június 20-i számában a kitűnő történész, Ungváry Krisztián ezúttal téves állítást tesz, igenis idéztem Raffay Ernő Erdély 1918–1919-ben című fontos kismonográfiájának megállapításait Az elátkozott köztársaság című könyvemnek a 453., a 464., a 469. és a 470. oldalán, összesen hat alkalommal.

Szakács Árpád újságíró Ungvárynak adott válaszában tényként kezeli a felületes állítást, s azt írja, hogy a nem idézés „a csökött kicsinyességet és a kiengesztelhetetlen gyűlöletet” bizonyítja, s ha Hatos Pál nem idéz valakit, az olyasmi, „amitől egy tisztességes ember körülbelül annyira retteg, mintha nem dicsérné meg Lendvai Ildikó.”

Hmm. Ennyit a történészi munka alapjáról, a filológiáról, ami most rajtam keresztül kapott két nagy pofont. Egyébként soha nem volt célom, hogy tőlem emberek rettegjenek, Raffay Ernő munkásságát sem minősítettem nyilvánosan. Raffay viszont ezt megtette velem kapcsolatban. Ungváry mondatához még hozzátenném, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársa azután lettem négy hónappal, hogy a könyvem megjelent. Az elátkozott köztársaságot nem szántam se jobboldalinak, se baloldalinak, se konzervatívnak, se marxistának, se kurzuskönyvnek, se mítoszrombolónak. Egész egyszerűen elkapott a múlt iránti érdeklődés gyermekkorom óta bennem élő szenvedélye, és nem engedett el a korszak szomorú káosza sem, ennek gyümölcse lett a könyv. Néha tényleg ennyire egyszerű az élet. Gondolom én, de persze olvastam a neves francia társadalomtudós, Michel Foucault híres írását a „szerzőről”, aki csupán függvénye a szövegének, s most látom csak, mennyire igaza van, amikor a két edzett bozótharcos az én szerszámommal veri a csalánt…

Hatos Pál

A szerző történész

Az alvilágban sötét van

Fejtő Ferenc: Trianon egy szabadkőműves klikk műve volt, cseh és román befolyással.

Déry Tibor egy hat részből álló novellafüzérben megírta Budapest ostromát. Az Alvilági játékok utolsó darabjának címe: Félelem. Ebben mondja Mari néni, az egyik öregasszony: „Senki sem alszik. Az egyik fele a nyilasoktól fél, a másik fele az oroszoktól.”

Ez a találó mondat mostanra némileg módosult jelentéstartalmat kaphat. Valahogy úgy: vannak, akik ma is, patológiásan a nyilasoktól félnek, mi több, rettegnek – a másik fél viszont már egyáltalán nem fél az oroszoktól, sőt tiszteli-becsüli őket, és mindinkább látja, mennyire nem azonos az orosz a szovjettel. És mivel már nem fél, szembe mer és tud nézni olyan jelenségekkel, amelyek a múltat és a jelent egyaránt meghatározzák.

Ungváry Krisztián és Szakács Árpád írásait olvasva, úgy vélem, a fenti gondolatok és evidenciák rendkívüli fénytörésbe kerülnek. Előbbire látszólag nem kéne túl sok szót vesztegetni, hiszen mélyen egyetértve Szakács Árpád megállapításával, hogy ha az írásáról lefejtenénk „a gyűlöletet, a gyalázkodást, az indulatot, a személyeskedést, a csúsztatásokat és a valótlanságokat” (hozzáfűzném: a lólábukat kilógató komplexusok seregét is), nem túl sok minden maradna, de ama bizonyos, „vegytiszta marxista doktrína csontváza” azért megérdemel egy-két megjegyzést.

Mert ez a csontváz ijesztően randa és gusztustalan ugyan, de igazából pontosan az a jellemző rá, amit Ungváry, „a tolvaj kiált rablót” ősi metódusát alkalmazva, éppen ránk, nemzeti (szerinte: jobboldali, eszerint nyilván fasiszta és/vagy náci, akárcsak Kolumbusz és a többiek, továbbá és legfőképpen: alvilági) szellemi emberekre mond: veszélyes. Ungváry, mielőtt zordon fensőbbséggel irománya legvégén figyelmeztetné azokat az egy tálból cseresznyéző, nyilván az alvilág felé tartó ingatagokat, akik szerint a Szakácsot „fenntartó politikai kurzus még mindig a kisebbik rossz”, holott „hová viszik az országot az efféle összeesküvés-elméletek” (válasz: az eddiginél jobb – magyarabb és „ungváryatlanabb” – irányba és világba), felmutatja egy Magyarországon általános történészi (és általában: „tudósi”) szemlélet minden undorító, idejétmúlt, de leginkább: roppant kártékony jellegzetességét. Mondhatni, a maga teljességének igencsak abszurdoid (egyszerre nevetséges és veszedelmes, bicskanyitogatóan hazug és hánytatóan álszent) pompájában. Ezért kell figyelni rá.

Hosszú-hosszú idő óta megszokott az az öntelt magabiztosság, az a nagyképűen pökhendi fensőbbség, amellyel a magyarországi történésztársadalom krémjének kikiáltott társaság bármiféle, az ő egyedül üdvözítőnek tartott álláspontjától eltérő felfogást minősít, sőt üldöz. A félnótás dilettánsoknak, a fontoskodó szerencsétlen amatőröknek és a fantaszta eszelős önjelölteknek kijáró – annak is minősített – lekezeléssel fogadnak és intéznek el mindent és mindenkit, akiről akár a legcsekélyebb mértékben úgy vélik, bele merészelnek kontárkodni az ő magas tudósi profizmusukba. Nemcsak náluk lévén, de általuk örökre ki is béreltetvén a bölcsek köve. Hivatásos tudósi mivoltuk fennkölt magasából a szó szoros értelmében kiátkozzák a mégoly jó szándékú, netán némi el- vagy utángondolkodásra érdemes próbálkozások írmagját is.

Persze ez nemcsak az ő bűnük – a magyar, úgynevezett tudományos életre 1945 óta jóformán minden területen igen jellemező a kirekesztő, jóformán zsarnoki szemlélet, a kizárólagosságra törő alapállás, a gátlástalan véleményterror és az időnként szánalmasan nevetséges szakmai önérzeteskedés, amely egy sértődős kiscsoportos és egy pszichopatológiai esetnek számító személyiség sajátos elegyével sikolt föl azonnal, ha más, „egy műkedvelő”, „egy közönséges kontár”, netán „csak egy újságíró” rondít bele „az alvilágból” szentélyük háborítatlan, szent és sérthetetlen csendjébe.

Holott nem ártana szerényebbnek lenni, uraim! Netán volna is mire. 1945 óta a magyar írótársadalomhoz – de még a magyar újságírás legjavához hasonlítva is – a történészek kilencven százaléka a legutóbbi időkig – egy új, nagy reményekre jogosító nemzedék beérkezésééig – a szovjet hódoltság egyik legszolgaibb, leggyávább, legalázatosabb, legelvtelenebb kiszolgálója volt, akiktől a permanens hazudozáson és történelemhamisításon kívül leginkább csak arra telt, hogy olyan kiválóságokat támadjon időről időre, mint László Gyula vagy Nemeskürty István.

A vezérürünek kikiáltott Legfőbb Szaktekintély, a Szakács Árpád által dalai láma-i fenségében most „megsértett” Romsics Ignác méltó jelképe mindennek – aki még 1989-ben (!) is a jó kommunista gyakorlat szerint herélte ki, csonkította agyon Bethlen Béla Észak-Erdély kormánybiztosa voltam című munkáját. (A sorban a kivételek, mondjuk Perjés Géza vagy Szakály Ferenc, fontosak ugyan, de csak kivételek.) És mily furcsa: fenti – még nemzetinek mondott-tartott idősebb történészek oldaláról is nemegyszer tapasztalt – hozzáállással egyáltalán nem találkozni a már említett fiatalabb generáció rokonszenves, sokra hivatott, bátor és tehetséges tagjainál: Borvendég Zsuzsa és Gulyás László, Bank Barbara és Nagymihály Zoltán, Szekér Nóra és Köő Artúr, Kovács Emőke és Hajagos Csaba részéről sohasem érezni a lenézésnek, a kirekesztésnek, a nagyképű tudóskodásnak a legcsekélyebb jelét sem. Elgondolkodtató.

Ezek az alvilági játékok aztán a mai napig folytatódván, logikusan vezettek odáig, hogy Szakács Árpád szellemesen írhatja:, „Bizony, ha írsz taburól, nem fog idézni Hatos Pál” – Ungváry ama rémisztő okfejtésére reflektálva, miszerint Raffay Ernőnek a szabadkőművesek viselt dolgairól kibányászott 11 ezer dokumentumából Hatos nemcsak hogy egyet sem közöl, de 1918–19-et feldolgozó monográfiájában „meg sem említi Raffay nevét”. Képzelem, mennyire összetörhette ez a tény szegény Raffay Ernőt – bár ami azt illeti, engem sem árasztott el túláradó jókedv, hogy most itt Ungváry Krisztián vagy éppen Hatos Pál nevét kellett megemlítenem.

Miután Ungváry Krisztián a legfelső politikai vezetéssel és a netán velük egy tálból cseresznyézni próbálókkal szemben is vitézül megismétli a Torontál megyei Hírlap egykori, enyhén szólva kissé túlbuzgó cikkírójának esetét („E helyről óva intjük Angliát”, a derék ángliusok rettegésükben nyilván azonnal összecsinálták magukat) meg némiképp korszerűsített formában azt is, midőn a kommunista időkben a fejőnő a szónoki emelvényről hasonló figyelmeztetéseket mennydörgött a gaz imperialistáknak, következzenek a konkrétumok. Raffay Ernő, szabadkőművesek, Trianon.

Raffay Ernőt vagy negyven éve ismerem, ez persze még bőven magánügy is lehetne – ha ez a réges-régi ismeretség nem járna azzal a szinte magától értetődő ténnyel, hogy munkásságát, elveit, törekvéseit is kellő mélységben meg tudom ítélni ahhoz, hogy akár Trianon, akár a szabadkőművesség, akár a magyar tudatalatti nagy költőjének nem éppen római jellemre valló dolgaihoz érdemben hozzászóljak. Menjünk hát sorjában.

Csurka István óta megszokhattuk: ha az úgynevezett nemzeti oldal valamelyik, különösen gyűlölt prominensén nagyon nagyot akarnak ütni, és a produktumban értelmes esztétikai érvek nem (most sem) használhatók, előveszik az álpolitikai kártyát: Csurka kistarcsai aláírását vagy Raffay állítólagos ügynök mivoltát. Hogy Csurka István maga tisztázta és zárta le az ügyet, és hogy – mindezek mellett, sőt messze ezeken felül – mit alkotott: ugyanúgy nem számít, mint Raffay történészi teljesítménye, felkészültsége, tárgyismerete. Nekik nem a produktum a lényeg. Miként az sem, hogy Raffay Ady mélységesen jellemtelen ügyleteinek és több mint kétes kapcsolatrendszerének felderítése mellett számtalanszor leírta: mindezzel együtt nagy költőnek tartja az érmindszenti férfiút, jó néhány megrendítően szép, halhatatlan, nagy vers szerzőjének, tragikusan félresikerült életű, személyiségű alkotónak.

Ami pedig a magyarországi szabadkőművességet illeti: ugyanezen séma szerint a létező legkönnyebb a tények helyett „hagymázas baromságoknak” minősíteni mindazt, ami kiderült róluk. Még hogy bármi közük lehetne az országvesztéshez? Hah, még ilyet, távozz, sátán! (Nem távozik.) Kapaszkodjunk erősen: a jobboldalinak enyhén szólva nem nevezhető Fejtő Ferenc mondta ki: „Tudni kell, hogy Trianon egy szabadkőműves klikknek a műve volt, amelyet a cseh és a román vezetők befolyásoltak.” (Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete – A magyar társadalom Trianon-képe az ezredfordulón – Kairosz Kiadó, 2004, Bp., 289. o.) Még egy hagymázas baromság, Ungváry?

Hogy eme egyedül üdvözítőnek kikiáltott és érvényesíteni próbált irányzat és az ezt képviselő urak mögött mi és ki áll, az hálózat-e, miként Szakács Árpád írja, netán valami más: nem is igazán számít. Végtére is mindegy, minek nevezzük. A lényeg: néhány szó és kifejezés – magyarság, haza, a nemzet iránt érzett felelősség, értelmiségi hivatástudat, tárgyilagosság, jóindulat, (nép)szeretet stb., ilyesmik – mélyebb, kellőképpen átélt értelméből, valódi jelentéstartalmából hasonszőrű kollégáival egyetemben Unváry az égadta világon nem értett és nem is fog megérteni semmit. Az alvilágban sötét van.

Domonkos László

A szerző író

 

 

Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »