„Láttam egy hatalmas tornyot, amely a síkság közepén emelkedik, olyan fehér mint a pároszi márvány. (…) A falai emberi koponyák szabályos soraiból állt. Egyes részeken a hajzat még mindig rajtuk volt és fújta a szellő” – írta Alphonse de Lamartine francia költő az 1830-as években, amikor a még török uralom alatt álló Nišbe látogatott. Néhány évvel korábban a felkelő szerbek véres csatát vívtak a törökökkel. A győzedelmeskedő oszmánok a levert szerb katonák koponyáiból egy tornyot építettek, mintegy intő jelként.
Az Oszmán Birodalom hadvezérei több esetben is építtettek már koponyatornyokat lázadozó, majd legyilkolt alattvalóik csontjaiból, hogy így szegjék kedvüket a további felkelésektől. Az üzenet sok esetben célba talált.
Az 1804 februárjában indult, Djordje Petrović-Karadjordje vezette első szerb felkelés során a lázadók komoly katonai sikereket értek el, ám 1809 májusában čegari csatában végül súlyos vereséget szenvedtek a török erőktől. Az ütközet egyik leghíresebb momentuma az volt, amikor a Stevan Sinđelić irányította 3 ezer fős szerb egységet körbekerítette az ellenség. A csapattestek közötti kommunikáció hiánya, valamint a hadvezérek közti versengés következtében Sinđelić emberei nem kaptak támogatást társaiktól.
A túlerőben lévő oszmánok hatalmas veszteségeket szenvedtek, ám végül – számos sikertelen támadást követően – áttörték a szlávok vonalait. Sinđelić pontosan tudta, elfogásuk esetén karóbahúzás lesz a büntetésük, így a végső vereség előtt döntött: a még rendelkezésükre álló puskaport felhasználva felrobbantották az állásaikat, aminek következtében nem csupán a még megmaradt szerb felkelők, hanem a támadó törökök is életüket vesztették.
A ruméliai vilajet élén álló Hursid pasa elrendelte, hogy a mártírhalált halt felkelők fejét vágják le, majd nyúzzák meg, a koponyacsontokat pedig elküldette II. Mahmud szultánnak, aki a megszemlélésük után visszajuttatta Nišbe, ahol a törökök megépítették a híres koponyatornyot, mintegy intő jelként, hogy így figyelmeztessék a helyieket: nem érdemes ujjat húzni Isztambullal.
A torony 4,5 méter magas lett, 952 koponya alkotta, amelyek 14 sorban ültek egymás mellett az építmény mind a négy oldalán. A helyiek Ćele kula, míg a törökök Kelle kulesi néven emlegették. Az ezt követő évtizedekben egyre csak fogyatkoztak a toronyból a koponyák, néhány helyi azért vett ki egy-egy csontot, mert dicstelennek tartotta a mártírok emlékét ily módon besározni, mások eltemetésükkel akarták elbúcsúztatni a Čegar-dombnál elesett szeretteiket, de olyanok is akadtak, akik csupán ereklyéket gyűjtöttek.
Niš utolsó török vezetője, Midhat pasa az 1860-as évek végén úgy döntött, el kell távolítani a toronyból a még megmaradt koponyákat, hiszen azok már rég nem szolgáltak a lázadók elrettentésére, csupán a török kormányzattal szembeni ellenszenvet táplálták, és emlékeztetették a helyieket a birodalom múltbeli kegyetlenkedéseire.
Miután 1878-ban végleg kivonultak a törökök Nišből, a szerb királyi hadsereg átvizsgálta a környéket, hogy megtalálja a földbe ásott, elrejtett vagy emlékbe hazavitt koponyákat. Az egyiket például még a falazatba ágyazódta leltek meg, ez a belgrádi Nemzeti Múzeumba került. Nem sokkal később az ország függetlenségi küzdelmeinek szimbólumává váló torony fölé egy kápolnát építettek. Ma már csupán 58 koponya látható a Szerbia egyik legnagyobb látványosságává váló torony falain, a hagyomány szerint az egyik – amely üvegvitrin mögött tekinthető meg – magáé Sinđelićé.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
