Mi a teendő, ha az évszázados kifosztás már visszafordíthatatlan degenerációkat okozott elszenvedőinek, ha az emberséges rend már semmilyen módon nem állítható helyre?
A világon végigsöprő újabb csinált forradalom a lejátszástechnikai felszínen a fehér ember megbélyegzéséről szól, azt próbálja sulykolni, hogy a világ minden baja és szenvedése a fehér embernek köszönhető, s mindezért a fehér embernek most bűnhődnie kell.
Bár ez a központi vezérlésű történelmi bosszúhadjárat Amerikából indult, és a fekete bőrűek a főszereplői, de a liberális médiaterror a világ minden pontján megtalálja a „lokális négereit”, nálunk például a cigányságot, akiknek nevében szervezik ezt az egyre brutálisabban pusztító lázadást.
Olyan világban élünk, ahol az emberi megismerés alappillérei, a tény, az igazság és valóság összeomlani látszanak, azon egyszerű oknál fogva, hogy ha elég hatékony médiafegyvered van, akkor tetszés szerint gyárthatsz tetszés szerinti számú embernek bármilyen mesterséges tényt, igazságot, valóságot. A globális valóságipari művek tömegpusztító fegyverként való alkalmazásának ma még felfoghatatlan veszélye abból adódik, hogy az emberi világ egy olyan indeterminisztikusan determinisztikus komplex rendszerré vált, amelyben egy kezdetben jelentéktelennek tűnő esemény is hihetetlenül rövid idő alatt válhat akár az egész világot elpusztítással fenyegető örvényléssé. És egy idő után már hiába derülne ki, hogy az egész folyamat kiindulópontja hamis, a dominóhatás már végigfut, és romba dönti a rendszert.
Mindez azért van így, mert a világ ma egy rendkívül instabil és gerjeszthető rendszer, amelyben bármikor bármilyen láncreakció elindítható, és egy kritikus ponton túl már semmilyen módon meg nem állítható. És mivel a valóság elmélyült megismerésének az esélye gyakorlatilag nulla, hiszen sem idő, sem energia, sem türelem nincs már erre, így a narratívák mindent eldöntő totális hatalmának korát írjuk. Nem a valóság az érdekes, hanem az, hogy kinek meggyőzőbb a narratívája a valóságról. Narratívával csak narratívát lehet szembeszegezni, ezért el kell gondolkodnunk azon, hogy a most újra hisztérikusan eluralkodó mainstream elbeszélési móddal mit és hogyan szegezhetünk szembe. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha a fehér ember végre szembesül történelmi identitásával. A feladat nem látszik egyszerűnek, mert az elmúlt fél évezred során lezajlott drámai folyamatokról szóló uralkodó elbeszélési mód már olyan mélyre hatolt, és annyira rákövesedett a világról alkotott képünkre, hogy a valóságos valóssággal való szembesülés igen kényes és kínos lehet mindenki számára. Nagyon leegyszerűsítve az a legmélyebb dilemma, hogy a fehér ember látszólag valóban kifosztotta a világ többi részét, de ez a legcsekélyebb mértékben sem menti, még csak nem is magyarázza a mostanihoz hasonló tömeges bosszúhadjáratot. Viszont az is veszélyes illúzió lenne, ha beérnénk annyival, hogy ez most már egy lezárt történet, mert e kifosztás olyan brutálisan torzította el a kifosztottak egész komplex reprodukciós rendszerét, hogy az „magától” csak az egyre vészterhesebb degeneráció irányába tud haladni.
Az meg még veszélyesebb volna, ha megpróbálnánk újrahasznosítani Rudyard Kipling híres White man’s burden (A fehér ember terhe) című poémájának logikáját, amely szerint éppen hogy a fehér ember hozott óriási áldozatot azért, hogy civilizálja a világon rajta kívül élő vadembereket. A történet azzal kezdődött, hogy a nagy földrajzi felfedezések fedőnevű folyamat során a fehér embert nem a tudásszomj, hanem az arany iránti éhség vezérelte. Korlátlan mennyiségű aranyra pedig azért volt szükség, mert a kialakuló kapitalizmus forgalmieszköz-igénye ezt nélkülözhetetlenné tette.
Ennek érdekében a fehér ember valóban kirabolta a világot, de van két fontos elem, ami igazán nehézzé teszi ennek bevallását is, korrekcióját pedig szinte értelmezhetetlenné. Az egyik, hogy a fehér ember valójában csak eldobható eszköz volt ebben a történetben, mert az „ismeretlen főszereplő” az a globális hatalmi szuperstruktúra, amely a világot már akkor is és azóta is meghatározza, és aki most ezt a bosszúhadjáratot is irányítja, és aki az így kifosztott világ erőforrásainak fő haszonélvezője mindmáig. Akkor a fehér embert használta fegyverként a világ többi részének kifosztására, most pedig az így kifosztott és tönkretett világ globális veszélyes hulladékká tett tömegeit vezeti rá fegyverként a fehér emberre.
Ennek a felismerése azért volna elemi fontosságú, mert az oszd meg és uralkodj elv alapján szembefordított fehér ember és az általa kifosztott világ egyaránt ennek a „fődestruktőrnek” az áldozata, egymás elleni harcuk helyett ezért talán inkább a közös ellenség felismerése volna a célravezető. A másik, hogy az elmúlt évszázadok világkifosztó brutalitását nem úgy általában a fehér emberek vitték végbe, hanem a nyugat-európai kereskedő és bankár nemzetek lakói. Európa félperifériájának lényegében belső gyarmatként alávetett népeit semmiféle rosszul értelmezett szolidaritás nem kötheti e rablóhadjáratok elkövetőihez.
A fő kérdés azonban az, hogy miként lehetne mindezt uralkodó narratívává alakítani úgy, hogy egyúttal azt is világossá tegyük, mindez sem mentség, sem magyarázat nem lehet semmiféle kollektív bosszúra, legfőképpen azért nem, mert e bosszút most éppen azok szervezik a háttérből cinikusan röhögve, akik e kifosztást megszervezték, és a rablott javak fő haszonélvezői.
Ám a legkényesebb kérdés az, hogy mi a teendő akkor, ha az évszázados kifosztás már visszafordíthatatlan degenerációkat okozott elszenvedőinek, tehát ha az emberséges rend már semmilyen módon nem állítható helyre, mert erre egyelőre nincs válasz.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
