Nem, nem a történészek dokumentumkutatásainak tudományos távolságtartásával, nem is valamiféle politikai vagy etnikai csoportérdekből írom le alábbi mondataimat. Sokkal inkább a sok millió Kárpát-medencei családtörténettel rokon, lélekbe zárt, halkan továbbsuttogott emlékezet dokumentumainak megszólalásra kötelező hagyatéka alapján. A nagyszülői, rokoni emlékezetírásnak szóbeli hagyományai alapján. Ahogyan szétszaggatott családunk délvidéki, Királyhágó-melléki, horvátországi históriáiból, családi körben olykor suttogó hangon, olykor könnyek között, kisgyermekkorom óta hallott történetek révén belemerült mélyen a lelkembe eleink szenvedéstörténete.
Rövid trianoni történetemben azoknak állítok emléket, akik már nem élnek, nem mondják vagy kiáltják fel az égre megalázásuk történeteit. Az emberi méltóság megtiprásának történetei ezek.
Tudunk-e mi, maiak és az utánunk következők úgy magyarok lenni, hogy nemzeti, családi, hitbeli méltóságunkat egymásban sérelem okozása nélkül tiszteljük? Politikailag, kitelepítéssel megalázott, szinte máig hatóan hatalmas adósságunk törlesztése munkál bennem.
Bocsánatot nem kérhetek a megalázók nevében vagy helyett, de kiáltani szeretnék, égig, Isten szívéig hatolóan: Ne bántsa magyar a magyart, ne bántsa idegen a magyart. Emberi méltóságunk, önbecsülésünk, önértékelésünk védelméért kiáltok. Azok helyett, akiknek nincs már örökre lezárt hallgatag ajkukon szó, és azok helyett is kicsit, akik még ma is értetlenül vagy közömbösen hallgatnak, miközben Trianon százados árnyékát ők sem tudják levenni magukról…
És még valami igen fontos dolgot említenék. Számomra valahogyan hiányzik a mai emlékezésözönből a dolgok, az események, a történések, a nemzeti és a családi, egyéni tragédiák, csonkulások teológiai, történetteológiai, biblikus szemlélete és bemutatása. A Trianon utáni magyarság-hitvallás lelkisége. Annak alapos és méltó átgondolása, teológiai, történet-teológiai, bibliai szemléletű megfontolása, amit a felvidéki, rozsnyói születésű Papp-Váry Elemérné, Sziklay Szeréna (1881-1923) írt Magyar Hiszekegyében. Ezt lehet gúnyolni, bírálni, de valamit ő alapvetően és minden időkre vonatkozóan, amíg magyar él a Kárpát-medencében, sziklaszilárd mondatokkal leírt: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ez az én vallásom, ez az én életem, Ezért a keresztet vállaimra veszem” – igen, ez az, amit úgy hívunk: VÁLLALÁS, SORSVÁLLALÁS, MAGYAR SORSVÁLLALÁS. Méltó és ma igencsak helyénvaló, hogy ne csak kezdő sorait idézzük fel, ami nemzeti sorsunkat, a trianoni csonkítást isteni dimenzióba állítja és az isteni igazságszolgáltatásra bízza, hanem az egészet, legalább ma…
Örömmel vettem részt 2017. május 20-án a nagyváradi várban tartott magyar református egységfesztiválon, melynek mottója és vezérigéje Náhum próféta könyvéből szólt hozzánk Károli szép fordításában: „Őrizd a várat” (2,1). Az egész napos programban csaknem tízezren sereglettek fel a felújított ősi végvárba, hogy magyar és református voltuknak örvendezve, megerősödjenek hitükben, magyar összetartozásuk tudatában, s megmelegedjen szívük a testvéri szavak és ölelések során.
Az ünnepi alkalmon módom volt a rám bízott üzenetet az egyik hatalmas sátor sok száz hallgatója előtt röviden kibontani Magyar egység – Solus Christus-ban! Egyedül Krisztusban – esélyek, buktatók, reményeink címmel. Mivel tartalmában rímelt az előadás a június 4-i magyar összetartozás ünnepére, illetve a trianoni trauma hosszan tartó árnyékára, a területi csonkolás és a mélytudati rombolás kihatásaira is, meggyőződésem szerint csak Krisztusban viselhető és helyére tehető stigmáinkra, ezekről szólnom kellett.
A szétszakított magyar nemzet lelki egységének a megélését, erősítését és demonstrálását.(Az előadás summázata ITT olvasható)
Jóllehet a jelenlévők többször is tapssal fejezték ki egyetértésüket az elhangzottakkal, de legnagyobb meglepetésemre a hazai egyházi közvélemény, de a közéleti publikum is szinte teljes hallgatással reagált. A nyugati, illetve amerikai, dél-amerikai, nyugat-európai magyarság egy része nem. És dr. Surján László sem, aki külön cikkben válaszolt pozitívan a nemzeti imanap gondolatára. A 2017-ben Nagyváradon tapasztaltak fájdalmas bizonyítékul szolgálnak arra (is), milyen hatékonyan és rombolóan él és fertőz tovább Trianon csonkító, megosztó vírusa az egész Kárpát-medencei köztudatban, egymáshoz való viszonyulásunkban, sok hamis előítéletben, hazugságokban mind a mai napig.
Egészséges nemzeti önértékelésre, értékeink tudatosítására, nem másokkal szembeni, hanem Istentől másokkal, más népekkel együtt kapott emberi méltóságunk tudatosítására van szükségünk. Hogy ne méltatlanul, magunk ellen tartsunk trianoni emléknapot! Most vitatja írásom közben a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napján a közös állásfoglalást. Mennyire lesz benne az emberi méltóság egyetemes, Istentől teremtett közértékéből egy mondat? A dignitasból, ahogyan teológus eleink írták? Az istenképűségből, ami ugyan összetört, de éppen Reményik Sándor protestált a széttépett hazában, Kolozsvárott versében érte:
Amikor bevégeztem a váradi felújított várban előadásomat, odajött hozzám egy fiatal református értelmiségi: – Tudja tiszteletes úr, mi a legnagyobb baj? Hogy sokan a nyelvi végvárakat is fájdalom és küzdelem nélkül feladják. Tanárok, lelkészek mondják, egyre többen vannak olyan települések, ahol a fiatalok már nem akarnak vagy szégyellenek magyarul beszélni, tanulni. A jövőjük miatt, a kenyerük, egzisztenciájuk miatt feladják őseik nyelvét, kultúráját, identitását. Ez borzasztó poszt-trianoni trauma, szindróma, ahogyan az előadásban mondta…
Isten különös akaratából a mi családunk is több nemzetiségű gyökerekkel bír. De a gyökerek évszázadok óta magyar földbe mélyedtek, s kunok, németek, magyarok olyan piros-fehér-zöld gyümölcsöket teremtek, hogy sokszor még magyarabbak voltak a magyarokénál. Nem csak színükben! Sőt magyar identitásra, egészséges nemzeti öntudatra, önértékelésre és az emberi méltóság mindenkiben történő tiszteletére neveltek.
Messzi Némethonból, saját hatalmas erdőbirodalmukból, a fekete-erdei Hotzenwaldból indultak el evangélikus Hotz őseim, akik a Wesselényi és a Degenfeld hatalmas partiumi nemesi birtokokon találtak lehetőséget új település alapítására. És Nagykároly mellett, Hadadon ük-üknagyapám, Jakob Johann Hotz templomot segített építeni, és első gondnokaként a német közösségnek, gyülekezetnek papot és tanítót is fogadtatott a két magyar főnemes egyetértő és teljes támogatásával.
Teltek-múltak az évtizedek, évszázadok, aztán Trianon kései keserű gyümölcseként megindult a németség minden eszközzel történő elűzése. A nagy család egy része akkor Magyarországra telepedett át, Mosonba, másik része, főként az öregek ott maradtak. A románok ugyanúgy üldözték őket, mint a csehszlovákok vagy a szerbek az ottani kultúraalkotó németséget, magyarságot.
A megjegyzéshez még gyűlölet és egyéb szavak is illettek a megalázók részéről. Milliók kapták meg ezt a leckét a „győztesektől”, a többségi állam hivatalnokaitól. És a hátrányos bérlistázást, a kilakoltatást, a vegzálások különféle formáit. Kimondhatatlanul sok trianoni trauma a mindennapok során!
Tudnám folytatni, de nem teszem. Summaként csak ennyit: több millió magyar és magyarként német, zsidó és más családtörténetben ott van a „győztesek” kisemmiző és megalázó, cinikus technikáinak, napi praktikáinak az emléke. Ezt nem lehet felejteni, ezt nem szabad feledni, ezt nem rendezte még a történelem. Éppen a legfőbb ideje, hogy az anyaország megtegye a méltó emlékezés, nemzettudat-rehabiltálás ünnepi gesztusait. A magyar nemzeti méltóság, önbecsülés határainkon átnyúló talpon tartásáért, erősítésért. Jó úton vagyunk efelé…De ez nemcsak az Országgyűlés dolga, hanem minden élő magyaré is! Ugye, tudjuk?!
Ravasz László egyik poszt-trianoni gondolatmenetében így fogalmazott:
Trianon ébresztése, a diktátum megtörténtének az ébren tartása a hamar halványuló tudatban a mi dolgunk is. Jó bibliai példa erre az ószövetségi nép életében az elhurcoltatások, a babilóniai fogságok története, melyek csak felerősítették az összetartozás és a jeruzsálemi templom utáni honvágyat. Bármennyire is akarták az idegen hatalmak szétmorzsolni a nemzettudatot, azt a vallás, az Örökkévaló parancsai ébren tartották, sőt felerősítették.
A hit nemzettudat-erősítő szerepe nemcsak a zsidóságban, hanem a magyar diaszpórában is szerte a nagyvilágban hasonlóképpen működött és működik.
Hatalmas intés, óriási proteszterő hordozója József történetének végkicsengése: „Ti gonoszt gondoltatok énellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy, amint ma, hogy sok nép életét megtartsa” (1Móz 50,20 – Károli). Az új protestáns fordítás szerit: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa”.
Lényeg, ami lényeg: egyéni megtartás és közösségi megtartás, Isten cselekvése és akarata szorosan összefügg egymással. Isten nem osztja meg, nem választja szét, amit egybe rendelt: népet és egyént együtt őriz meg szent rendelése szerint.
A magyar nemzeti méltóság védelmében ránk testált egyéni kiáltvány is lehetne saját lelkiismeretünkhöz, minden magyarhoz a református Wass Albert néhány sora:
Igen, a TESTVÉRKÉZ. Ez másként a mi magyar emberi méltóságunk. Ami megelőz, felülmúl minden egyéb nézetkülönbséget, hitet vagy hitetlenséget, pártot vagy pártoskodást. Akkor leszünk igazán méltó és méltósággal hordozói, feldolgozói, s egykor talán legyőzői is Trianon évszázados traumáinak, mélyen a lelkünkben rágó negatívumainak, ha eljutunk idáig: NYÚJTSUNK TESTVÉRKEZET MINDENKINEK, AKI SZÍVÉBEN ÉS SZÁNDÉKÁBAN MAGYAR MÉG… Én német, magyar, kun családtörténetemmel így próbáltam, próbálok élni ebben a hazában, a Kárpátok övezte gyönyörű tájon…
Magyar Hiszekegy
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
