A járvány által motivált „Maradj otthon” mozgalom elsősorban a leginkább veszélyeztetett a 60 év feletti korosztályt szólogatja meg lépten-nyomon. Sokan közülük még aktívnak érzik magukat, és most mégis szófogadóan bezárkóznak otthonaikba. Ők az ország legfegyelmezettebb polgárai, beléjük nevelték még az előző rendszerben az alkalmazkodási kényszert.
A kényszerűség szülte bezártság alatt viszont az időt valahogy múlatni kell, ha már mulatni ezekben a napokban nem igazán lehet. Akik megtehetik, akik fiatalabb korukban szerzett érdemeik elismeréseként vásárolni vagy építeni tudtak a természet lágy ölén egy nyaralót vagy telelőt, azok most elvonulhatnak a fertőzött nagyvilág veszélyei elől, de legalábbis unaloműzésből váltogathatják a tartózkodási helyüket. Ezt kevesen tehetik meg, úgyhogy a többség számára marad az egylakiság és röghöz kötöttség, annak minden bújával, bajával. A ház körüli munkálatok elvégezve, a házi könyvtárát már kiolvasta oda-vissza kétszer, az internetes szörfözésbe beleunt, az unokákat nem látogathatja, ők se őt, élő sportközvetítések nincsenek, a bugyuta tévésorozatok elálmosítják, a kocsmazárlat viszonylagos feloldásával még nem mer élni. Futni viszont már futhat maszk nélkül is a természetben. De hova?
Nos, ilyenkor merül fel a kérdés, hogy maradandó következmények nélkül mennyi alvásra van szüksége a nyugdíjaskorúaknak?
Ahogy cseperedik a felnőtt, úgy alszik egyre kevesebbet, rövidülnek az éjszakái. De vajon mi számít kevésnek és mi soknak?
A válasz nem egyszerű, mert minden szépkorú más és más, az egyiknek kevesebb, a másiknak több alvásra van szüksége. Akinek az éjszakai alvásideje rövidül, nyugodtan behozhatja nappal a fotelban szundikálva. Most főleg kitelik az idejéből!
Túlpörgött, nyűgös az öreg az esti lefekvés előtt?
Valószínűleg alváshiánya van. A legtöbb ilyen korú embernek több alvásidőre van szüksége, mint ahogy feltételezi. Az aktívkori rossz beidegződés miatt sokan szégyellenek napközben alukálni, azt gondolják, hogy ez egy vénkori attitűd, ami ellen védekezni, tiltakozni kell. Mások pedig úgy vélik, hogy a napközi szundikálások miatt alszanak rosszul éjjel. Pedig közel sincs így! Amennyit a szervezet megkíván, annyit aludjunk, éjjel is, nappal is, de annál többet egy fikarcnyit se!
Ha úgy érzed, lestrapált vagy, nyűgös és ingerlékeny, azt nem a kialvatlanság okozza, hanem a járványhelyzet abszurditása, amibe belekényszerültél. Ezt kell valamilyen módon enyhíteni, méltósággal túlélni. Ebben az időszakban budapesti költőbarátom még termékenyebb lett, már nemcsak verseket, hanem prózát is ír, mert úgy gondolja, nem szabad rímekbe foglalni ezeket a mostani borzalmakat. A rímek és rímképek másra valók. Radnóti másképp gondolta.
Másik magyarországi barátom megtanult magának főzni, a gasztronómiai sikereit nekünk elküldött fotókon is büszkén megörökíti, aminek zacskóslevesekkel, tojással és virslikkel karanténező költőbarátom nem igazán örvend. Újvári barátom a szőlőjét bővítette ki öt hosszú sorral, idén lesz már vörösbora is, a régikkel együtt azokat metszegeti, kötözgeti, permetezi, műveli nap mint nap. Borban az igazságban, sok borban még nagyobb! Jómagam több, kevesebb sikerrel napi reggeli futásba próbálom elfojtani a felgyülemlett indulatokat.
A korábban születettek számára az a gond ezzel az egész járvánnyal, leállással, bezárással, alvással, nemalvással, hogy joggal érezhetik úgy, hogy az életünkben már nincsenek felesleges hátralévő évek, hónapok.
Minden percet meg kell becsülni, még a karanténban töltötteket is, nem szabad csak sterilen átaludni őket, és aztán folytatódhat ugyanúgy az élet, mint annak idején. Valahogy ezekből a napokból is ki kell hozni a lehetséges maximumot, élni kell, ahogy lehet.
„Minden percünk kínzó kiegyezés:/Ahogy lehet…” – mondta a költő Reményik Sándor. Ő már csak tudta ezzel a névvel…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
