A szintidő 150 év. Ezt mondja erről a magyarbarátsággal aligha vádolható Wikipédia: „A török hódoltság a Kárpát-medence területének az Oszmán Birodalom uralma alatt álló része volt Buda 1541-es elfoglalásától több mint másfél évszázadig, a terület Habsburg-irányítás alatt történt felszabadításáig (1686–1699).
A török hódoltsági terület a mai Magyarország területének zömét, valamint a mai Horvátország és Szerbia északi részét foglalta magában (Délvidék). A Temesköz (a mai Szerbia és Románia területén) hol a török hódoltsághoz, hol az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott.”
Imádni való stílus: a „mai Horvátország és Szerbia északi része”, valamint a „mai Szerbia és Románia területe” édesen megdolgoztatja az ember vérnyomását. A fiúk ott a Wikipédiánál nem sokat bíbelődhetnek a hazaszeretet problémakörével. Vajon tudják-e, milyen nyelven beszéltek hajdan az „Erdélyi Fejedelemségben”? Bár mindegy, tudják, nem tudják, egyre megy.
Különös megszállás volt. Miközben elnéptelenedett az ország közepe, minek következtében sváb telepesekkel kellett részben benépesíteni, a közös emlékezetből hamar kihullottak a rossz emlékek. Maradt egy gyermekdalocska, a gólya, gólya gilice, aminek török gyerek vágta meg a lábát, és magyar gyerek gyógyította, vagy a hétpettyes katicabogarat (hol van az már!) riogató ének arról, hogy ha nem száll el idejében, akkor jönnek a törökök, sós kútba teszik, onnan is kiveszik, kerék alá teszik, onnan is kiveszik… Meg a török, Mehemed, aki sosem látott tehenet…
Különös a népemlékezet. Utóbb már csak a szépre emlékezik, vagy ha mégsem, akkor némi humorral fűszerezve oldja az egykori megaláztatások és szenvedések emlékét. Értékes tulajdonság ez, adjunk hálát a magyarok Istenének, mert ha nem tudnánk felejteni, ha nem tudnánk átlépni az elszenvedett traumán, ha még ma is ott hevernénk a porba rogyva, és zokognánk végeláthatatlanul, talán már nem élne magyar a földtekén.
Trianon emléke ma már nem szabad hogy fájjon.
Át kell lépni rajta, meg kell haladni a sokkot, az elkötött végtagokba újra be kell vezetni a véráramot, föl kell emelkedni, erősnek kell lenni, tele kell a szívnek lennie szeretettel, a tüdőnek tele kell lennie a reménység oxigénjével, a karok legyen erősek, a markok markoljanak keményen, mert azt kell tudni és azt kell hirdetni, hogy a történelem legfőbb tanítása így szól: csak a változás állandó. Minden más elmúlik, vagy átalakul az időben.
A határok nincsenek kőbe vésve, és ha kőbe volnának vésve, akkor a kővel együtt porladnak el, mert az idő mindent felőröl és mindent átalakít. Egy olyan nemzetnek pedig, amelyik az emlékezetét a legendáin, népdalain, meséin és ornamentikáin keresztül több évezredes mélységbe ereszti vissza, nincs oka félni a jelentől, és a jövőtől sem.
Nem tudjuk, hogyan lesz holnap, nem láthatjuk előre, mit hoz a holnapután, csak azt tudjuk, hogy ami Magyarország részleges vagy teljes megszállását illeti, a maximális szintidő soha nem haladta meg a másfél évszázadot. Még a sunyi Habsburgok alattomos cicázásainak periódusai sem tettek ki többet ennél.
Ezután sem lesz másként. Aki látja a múltat, könnyen megsejtheti a jövőt: az tudhatja, hogy a magyar olyan nép, amelyiket nem lehet vég nélkül megszállás alatt tartani. Egy szó, mint száz, mondjuk ki bátran: 100 év megszállás letelt, de 200 már nem telik le így. Fiat voluntas tua… Mert nem vagyunk egyedül. Ő mindig velünk marad.
Bencsik András – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
