Cím nélküli, mínuszos hírben közölhették csak a napilapok 1971 februárjában, hogy 79 esztendős korában meghalt Rákosi Mátyás. A közzétett öt sorba jutott egy vaskos hazugság is, nevezetesen az, hogy az ötvenes években agyonhozsannázott kommunista diktátor úgymond „gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”. A tizenöt évig tartó gyógykezelés valódi neve száműzetés volt.
„A történelem elég olyan esetet ismer, hogy valakit távollétében ítélnek el, mert az illető nem akar külföldről hazatérni. Nálam azonban az eset fordított: én haza akarok térni, de bíráim ebben megakadályoznak. Normális ez egy kommunista pártban?” 1962 késő őszén fordult ezzel a kérdéssel a Magyar Szocialista Munkáspárt – elvileg – legfőbb döntéshozóihoz, a VIII. kongresszus küldötteihez Rákosi.
Hosszú levelében az exdiktátor az ellen protestált, hogy a Kádár János vezette központi bizottság 1962 augusztusában kizárta őt az MSZMP-ből, mi több, utóda arról is „gondoskodott”, hogy a személyi kultusz éveiben elkövetett törvénysértések – egyébként joggal – fő felelősének bélyegzett politikus „különleges életszínvonalát” a vendéglátó szovjet testvérpárt szállítsa lejjebb. Szóban forgó fellebbezését Rákosi már nem is addigi kényszerlakhelyéről, a kaukázusi Krasznodarból adta postára, hanem a 3700 kilométerrel távolabbi kirgiz településről, Tokmakból, ahol már korántsem személyzet tálalta fel neki és feleségének a vacsorát (ahogy addig). A tokmaki házból már az ivóvízért is neki kellett kimennie a kerti kúthoz.
Rákosi alakilag szabályos kérvénye ugyan időben megérkezett Magyarországra, a november végi kongresszus mégsem tárgyalta meg az ügyét. Levelét Kádár a saját, különbejáratú páncélszekrényébe süllyesztette. Beadványában Rákosi ugyanis, a valóságnak egyébként többé-kevésbé megfelelően, ilyeneket írt: „Kádár János ezekben az években első helyettesem volt, a Politikai Bizottság tagja, belügyminiszter (…) Jelen volt azon az ellenőrző kihallgatáson, ahol az őrizetbe vett Szőnyi Tibor Rajk László ellen a kémkedés vádját emelte. Részt vett a Rajk ellen folytatott vizsgálatban (…) ő hallgatta ki a letartóztatott Rajk Lászlót.”
Sztálin egykori legjobb magyar tanítványának nem ez volt az első – és nem is az utolsó – kísérlete a hazatérésre azóta, hogy 1956 júliusában nagy hirtelenjében, pompás Lóránt utcai villáját hátrahagyva, Moszkvába repült, miután korántsem saját akaratából 21-én lemondott pártfőtitkári posztjáról. A végül is 15 évig, haláláig tartó kényszeremigrációja leírható úgy is, mint folyamatos birkózás utódjával, Kádárral, aki ez idő alatt mindent elkövetett, hogy múltjának egyik legfontosabb tanúját a lehető legtávolabb tartsa Magyarországtól.
E párharc, jószerével már 1956 novemberében megkezdődött. A magyar forradalom fegyveres eltiprása után Rákosiban szinte azonnal feléledt a remény, hogy az általa átmeneti figurának tekintett Kádár rendcsinálása után megnyílhat majd előtte a legfőbb hatalomba való visszatérés útja. Akkor a Kremlben még külön dolgozószobája és kiterjedt kapcsolatrendszere volt, fülébe juthatott tehát az is, hogy az olykor vonakodó Kádárt az oroszok az ő személyével is zsarolták.
Rácáfolva korábbi epitheton ornansára, a „magyar nép bölcs atyja” ezúttal nem számolt azzal, hogy a szovjet vezérkar, élén Nyikita Hruscsovval igen hamar rádöbben arra, mennyire nagy baklövés lenne a közutálatnak örvendő Kádárt visszaváltani rá, a még gyűlöltebb kommunista politikusra.
Ráadásul Kádár mézesmadzag- és korbácspolitikája sikerrel kecsegtetett, így Moszkvában rábólintottak arra az 1956 decemberében született MSZMP-állásfoglalásra, amely szerint „az ellenforradalom négy fő oka” közül az első a Rákosi–Gerő-klikk bűnös tevékenysége volt. Három hónappal később Kádárnak azt is sikerült keresztülvinnie, hogy még a rákosista politikai bizottsági tagok is megszavazzák azt, hogy egykori vezérük a konszolidáció és az ország érdekében legalább öt évig ne tehesse be a lábát az országba. Mindezen közben pedig a moszkvai emigrációként emlegetett rákosista csoport 28 tagját beléptették az MSZMP-be.
1957 tavaszán Moszkva olyan bizánci udvar, amelyben az erővonalak nehezen voltak követhetők, kötélhúzás korántsem csak a szovjetek és a magyarok között zajlott. Hruscsov sztálinistái a „jobboldali” Nagy Imre fejét követelték, és azt, hogy a kádári vezetés tartózkodjon a talán hibákat elkövető ám „tiszta hitű” kommunisták (értsd Rákosinak és híveinek) ostorozásától. Ezen felbátorodva a magyar expártvezér – miként azt Feitl István történész A bukott Rákosi című tanulmányában ismertette – a maga szempontjából „végzetes hibát” követett el, amikor március végén levelet küldött Hruscsovnak.
Ebben nemcsak a kialakult helyzetet elemezte, hanem felvetette moszkvai elvtársak, közelebbről Hruscsov „tájékozatlanságból adódó” felelősségét. A levélre Hruscsov a szovjet központi bizottságtól kierőszakolt határozattal reagált: „Rákosi elvtárs saját személyes tekintélyét a párt és az állam érdekei fölé helyezte (…) oppozíciós álláspontot foglalt el, s még mindig Magyarország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig ezt visszavonhatatlanul elvesztette.” Ezen, a sorsát alapvetően érintő döntésről azonban Rákosit nem tájékoztatták, csupán közölték vele a kijelölt új krasznodari lakóhelye címét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
