Nemrégiben írtam már az Univerzumunk intelligens tervezettségéről, életbarátságáról, finomhangolásáról, a húrokról és a szuperhúrelméletről, valamint a sötét energiáról. Ezúttal folytassuk a sort, és lépjünk eggyel tovább az M-elméletre, vagyis a Mindenség (misztika, mágia, mirákulum)-elméletére, merthogy sok mindent jelenthet az „M”!
A csillagászok és a kozmológusok számára az Univerzum teremtését, teremtődését, illetve eredetét illetően az egyik legnagyobb és legígéretesebb áttörést a húrelmélet és annak következményei jelentették az elmúlt évtizedekben. Ezek sok mindent leegyszerűsítettek és számos további kérdést vetettek fel.
Az ősrobbanás egyelőre maradt a „kezdet” képlete – jobb híján. A kérdés már csak az volt, hogy voltaképpen mi is robbant fel pontosan???
A húrelmélet lehetővé tette, hogy minden részecskére úgy tekintsünk, mint energiahúrokra, illetőleg húrokra. Ez a teória egy csapásra elegáns módot kínált a részecskék születésére, egyszersmind a részecskék és a kvantumok közötti összekapcsolódásra. A húrok egy hegedű húrjaihoz hasonlóan eltérő frekvencián rezonálnak (különbözőek a rezgési mintázataik), éppen ebből következik, hogy egyedi tulajdonságaik vannak (feszesség). Húrt ugyan senki sem látott még és egyelőre erre esélyünk sincs, de el tudjuk képzelni őket. Hogyan? Úgy, hogy rezgő gyűrűcskéket vizionálunk.
A polémia akkor terebélyesedett, amikor mindenki egy kicsit másként kezdett el gondolkodni a húrokból felépülő Univerzumról. A láthatatlan, felgöngyölíthető extra dimenziók úgy pattantak ki a húrelméletből, mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné. Szóval, hirtelen túl sok húrelmélet lett, s kezdett a teória megfenekleni. Abban tértek el elsősorban egymástól ezek az elméletek, hogy az egyik típusuk nyitott húrokból, a másik zárt, vagy összezáródó hurkokból indult ki. Így öt különböző húr-elmélet született.
Ezen felül jelentkezett még egy kiküszöbölendő probléma, jelesül az, hogy Einstein relativitáselméletével ellentétben, amely a teret 11 dimenziósnak festi le, a húrelmélet csak 10 dimenzióval dolgozott.
Ezután zseniális következtetésre jutottak a tudósok: a húrelméletet összefésülték a dimenzió-elmélettel, így megoldódott a nagy dilemma. Mit kaptak? Különféle párhuzamos világokat. A 11. dimenzió lett a párhuzamos világok gyűjtője. Magyarul a mozgó húrokat 11 dimenzióban mozgó membránokként vagy leplekként képzelték el. Innen származik az M-elmélet elnevezés, amely a membrán szóra utal.
A 11 dimenziós tér-időben található Univerzumok lebegnek, változtatják alakjukat, voltképpen hullámoznak attól függően, hogy milyen a rezgésük, s olykor-olykor egymásba is folyhatnak, csupán egy membrán választja el őket egymástól. A lebegő membránok egytől kilencig változatos dimenziószámúak lehetnek.
Mindez még távolról sem jelenti azt, hogy mindent értünk, sőt az M-elmélet matematikája még feltáratlan. A tudósok egyelőre még adósok az egyenletekkel és azok megoldásaival. Magyarán még kidolgozásra vár az M-elmélethez tartotó matematika is.
Több tudós aggodalmát fejezte ki a tekintetben, hogy a Mindenség-elmélete annyira instabil alapokon nyugszik, hogy a végén még akár az is kiderülhet, hogy a Semmi-elméletén agyaltak éveken keresztül. Az én személyes, jóval optimistább véleményem pedig az, hogy e grandiózus vállalkozás bőven tartogat még meglepetéseket, amelyek újabb és újabb elmélethorizontokat rajzol majd elménk elé menet közben. Mindenesetre a fizika eddig nagyon távoli szegmensei végre elkezdtek közeledni egymáshoz, ami egy óriási előrelépésnek számít, hiszen eddig sok elmélet nem igazán „szerette” egymást, ellenben az M-elmélet meglehetősen konzisztens.
Visszakanyarodva a Nagy Bummra. Anno talán az történhetett, hogy két párhuzamos Univerzum membránja találkozott egymással. Az összeütközés nyomán energia szabadult fel – ez volt az a jelenség, amit ősrobbanásként aposztrofálunk. Nyilvánvalóan nem mindennapinak kellett lennie a membránok találkozásának, de ha az nem történt volna meg, akkor nem ez a világ jött volna létre a sejtés szerint. Ezek után állítsa azt valaki, hogy a fizikusok nem hisznek a világok sokaságában és párhuzamosságában, valamint a magasabb dimenziókban.
Nem szemrehányásként, csupán tényként közlöm, hogy az amúgy mérföldkőnek számító M-elmélet abban sántít, vagyis azt a kényes kérdést nem válaszolja meg, hogy miért éppen ilyenné lett a mi világunk. Mint ahogyan arra sem tér ki, hogy milyen természetű az idő a magasabb síkokon, egyáltalán mérhető-e ott. Valamint a legfontosabb kérdést is kikerüli, tudniillik az intelligencia kialakulásának és a különféle életformáknak a létrejöttét sem tárja fel – egyelőre.
De hogy pozitív végkicsengése legyen a gondolatmenetnek, egy érdekességgel zárnám. A tudósok jelenleg úgy vélik, hogy a gravitációs mezőt a graviton nevű húr sokasága alkotja. A gravitációs mező a téridő szövetén görbülésként jelentkezik, vagyis a téridő a graviton mintázatú húrok rendezett tömege. Ebből következik, hogy maga a tér és az idő a húrok rendezett mintázatainak köszönhető. Ámde, ha kisebb mérettartományban vizsgáljuk az Univerzumot, mint az említett mintázat kiterjedése, akkor megszűnik a tér és az idő, mivel azok egyszerűen értelmüket veszítik. Talán ez egy lehetséges magyarázata volna az örökkévalóságnak?
Boldog napot!
The post A Mindenség elmélete, avagy a tudomány Szent Grálja? appeared first on Boldognapot.hu.
Forrás:boldognapot.hu
Tovább a cikkre »
