A középkori Európa, majd az Újvilág elmaradhatatlan kulturális hagyományainak egyike a boszorkányégetés. Ki a boszorkány? A vasorrú bábának nem ártott valóban bábának lenni, bár ez nem volt megkerülhetetlen feltétel, összességében mégis elmondhatjuk, hogy leggyakrabban bábák, füvesasszonyok kerültek a vádlottak padjára. A középkori népi gyógyászat, és a kor biológiai, fiziológiai, kémiai, és pszichológiai ismeretek nagy részét a javasasszonyok, füvesemberek, illetve magyar (hun, türk, avar…) lovas-nomád viszonylatban a táltosok őrizték, ismerték és gyakorolták, még akkor is, ha ezt egy időutazás során esetleg közölnénk velük, hogy tulajdonképpen ezt csinálták, valószínűleg igencsak meglepődnének. A vulgármarxista történelemfelfogás szerint egyébként ezek a babonás és osztályáruló disznók azt kapták a nem különben babonás és reakciós, aljas és klerikális és feudális egyháztól és az elnyomó osztálytól, amit megérdemeltek. A valóság azonban persze nem ilyen egyszerű.
Az ókorban nem voltak boszorkányperek, boszorkányüldözések, annak ellenére, hogy már a kora bronzkorban is voltak „varázslók”, gyógyfüvesek, gyakorlati ismeretekkel bíró gyógyítók, kiknek leírt kelta hagyománya a Lacugna, az ismeretlen, valószínűleg több druida által írt legelső, legalább háromezer éves füveskönyv. Az, hogy gyógyítókat, nagy gyakorlati tudású, apáról fiúra, vagy inkább gyakrabban anyáról leányára hagyományozott szakismeretek tudóit üldözzék, nagyjából a Kr.u. IX. századig nem is igazán merült fel, mert mégis, miért tették volna? Sőt, a görög orvosok rendszeresen jártak „a kentaurokhoz”, azaz a lovon élő szkítákhoz, gyógynövényismeretet és sebészeti ismereteket tanulni. Aztán, Nagy Sándor után, meg inkább Egyiptomba. Az ókor kiváló orvosai, Galenus, Dioszkoridész vagy Hippokrátész már jelentős gyógynövénytani tudás felett diszponáltak, amelyeket a népi megfigyelés alapozott meg, melyek „hivatalosan” a pergamenekkel együtt elégtek az antikvitás sírba szállásával, mint a legtöbb ókori munka, elfelejtődtek. De hiába égett el az alexandriai könyvtár, csak az egyetemes tudomány számára vesztek el a gyógyászati ismertek, a veremlakások erdei anyókái számára nem – őket tehát külön-külön, egyesével kellett elégetni…
Annak is oka volt, mert természetesen ősidők óta osztották a halálos mérget is a máskülönben megbecsült gyógyítók („mondjuk, lenne egy kis méreg, éppen csak meg kóstolná, nem nagy dolog elintézni, ha lenne, aki meg hálálná”) a gyógyszer mellett, mely miatt időről időre lenyakazták a horogra akadtakat, de ez nem jelentette azt, hogy „az egész szakmát” komplett üldözés sújtotta volna. Nem lehet nem megemlíteni a Római Birodalomban nagy karriert befutott kelta druida-leányt, Locustát, akit Agrippina, majd fia, Néró alkalmazott kellemetlen szenátorok, nagyarcú patríciusok láb alól eltételére, de a hagyomány szerint Locusta főzte Claudius császárnak a halálos gombapaprikást, majd ő intézte el Britannicust, a Néróval szembeni trónkövetelőt, Claudius fiát is. A neves hölgy Rómában farmakológiai iskolát is nyitott, és közmegbecsülésben élt élemedett koráig, de nem sokkal Néró halála után Vespasianus császár – nyilván óvintézkedésből – gyorsan likvidáltatta. A Julius Claudius dinasztia idején megvalósult a teljes foglalkoztatottság, egyesek méregkeverőként, mások ételkóstolóként dolgoztak.
Szükséges megjegyezni, hogy a boszorkánynak tartott személyeket a középkorban nem minden esetben vetették máglyára, és máglyára nemcsak boszorkányként lehetett kerülni, hanem eretnekként és államellenes (felségsértő) gazemberként is. Nyakigláb Edward persze, nem utalt fáklyázásra minden walesi énekest, de azért ritka király volt, aki időnként, legalább a tekintély kedvéért, nem pörkölt oda valakinek, akinek nagyobb volt a szája a kelleténél. Zsigmond király is alapos mérlegelés után küldte máglyára Husz Jánost, aki ismeri a peranyagot: hát, nem biztos, hogy ok nélkül. A középkorban „megvolt a hagyománya”, hogy mely bűncselekmény milyen halálnemet kíván meg, a rablókat felakasztották, a gyilkosokat többnyire kerékbe törték, a lázadó nemeseket az uralkodó nyakaztatta, a parasztot karóba húzatta, a pénzhamisítókat általában megfőzték élve (az még vicces halálnem…). A máglya, a „tisztító” tűz azoknak dukált, akiknek a holttestét se szívesen látták a világon, teljesen meg kellett őket semmisíteni, tehát a főbenjáró vétkeseknek. A boszorkány az boszorkány, és nem ab ovo eretnek (bár lehetett pluszban az is…), a két kategória nem keverendő! Tudjuk, hogy az „eretnek” a középkorban elsősorban nem teológiai, hanem főleg szociológiai és politikai kategória volt (más tartalommal kissé, de ma is az…), a „titkos” erőket előhívni képes személy pedig – nyilván az ördöggel cimborál. Maga a görög szó (eretnachos) egyébként nem istentagadót vagy pogányt, vagy sátánistát, vagy másképp gondolkodót jelent, hanem – válogatót. Olyan személyt, aki nem fogad el mindent a „hivatalos” tanokból, hanem ezt igen, ezt meg nem, kvázi, aki gondolkodik, csak persze, lehet, rosszul. A másképp gondolkodónak nincs feltétlenül igaza: attól, hogy valaki ellent mond a hatalomnak, még nem lesz automatikusan bölcs.
Az ókor műveltségének kiterjedt anyaga a IV-V. század során nagyobbrészt megsemmisült, ami megmaradt belőle, azt többnyire arab értelmiségiek őrizték meg, és később onnan fordították vissza latinra. Bár pl. Szent Benedek és nővére, Szent Skolasztika sokat tett Európa tudományának megőrzése, az oktatás, az írásbeliség terjesztése terén (skolasztika és az iskolasztika), de a V-VIII. Század primitív naturálgazdálkodásának idején, mikor még pénz is alig létezett, nemhogy termékfelesleg, amely megalapozhatott volna valamiféle, a létfenntartáson túli értékkeresést, ez meglehetősen lassúcska és marginális folyamat volt. Az eredmény az lett, hogy Európában a XI. századig nincs olyan, hogy egyetem (a koszos kecskeb.szó araboknál bezzeg van…), és gyakorlatilag a teológiai és azzal szoros kapcsolatban álló bölcsészeti fakultánsokon kívül az V-XI. század között nincs is igazán olyan, hogy tudomány. Nemcsak csillagászat nincs, hanem olyan gyakorlatilag nagy fontosságú tudományok sincsenek, mint metallurgia, bányaföldtan, oceanográfia, térképészet, hadtudomány, orvostan és agronómia. Ezeket nem „tudományos”, hanem gyakorlati szinten művelték, és szakembereit nem tekintették „valakinek”, tudósnak, értékes embernek… hanem csak holmi jöttment kovácsnak, aranyásónak, bányamanónak, koszos matróznak, büdös parasztnak – vagy gyógyfüves banyának. A természettudományos és műszaki értelmiségi még sok száz évig nem számít értelmiséginek (csak miután feltalálják a puskaport). Utóbbiak – mármint a gyógyfüvészek – azonban nyilván olyan dolgokat csináltak, amit nem lehet, hiszen….levágnak valami gazt, elfüstölik, oszt’ fejre áll tőle az ember, tehát nyilvánvalóan az ördöggel cimborálnak, nem a télapóval. (Miért tartóztatták le a Télapót? – Mert szakálla volt, kender.) Mielőtt bárki lefitymálná a korabeliek ezen gondolkodásmódját, megjegyzem, én úgy találom, az átlagember számára egy vegyész vagy egy farmakológus, egy biotechnológus, egy toxikológus ma is kb. az elvont sötét mágiát végző vajákos Dr. Frankenstein, és nem azért nem vetné máglyára, mert annyival fejlettebb, nyitottabb és szélesebb látókörű, mint az ezer évvel ezelőtti ember (mindegy, hogy jobbágy vagy király) hanem, mert nincs hozzá hatalma és lehetősége. Ja, és kb. az informatikusokkal is így van. Azokkal egyébként én is…
Bár a kora középkor eléggé bigottan hívő volt, egészen Nagy Károly koráig még sincs nyoma annak, hogy boszorkánynak nyilvánított személyeket elítéltek volna (maximum a Monthy Phytton „gyalog galopp”-jában, már ha az illető könnyebb, mint egy kacsa…). A boszorkányüldözés három nagy hulláma ismeretes, először a kései frank időszakban (IX-XI. szd.), amely még viszonylag mérséklet marad, majd az első eretnekmozgalmak és a nagy pestisjárvány idején (kb. 1150-től 1380-ig), ekkor pl. Rouen piromániás érseke a katar háború idején nem kevesebb, mint ötezer boszorkánynak és/vagy eretneknek tartott egyént égetett meg. Az inkvizíciót III. Ince pápa szervezte meg, majd 1231-től kapott igazi lendületet, mikor a dominikánus rend – alapítója, Szent Domonkos életét tette fel az eretnekség elleni harcra – vette kézbe az ügyet. A legnagyobb inkvizítor szakemberek munkáját – mint Bertrand Guy vagy Torquimada – százszám jelezték a máglyák. Végül a reformáció után, az újkorig (kb. 1530-tól 1789-ig, a francia forradalomig) volt nagy, tömeges üldözés. Mondani sem kell, hogy az üldözések mindig éghajlatváltozásokhoz, éhínségekhez, járványokhoz, háborúkhoz és más társadalmi katasztrófákhoz köthetőek, l’pour l’art, sohasem volt szokás boszorkányt üldözni, mindig kellett egy frusztrációs ok, amihez találni kellett bűnbakokat. Mondhatnánk: boszorkányüldözés kb. ugyanakkor és ugyanott volt, mint zsidóellenes pogrom. Mindenhol, ahol a kereszténység megjelent, voltak boszorkányperek. A protestánsok semmivel nem voltak ezen a téren sem mértékletesebbek, mint a pápisták. (Bár, ahogy Drábik János jegyezte meg, nehéz nem észrevenni, hogy mikor trónra került az első Medici pápa (X. Leó 1513-ban) a konkurens bankház, a Fuggerek (nevükből származik a magyar „fukar” kifejezés) egyből úgy döntött, hogy a németek aranya ugyan többé nem megy Firenzébe az ő zsebük helyett, inkább lesz egyházszakadás.) Meg kell jegyezni, hogy az inkvizíció Európában általában nem végzett ki senkit, azt ítélkezésre átadta a világi hatóságoknak, valamint azt, hogy a boszorkányperek becsült összes áldozatai száma messze-messze elmarad a közvélekedésben meggyökerezettnél, amelyet az egyházellenes propaganda kétszázötven éve sulykol. A pápa hivatalosan csak 1966-ban szüntette meg a Szent Kongregáció Hivatalát, azaz az inkvizíciót, bár a testület az 1810-es évektől már nem végzett érdemleges tevékenységet. Bár megjegyzendő, helyenként azért szükség lenne rá. Szükséges hozzátenni, hogy „boszorkányt”, azaz fekete mágiát űzőnek tartott személy az afrikai (és erre épülő brazil ás karibi) és ázsiai kultúrákban is kínoznak, ölnek, nagy különbség, hogy arrafelé gyakran most is, tehát nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy valaki ördögöt gyanítson itt-ott, a különbség, hogy az egyszerű feketék körében ez tényleg megmaradt a babona szintjén, nem kapott társadalmi hátteret.
Magyarországon 1430 és 1772 között írásban összesen pontosan 2275 boszorkányper anyaga maradt fenn, ez során 3673 nőt és 590 férfit vádoltak meg boszorkánysággal. Bár látható, tapintható a masszív nemi aránytalanság (kb. a vádlottak 85%-a nő) nagyon túlzás azt állítani, hogy kizárólag nőket üldöztek. Biztosan 702 halálos ítéletet hajtottak végre, többségüket máglyán (a megvádolt férfiakat sokkal magasabb arányban végezték ki, mint a nőket). Azaz, évi átlagban kettőt, azaz, kb. tízszer ennyien haltak meg villámcsapástól, és akkor ne említsük az e korban különösképpen megszokott török-tatár-akárki fosztogatásokat és a felséges Padisah békefenntartó műveleteit, meg az iszlám szélsőségesek, illetve a fejlett nyugat mélyen demokrata zsoldosainak egyéb túlkapásait. Ennyit arról a kliséről, hogy a középkorban minden piacon éget egy máglya egy nőszeméllyel. A visszamaradt boszorkányper-anyagok jól tükrözik a társadalom középkori és kora újkori népi hiedelemrendszerét, világképét, a környezetről, a betegségekről alkotott elképzeléseiket.
Jellemző szerte Európában, így hazánkban is a boszorkánysággal vádoltak között a bábák magas aránya. Hazánkban ez különösen az erdélyi perekben volt így. Általános népi hiedelem – mind a mai napig különben – hogy aki gyógyítja a betegséget, elő is tudja azt idézni (ma is), tehát a boszorkányperek többsége megrontás, betegítés, szemmel verés, félrekezelés okán született. Nem egyszer előfordult, pl. 1584-ben Kolozsváron, hogy a rivális bábák, gyógyító asszonyok egymást vádolták be. Egy nem sokkal utána elégetett hölgy, Szabó Kató ezt akkoriban így összegezte: „vagy én mián kell meghalni az fatilla lélek kurvának, vagy énnekem kell miatta meghalnom”. Abban az évben hat gyógyító és gyógyfüves banya végezte máglyán az erdélyi városban. A sorozatperek szükségszerűen öngerjesztőek voltak, mert a kínzások hatására a megvádoltak egyre több nevet mondtak és egyre több terhelő vallomást tettek (pl. az angliai I. Károly merénylete elleni boszorkányper során három anyóka „bevallotta”, hogy egy vaskefén beeveztek a tengerbe, ott a vízbe dobtak egy megkeresztelt fekete macskát, hogy ezzel vihart támasszanak a király hajója ellen…). Természetesen ez után „felgöngyölítették” az egész társaságot. Mondanom sem kell, hogy léteznek azok a kihallgatási „technikák”, mely segítségével a gyanúsított azt is bevallja, hogy a Plútón fényes nappal mocsárba fojtotta Chuck Norrist, háromszor, egymás után. A „lélekidomár”, ahogy Jókai fogalmazta, abba az irányba ver, hogy a gyanúsított mondja el, amit tud, és nem abba az irányba, hogy bevallja azt, amiről egyébként fogalma sincs, de ugye, nem volt mindig így. Teszem hozzá, a XX., XXI. században sem!
Hazánkban a boszorkányokról már Szent István törvényei is megemlékeznek, a nagy király önmérsékletre és támadhatatlan bizonyítékok keresésére intett, nem fogadta el a híres istenítéleteket, lényegében csak a valóban méregkeverésen kapottakat vagy súlyos műhibával betegük elvesztését okozókat engedte máglyára küldeni (ez ma sem ártana az orvosi műhibaperek során, ha fenyegető veszélyként lebegne az orvostársadalom feje felett). Könyves Kálmán elhíresült kijelentése, miszerint „boszorkányok márpedig nincsenek”, persze, nem teljesen ebben a formában hangzott el: a testileg torz, de szellemileg kimagasló uralkodó csak varázslók, bűbájosok (latinul: striga) létezését tagadta, a valódi javasasszony-méregkeverők létezését, akik valószínűleg az ördöggel való cimborálás során nyernek halálos vagy gyógyhatású növényi főzeteket és ásványőrleményeket, hallucinogéneket kevernek, fekete mágiát űznek (latinul: maleficia) természetesen – nem. Ezek voltak az un. rontó, ártó boszorkányok, míg a férfi bűbájosokat mint boszorkánymestereket (maleficus) nevezték meg. Az igazán nagystílű boszorkánymestereket, méregkeverő tudósokat – mint pl. Albertus Magnust vagy Nicolaus Flammelt – persze, senki sem vádolta be. Sokáig nem élt volna…
A boszorkány mellesleg ősi, türk eredetű szó, a „basz” (baszni) igető származéka, amely jelentése nyomni, dugni (ma is „ebben az értelemben” használatos, mind a magyar, mind a török nyelvekben, mindez nem rendkívüli: az angol „fuck” illetve a hasonlóan közönséges német „ficken” kifejezés az ógermán „fokken” igéből ered, amely lenyomni, leütni jelentésű – ebből is sejthető a germán törzsek „szexuális kultúrájának” szintje). Ez abból a hitből ered, hogy a boszorkány rátelepszik az alvó ember mellére, és fojtogatja, illetve átvitt értelemben szemmel veri, fojtja, mintegy mérgezi (ami valójában is megtörténhetett, mármint a megmérgezés). Persze, a gazdag magyar nyelv nagyon sok kifejezést alkalmaz a boszorkányokra, bűbájosokra, a latin szövegekben még a „psitrix” (cápa) kifejezés is felbukkan, holott a középkori Magyarországon (eltekintve Dalmáciától) aligha látott valaha valaki is ilyen állatot. Egy kolozsvári perben a következő kifejezéssel illetik az egyik vádlottat: „boszorkány baszó besnye kurva”.
A boszorkánynak nevezett személyekkel szemben a leggyakoribb vád a szemmel verés és az ehhez kapcsolódó, szemmel veréssel végzett megátkozás volt: a vádlottakat gyakran háttal állították bíróság elé (vagy mögé), hogy bíráikat ne tudják szemmel verni. Eltekintve a képtelen vádaktól (termésrontás, ördöggel közösülés, boszorkányszombat, fekete mise, stb.) a leggyakoribb valós vád a megmérgezés, a megbetegedés előidézése vagy súlyosbítása, az állatok (méreggel) való pusztítása, a magzatelhajtás és az őrületbe kergetés, megőrjítés (hallucinogén szerek, erős idegrendszeri mérgek, narkotikumok adása) volt, bizony könnyen lehet, hogy a megvádoltak ezekben a vádpontokban valóban bűnösök lehettek. Jó üzlet a gyógyítás, de még nagyobb üzlet a méregkeverés. Hálás a család a gyermeket világra segítő bábának, de sok nő még hálásabb, ha „angyal csinálódik” a magzatából. Ez elérhető megfelelő abortív főzetekkel (mifelénk, a Bükk-vidéken a borókaolaj volt ennek a legjobb szere), de kevesen tudják, hogy honnét ered a fogalom: „vasorrú bába”? A „vasorr” egy, a méhszájba illeszthető kampószerű eszköz volt, amellyel a magzatot el lehetett pusztítani (melyhez persze erős fertőtlenítő, érzéstelenítő és anyarozsból nyert, méhösszehúzó-vérzéscsillapító főzet is kellett, így is magas műtéti kockázattal). A szláv hagyomány baba jaga-nak mondja azt, amit a magyar vasorrú bábának: a gonosz vénasszonyt, aki megfőzi, megeszi és elpusztítja a gyerekeket. A főzés előfeltétel: a művelethez, akárcsak a szüléshez, forró vízzel mosták-fertőtlenítették a szerszámokat, és meleg víz kellett akárcsak a szülő, az abortáló nő lemosásához is.
A középkor embere, még a felesküdött, nagy tekintélyű bírák és tudósok is, többnyire teljesen tájékozatlanok voltak a méregkeverés, a gyógynövénytan, az élettan és a drogismeret terén, így a javasok, táltosok tudását egyértelműen földöntúli gonosz hatalomnak tulajdonították. Nem csodálható, hogy félték, ezért elpusztítani igyekezték azt, akiről titkos tudást feltételeztek – mármint, ha nem tudták éppen felhasználni…
Hazánkban az első boszorkányper-anyag Zágrábból származik, Zsigmond király idejéből. A Mohácsi Vészig mindössze tizenkét perről van anyag (lehet több volt, csak hát, a viharos évszázadok…), az után az ország romlása miatt frusztrált nép nem meglepő módon a boszorkányégetésben talált pótcselekvést. A XVI-XVII. szd.-i perek fő vádja a rontó varázslat volt. Ha ekkoriban valaki be tudta bizonyítani, hogy gyógyító táltos (bár ez eredeti pogány táltosokat még a XI. szd.-ban módszeresen kiirtották), rendszerint felmentették, mert az általános vélekedés szerint a táltosok pozitív varázslást űztek, a közösséget segítették. A rossz gazdasági és közegészségügyi helyzet miatt ekkor váltak tömegesség hazánkban az addig alig ismert malária (a rablások, a mezőgazdaság tönkretétele miatt elmocsarasodtak a földek, különösen az egy merő láppá váló alföldön, ez táptalaja volt a szúnyoginváziónak) a kiütéses tífusz (a háborús mosdatlanság miatt terjedt a tetű, ami terjeszti) a TBC (a rossz egészségi állapot miatt) a tífusz, a kolera (a temetetlen halottak, a szennyezett ivóvíz okán, mikor minden kútba brahiból dobtak egy hullát) a lepra (a szegénység betegsége). Persze, a nép az okokat a boszorkányokban látta. Persze, hozzáértő orvosok híjján, a javasasszonyokat nem nélkülözhette.
„Ments meg uram, e nímötöt itten az örök kárhozattul” kántálta Fehér Tibor regényében, a Hajdúk kapitányában (bár a török korról rengeteg szépirodalmi mű született, valahogy a hajdúkat kevéssé énekelték meg a romantikus és a XX. századi szerzők, ezért is érdekes ez a különben nagyon jó regény) a nagykereki javasasszony a Köles-ér melletti titkos tanyáján, ahol a morbus hungaricusban, ami akkor kiütéses tífuszt jelentett, láztól cserepes ajkakkal hozzá vitt császári zsoldoskapitányt kúrálta. Egy dolog a ráolvasás, az afrikai varázslóktól a tunguz sámánig ezt mindenki csinálja, ez a dolgok homeopátiás része, a placebokezelés, de a korabeli javasasszonyok mai szemmel nézve sem vitatható szerekkel is rendelkeztek, például a tífuszos hasmenés ellen csermakk levét adhatta (csersavat, hasfogó, adsztringens készítményt) a láz ellen őrölt fűzfakérget (kvázi aszpirint), erősítőszerként fekete nádálytő gyökerét, a kórokozó ellen pedig sok méhpropliszt. A korabeli lehetőségek szerint én sem tudnék jobbat javasolni – ezek a nagy gyakorlati tapasztalatú népi gyógyítók nem voltak eredménytelenek. Csoda, hogy az egyszerű ember sötét erőket látott mögöttük, varázslatot?
Érdekes, de még Forintos Mátyásnak, Jurisich Miklós, a Kőszegi Hős alkapitányának és tűzmesterének a lányát, Margitot is megvádolták, mert irigyei szerint ő babonázta meg a támadó törököket a végső roham előtt, 1532-ben. Hogy tudott volna a kicsiny vár másképpen ellenállni a szultán százezres hadának? Mi történt ott és akkor ténylegesen? A várbeliek halálra szánva védekeztek. Jurisich nem titkolta katonái előtt, hogy a szétlőtt és lőporhiánnyal küzdő vár nem fog tudni ellenállni egy elszánt rohamnak. A tűzmester lánya és vőlegénye szerettek volna férjként-feleségként meghalni, ezért a várbeliek a végső roham reggelén egy sajátos hangulatú esküvővel kezdtek. A török támadás azonban félbeszakította, és Margit fehér ruhában a várfalra szaladt, és maga is puskát ragadott. Nem tudni, mi történt, de az iszlám terroristák talán fehér ruhás angyalnak vélték – és elfutottak. Más krónikások azt írták: angyalok kiáltását vélték hallani a janicsárok. Az eset kapcsán Jurisich persze közbelépett, és tekintélyével felmentette a főtüzér lányát. Később, Jurisich halála után az akkor már nyolcvanéves Forintos Mátyás ellen indul boszorkányper: az aggastyánnak menekülnie kellett – a sokkal értelmesebb törökökhöz. Ahogy száműzetése után Themisztoklész is a perzsákhoz futott…
Később megjelent az európai trend, a boszorkányokból kiszedték „szervezetük titkait”, hogy ki a főboszorkány, kik a fekete rend tisztségviselői, hol, hogyan tartották undorító orgiáikat (amelyek részletes és aprólékos leírása nyilván, természetesen gazdagon illusztrálva, a pornó helyettesítését szolgálta akkoriban az egyházi és világi körökben) stb. Hazánkban főleg a Gellérthegy és főkép a Tokaji Hegy volt híres arról, hogy állítólag ott tartották a repkedős boszorkány-orgiákat, ott közösültek az állatok képében jelenlévő ördöggel, a legváltozatosabb módokon egymással, csecsemőket áldoztak, és emberkoponya edényből ettek-ittak, stb. Én erket-berket bejártam már nemcsak a Tokaj-hegyen, de a Zemplén más hegyein is, hátha belecsöppenek egy boszorkány-swingerparytba, de sose sikerül.
Nem lehet klasszikus boszorkánypernek nevezni, de félig-meddig az volt a Thurzó György nádor a csejtei úrnő, a „fekete bég” Nádasdy Ferenc özvegye, Báthory Erzsébet ellen indított „pere” mondhatni eljárása, mely során Erzsébetet a pénzéhes és mohó nádor (de lehet, hogy indíték volt az is, amit a „Báthory” című filmben állítanak (elgondolkodtató, hogy a szlovákok készítenek a témában látványos és szórakoztató történelmi filmet, nem a magyarok…), hogy az érettebb korában is közismert szépségű Erzsébet fűvel-fával….egyedül csak őt nézte bokornak…) szűzlányok megkínzásával, legyilkolásával és vérükben való fürdőzéssel vádolta meg: az 1610 decemberének legvégén elfogott főrangú asszonyt saját várában falazták be: így élt még négy évet, de „bűntársait” – paraszti származású javasasszonyokat – máglyára vetették.
Ebben a perben tulajdonképpen állatorvosi ló képében láthatjuk, miről is szólt egy középkori boszorkányper: fő vádpont volt Erzsébet ellen a méregkeverés: gyógyfüveket gyűjtött, embereit, sőt, jobbágyait (nem volt ez általános akkoriban!) főzetekkel gyógyította, kezelte, úgy ismerték, mint füvek tudóját: nyilvánvaló, bűbájosság, boszorkányság! Vérben fürdött – valójában csak gyógyfüvek piros főzetében, főleg derécét, vörös acsalaput és nádálytőt használhatott. Ezt a tudományt Nádasdyné egyik jobbágyától, egy felvidéki szlovák bábaasszonytól, bizonyos Janovics Joó Helénától tanulta, akit persze, bűntársként szintén perbe fogtak, megkínoztak, és boszorkányként kivégeztek. És miről szólt az egész az ürügyön túl? Pénzről és hatalomról. Megjegyzendő, hogy Báthory Erzsébet veje, Homonnai Drugerth György valamit igencsak jól eltanulhatott az anyóstól: birtokaikat megszerezendő, megmérgezte saját nagybátyját, majd unokafivérét: 1614-ben az Erdély ellen vonuló seregben találjuk, sőt, a Császár aranygyapját is elnyeri hűségéért (hazaárulásáért), de köztudomású, hogy kardtól vész, ki karddal él: 1620-ban Lengyelországban „váratlanul” esett súlyos, görcsökkel, hányással járó betegségbe, és halt meg –Bethlen Gábor erdélyi fejedelem tudná megmondani, míly véletlen folytán…
A második hazai hullám 1711-től kb. 1740-ig tartott (érdekes, de a Rákóczi-szabadságharc alatt nincs boszorkányégetés, nemcsak azért, mert a fejedelem mellesleg megtiltotta, hanem mert harc van, nem érnek rá ilyenekre. A bukás után persze, indul a marakodás. Mondani sem kell, hogy az osztrák birodalom többi területén ekkor – a két, majd a török elleni harmadik győztes háború után – nincs frusztráció, így boszorkányégetés sem. Nálunk nagy szám per volt Biharban és Sopronban. Tömeges és közismert per volt 1728-ben Szegeden, az azóta is Boszorkány-szigetnek nevezett szigeten (ma már a folyószabályozás miatt nem sziget) hármasával összekötve kilenc áldozatot égettek el. 1738-ben Debrecenben egyszerre három nőt vetettek a máglyára. Megjegyzendő, hogy ekkoriban Európában már elkezdtek lecsengeni a klasszikus boszorkányperek. Amerikában a híres Salemi pereket 1691-92-ben tartották, mely során mintegy 30 embert végeztek ki. Ott is a járványok és az indiánok okozta harcok veszteségei voltak a perek kiváltói.
A híres szegedi per egyben tipikusnak is mondható: először csak egy személyt vádoltak meg, majd kitört a boszorkánypánik: ez is bűnös, meg az is. A kilencek elégetése után a per nem állt le, 1744-ig további 32 vádlottat állítottak bíróság elé, köztük megvádolják a város volt főbíráját, az akkor 82 éves Rosa Dánielt is, mint boszorkánymestert. Persze, mondani sem kell, a fővádló az ellentábor vezetője, mai szóval azt mondanának, polgármester-aspiránsa, az üldözések fő mozgatórúgója, a németbarát Pohdraszky György volt. További öt ember került máglyára, kettő meghalt a kínzások során. A boszorkányok elleni legfőbb vád az volt, hogy eladták az esőt hét esztendeig a törököknek, egy akó ezüstpénzért – tehát a terméskiesés volt a probléma. Más kérdés, hogy a magzatelhajtás és a megmérgezés is ismételten felbukkant a vádak között. Az egyik áldozat állítólag megbabonázta a teheneket, akik tejüket itták, mind megbetegedtek. Ez előidézhető pl. arzénnel is, de számos növényi méreg is átkerül a tejbe – lehet, hogy szegény állatok csak csomornyikát vagy mérges ádázt legeltek valahol a Tisza-, vagy Maros-parton, ahol a mérges növények ma sem ritkák.
Hazánkban 1758-ban Mária Terézia lényegében betiltotta a boszorkányüldözést, bár szórványosan még ez után is előfordultak boszorkányperek, pl. még 1956-ban is, Orosházán állították kuruzslás és boszorkányság vádjával bíróság elé özv. Antali Jánosnét, volt bábaasszonyt, majd 1967-ben, 68-ban is volt boszorkányvád: utóbb az Ásotthalmi TSZ-ben csaknem ítélkeztek is a boszorkánynak kikiáltott, szemmel verő, terméscsökkentő Csupity Antalné ellen. Más kérdés, hogy ekkor már a rádió hírbemondója is elröhögte a beolvasást… (A nagyrévi arzénes gyilkosságokat, melyekről már írtam, nem lehet boszorkánypernek nevezni a szó valódi értelmében, mert a vád több mint valós volt.) Szomorú, de Afrikában és Amerikában bizony ma is ölnek meg boszorkánynak, varázslónak tartott embereket, nem egyszer máglyán. 2001-ben Nigériában, 2005-ben Brazíliában öltek meg félvad törzsek „boszorkányokat”, Kongóban, Burundiban, Közép-Afrikában szinte mindennapos esemény. A 2006-os futball VB-re az afrikai csapatok több törzsi varázslót vittek magukkal, mint gyúrót. A Szenegál-Elefántcsontpart selejtezőn keményen felmerült a fekete mágia vádja, úgy látszik, utóbbi csapat varázslói voltak a jobbak, mert ők jutottak ki a VB-re.
De miért a bábák? A szülés misztériumából sokáig ki voltak zárva a férfiak, más kérdés, hogy az idegen bábákat is fenntartással kezelték a hagyományos közösségekben. (Az Emirátusokban és Katarban egyébként a férfi nőgyógyászok ma is csak tükörben dolgozhatnak – csak nem képzeli bárki, hogy más asszonyának intim részire ránézhessenek? Allahra! Minő gyaur szokás lenne ez?) Általánosságban a boszorkányüldözések fő okaként – természetesen a háborús veszteségek, járványok, éhínségek okozta frusztráció és elkeseredettségen túl – a legtöbb témával foglalkozó kultúraantropológus „természetesen” az úgynevezett „férfisovinizmust”, a férfiközpontú középkori társadalmat és az orvosi kamarai féltékenységet, hiúságot jelöli meg. A legtöbb áldozat nő volt, az áldozatul esett férfiak többsége pedig különc, a szokásosnál értelmesebb, műveltebb és toleránsabb ember volt. A megvádolt nők többsége egyedülálló volt: lány, vénlány vagy özvegy, többségük bába vagy gyógyító, gyógyfüves asszony – ez a két foglalkozás szorosan összefügg. Az özvegységre jutott nők között különben is sok volt a bába: a magányosan, támasz nélkül maradt nők kitanulták a mesterséget, illetve a gyógynövények tudományát, a drogismeretet, hogy el tudják tartani magukat és kiskorú gyermekeiket, sokszor lányuk, nem egyszer fiuk is követi őket a szakmában. (Ekkoriban gyakori volt a tipikus bába-, illetve javasasszony, javasember-dinasztia, hasonlóan a hóhérdinasztiákhoz. Mindkét szakma megbecsült és jól fizetett, de ugyanakkor kiközösített, kitaszított foglalatosság volt: tisztességes polgár nem adta hozzájuk lányát, fiát, így ezek a csoportok egymás között házasodtak. Mindez az ismeretek megőrzését és bővítését elősegítette.) „A férjhez, apához nem tartozó, független nők már létezésükkel is kihívást, sértést jelentettek a kor patriarchális társadalmi rendszerének, a többi nők titokban irigyelték őket, és mivel jobbnak, ügyesebbnek tartották őket maguknál, sokszor kérték tanácsukat, segítségüket – akár magzatelhajtásra, mérgezésre is.” – olvasható egy ilyen leírásban. Jelentős különbség, hogy az utókor a „boszorkány” szó hallatán bibircsókos csúnya öregasszonyra gondol, a boszorkányperek idején ez nem volt magától értetődő, sőt, a megvádolt nők ellen – akik fiatalok vagy középkorúak, és éppen edzettségük és gyógynövényekben való jártasságuk miatt középkorúan is fiatalosak voltak – gyakran hozták fel vádként a szexuális kicsapongást, szabadosságot. AZ egy más kérdés, hogy konkurens hölgyek egymás is boszorkánynak illették, feleség a férje szeretőjét, és viszont. Az utókor hajlamos azt feltételezni, hogy a középkor, merthogy „az emberek vallásosak voltak” erkölcsösebb volt, holott hogy mennyire volt az, tökéletesen jellemzi, hogy 1492 és 1506 között végigsöpört Európában a szifilisz. Hogy terjedt el viharsebesen, ha senki se szexelt félre? Mi folyt egy középkori fürdőházban, ha a szifilisz terjedése miatt első intézkedésként bezáratták azokat? (A szifilisz nem állt meg, csak a tetű meg a kosz terjedt el…)
Az, hogy a boszorkányperek tényleges mozgatórúgóját a nőellenesség képezte volna, eléggé szabatosan cáfolja pusztán az a tény, hogy a kiterjedt, nagyszabású perek folyamán szinte mindig volt férfi vádlott, sőt, a boszorkányszervezet élére mindig férfi boszorkánymestert igyekeztek bűnösnek találni. Miért vádoltak akkor be annyi nőt? Nos, megjegyzendő: a bevádlók is általában nők voltak. Cicaharc, sallangokkal, úgy, hogy az „jól jött” másoknak. Is. Mindenesetre „kényelmesebb” a hivatalos történetírásnak, ha boszorkányperek történetét valamiféle nőellenes, patriarchális valaminek látja, nem annak, ami ténylegesen volt: az empirikus, nem hivatalos, gyakorlatias, gyakorlat-orientált, holisztikus alapokon álló, már évszázadokkal ezelőtt is nagy tudásanyagot kezelő népi gyógyítók és a „hivatalos”, kevéssé sikeres, kevesebb tudású, de magas társadalmi kapcsolatrendszerrel és érdekérvényesítési képességgel rendelkező „tudományos” orvoskar csatájának. Ugyanis ebből egyenesen levezethető az, hogy a tudomány képviselői a tudomány és annak gyakorlati hasznosítása (a gazdaság) területén évszázadok óta finoman szólva vérre menő harcot vívnak, meglehetősen sok cserben hagyott sebesülttel és háború bűnössel.
A XVI-XVII. szd.-ban -bár a legnagyobb egyetemek a XII-XIII. században megkezdték az orvosképzést, nagyjából Avicenna kaánuumja alapján, de abból nem mindent megértve – még eléggé gyermekcipőben járt a hivatalos, kincstári orvoslás, az orvosok ugyan nagyon nagyra voltak saját magukkal, de ostoba középkori babonáik miatt többet ártottak, mint használtak. Nem véletlen, hogy a XVI. század folyamán a borbélyok, sok helyen a hóhérok (szakavatott anatómusok!) operáltak: orvos nem „adta magát ilyen mélyre”, de harctéren – mondjuk úgy, a ráolvasás-szerű izék nem sokat értek. Anekdota, de igaz, hogy Deák Ferencnek gyermekkorában kificamodott játék közben a nyakcsigolyája, orvos nem mert hozzányúlni, így nemzetes atyja a Zala vármegyei hóhért hívta hozzá, aki gyakorlott kézzel helyreigazította, majd közölte a sráccal: fiam, aztán máskor ne találkozzunk, így hármasban, te, én, meg a nyakad. Csak egy pár példa: Paré már 1600 körül felhívta a figyelmet a sebkezelés fontosságára, mégis még száz év múlva is kiégették a sebeket forró olajjal, holott ő már leírta: semmi haszna, sőt ártalmas. Harvey nem tudta a kortársai fejébe verni, hogy a szív a vérkeringés motorja, nem az érzelmek középpontja, és hogy az artériák vért, nem levegőt pumpálnak (nevük is e tévhit miatt van). Semmelweis még a XIX. szd. közepén is elutasítással találkozott mai szemmel nézve alapvető felfedezésén, mármint mikor feltalálta a kézmosást. Ne gondoljuk, hogy ez ma másképpen van: a hivatalos tudomány soha nem szívlelte a konkurenciát, tessék csak arra gondolni, alig negyven éve mit műveltek Béres Józseffel. Ghislaine Lanctot vezette be a fogalmat: egészségügyi maffia. Ebben a formában ez nyilván hatásvadász túlzás, de aki ismeri a tudománytörténetet, az tudja, aki pozícióban van, az nem akar beengedni mást, mert ahogy a jezsuita bölcselet mondja a hatalom és a pénz még a b.szásnál is jobb. Ez a harc abban a korban abban a durva formában nyilvánult meg, hogy a konkurens népi gyógyítókat, bábákat, mert eredményesebbek, jobbak és gyakorlatiasabbak volt, egyszerűen fizikailag megsemmisítették. Ebben segített a lappangó férfisovinizmus, az önálló, öntevékeny nőtől való félelem? Nem hinném, hogy ez volt a fő szempont, sokkal inkább a pénz, a hatalom és a befolyás. A XVIII. szd. során Európában mindenhol (hazánkban 1767-től) a gyógyítást képzettséghez kötötték, a nem hivatalos bábákat eltiltották, Mária Terézia rendelkezett a vármegyék körorvosi hálózatáról, a Nagyszombati Egyetemen orvoskar alapításáról, a bábaképzés szabályozásáról – a diploma nélkül gyógyítókat ekkor már csak eltiltották, húsz-negyven évvel korább még büntették – akkor még nem, a férfi nőorvosokat pedig még sokkal később sem fogadták el a szülő nők és családjuk.
Megjegyzendő, hogy a köztudatban élő „tipikus” boszorkány képe nem a javasasszonyé, hanem – a sörfőző asszonyé. A széles karimájú „boszorkánykalap”, a sötét köpeny, a seprő, az üst, a malátának való árpát dézsmáló egerek elleni védekezést szolgáló macska, a rovarkártevők elleni védekezésképpen az árpatárolóban megtűrt denevér ténylegesen a középkori serfőző képét mutatja, más kérdés, hogy a gyógyfüves és a sörkészítő gyakran ugyanaz a nőszemély volt – nem véletlenül. A XIV. századig Európa-szerte elsősorban nők voltak a sörfőzők, akik a vásárokon, piacokon hegyes, csúcsos kalapot hordtak, egyfajta szakmai jelképként. A középkori sörök sokban eltértek a ma ismertektől, persze, akkor is készültek gyümölcsös sörök – csak nem éppen meggyel, citrommal meg grapefruit-tal, hanem beléndekkel, nadragulyával, farkasbogyóval, csikófarkkal …jó, az áfonya és a bodza akkor is bevett alapanyag volt. A „pilseni”, a közhiedelemmel ellenben, nem egy helyiségnév, hanem a német Blutbilsen-ből ered, amely a szászoknál a beléndeket jelentette. Valószínű, hogy az eredeti kozel sem kecskeemblémás sör, hanem hanem a koselskyről, kozalekről, azaz a „kecskés” szegény emberről kapta a nevét, aki a községi legelőkről a szarvasmarhák számára ártalmas mérges növényeket kivágta, miközben cserében a kecskéivel lelegeltethette azokat a keserű vagy tüskés növényeket, amit a ló vagy a tehén nem eszik meg.
Ezek az emberek gyűjtötték be a maszlagnövényeket, de egyébként a komlótobozt is (amely nedves erdőszéleken nő, és persze, nem toboz, csak úgy néz ki), és adták el a sörfőzőknek, kvázi jövedelem-kiegészítésként. Mondani sem kell, hogy a hallucinogéneket tartalmazó és erősen függőséget okozó veszedelmes itókák népnek való árusítását se az egyház, se a világi hatalom nem nézte jó szemmel, hiszen az emberek egészségét tönkretették, ….és akkor ki fog adót fizetni? A sörfőző asszonyokat az egyház először Angliában, már a XIV. században, majd pár évtizeddel később Európa-szerte szorgosan üldözni kezdte, mivel ezek a nők kvázi kábítószert árultak, azokat az ördög szolgáinak, gonosznak mutatva be – és a sörfőzést „az ördögtől” – azaz bódító növényi főzetektől megtisztítani igyekeztek. A XIV-XV. század során jelentek meg a sörgyártók által a reklámokban ma is oly gyakran hivatkozott klasszikus, több száz éves (német) „tisztasági törvény”ek, amelyek lényegében a sört árpára (búzára) és komlóra egyszerűsítették (a komlónak is van egyébként nyugtató, bódító hatása, humulon-, és lupulon-tartalma miatt), és ezen sörök gyártására a hűbérurak – megfelelő adó fejében – hűséges (férfi) sörfőzőmestereiket jogosították fel, a bódító szerekkel felturbózott „boszorkánysört” egyszer és mindenkorra száműzve. Sokat segített ebben, hogy az „ördögtől megtisztított” sört sokszor maguk a férfiszerzetesrendek, bencések, ciszterciek, a nemcsak a sajtot kedvelő trappisták, premontreiek is főzték. A sört vedelő szerzetes képe ma is (smädny mních) sörcímke.
A régmúlt idők boszorkányai részben tovább élnek a mai kor természetgyógyászaiban, csontkovácsaiban, bár sajnos, csak lebutított szinten, mert a népi bölcsesség, a néppel, mint fogalommal együtt elkopott. Más kérdés, hogy „titkaik” nagy részét a tudomány ma már felfedte, megismerte. A mandragóra sikít, ha a földből kihúzzák – igen, mert a gyökere a nedves földben megrántva valóban furcsa hangot ad. Az akasztott ember lába alól szedett varázsnövény hat igazán – nyilván, hiszen az akasztott székletét és vizeletét maga alá engedi, de ha hónapokig a fán hagyják, amely a középkorban gyakori volt, testével is a földre folyik – és az alaposan megtrágyázott föld magas nitrogéntartalmával magas alkaloid-tartalmú növényt fog szolgáltatni. A teliholdkor kell szedni a varázsfüvet – teliholdkor, mikor látszik a telihold, azaz derült, száraz idő van, és a hatóanyagot nem mossa ki a csapadék, a köd, a pára. Fekete kutya húgyában kell a mérges növényt kiáztatni – a kutya színe mellékes, de a húsevők vizelete savanyú, a sóoldatban a klorofil rosszul fog oldódni, így az alkaloidák elég jól és tisztán kivonhatóak vizelettel. A varangyos béka átkot hoz – igen, mert a varangy teste szívmérgeket és hallucinogéneket (indolvázas alkaloidákat) tartalmaz, és ezek felhasználhatóak. Porrá tört szárított kőrisbogarat kell adni a férfinek, ha tehetetlen – a kőrisbogár testében található kantharidin a „középkor viagrája” a foszfatázt bénítva fellazítja a kolloid struktúrát, és hatalmas erekciót okoz. Az arabok szőnyege repül – feltéve, ha szíriai ruta levével festik meg a kézzel csomózott szőnyeget, és a szőnyegfestő maga nyalogatja az ecsetet, akkor repül az a szőnyeg, de még hogy, hiszen a szíriai ruta nemcsak festőnövény, hanem hallucinogén is. A boszorkányok seprűnyélen lovagolnak és repülnek éjszakánként – ha a seprűnyelet bekenik boszorkányzsírral, azaz beléndek vagy nadragulya zsíros-olajos kivonatával, és a seprűt láb közzé veszik, bugyi nélkül persze (ami akkor még nem létezik) mert a szkopolamin a hüvelynyálkahártyáról felszívódva a repülés érzetét kelti, így ezt a férfiak leutánozni se tudják. A szűzlány első menstruációs vérét kell tenni a bájitalhoz – abban van ám jó sok ösztrogén, mikor az áttöréses vérzés jelentkezik. Soroljam még? Sokat tudtak, és jól alkalmazták, nem véletlen, hogy el kellett bánni velük.
Aki túl sokat tud, az tudja azt is, hogy jobb, ha hülyének tetteti magát. Az is a hosszú élet titka, nem csak a gyógyfüvek helyes használata. Hogy fogalmazta meg Cserey Mihály, Petneházy Dávid ezredes (aki 1686-ban Buda ostromán a zászlót a várra kitűzte) irigyei által egy vajákosasszonynal való megmérgeztetése, és lova hátán meghalása kapcsán? „Ha magyar vagy, és sokáig akarsz élni, okos légy, de vitéz ne légy… és pénzed se legyen sok!”
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
