Hogyan provokáltak a román képviselők a magyar parlamentben?
A rendszerváltozás utáni magyar történetírás már Trianon külső és belső okait is vizsgálja. A történészek a belső okok között említik az ország "belső gyengeségét", a liberalizmus térnyerését, a "szabadkőműves aknamunkát". A Magyar Királyság soknemzetiségű mivoltát is ezen okok között tartjuk számon, sok esetben megemlítve a magyar állam "erőszakos" magyarosító törekvéseit, amelyek egyik fő színtere az elemi oktatás volt.
Az iskolai asszimiláció szimbólumává vált az Apponyi Albert kultuszminiszter nevéhez köthető 1907-es törvénycsomag (lex Apponyi), amely nemcsak kötelezővé tette a magyar nyelv – mint hivatalos államnyelv – tanítását és tanulását, hanem meghatározta a követelményeket, az elvárásokat is. Apponyi méltányosan rendezte a nemzetiségi egyházak népiskolai tanítóinak fizetését, s erre a célra az állam – igény esetén – segélyt adott.
A segélyért cserébe azonban elvárás volt a magyar nyelv eredményesebb tanítása. Előírta: az államnyelvet úgy kell tanítani, hogy az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után a tanuló gondolatait magyarul szóban és írásban érthetően ki tudja fejezni. A lex Apponyi megkövetelte a magyar nyelvű iskolafeliratot, a magyar nyelvű nyomtatványok használatát az iskolai ügyek lebonyolításában, a tantermek olyan dekorálását, hogy a falra a magyar történelemmel kapcsolatos képek kerüljenek.
A románság politikai és vallási vezetői a törvénycsomagban az egyházi autonómia megsértését és az állam magyarosító akaratát látták. A törvényjavaslat benyújtását követően a román ortodox egyház vezetői rögtön tiltakoztak. Ioan Meţianu Nagyszebenbe hívta össze az egyházi konzisztóriumot, mely március első napjaiban már ülésen belül elemezte a törvényjavaslat paragrafusait.
Észrevételeit a gyűlés memorandumban foglalta össze, és úgy határozott, hogy ezt delegáció vigye Budapestre. A görögkatolikus egyház gyulafehérvári és fogarasi konzisztóriuma a parlamentben, a főrendiházban és az uralkodónál is benyújtotta saját tiltakozó memorandumát. Az egyházi vezetők tiltakozásával párhuzamosan a román nemzetiségi képviselők felszólalásaikkal is elkezdték a „harcot" az Apponyi-féle törvények ellen.
A törvény asszimilációs szándéka vitathatatlan, de azt állítani, hogy "joggal tekinthető" a magyar állam "soviniszta iskolapolitikája" jelképének, amelynek "káros következményei oly gyorsan megmutatkoztak" már az első világháború utáni években, óriási tévedés.
Hogy ez a szemlélet honosodott meg a magyar történetírásban (is), az nagyban köszönhető Dolmányos István történész 1968-ban megjelent marxista szemléletű tanulmányának. Sajnálatos módon ma is születnek olyan tanulmányok, amelyek alapműként tekintenek Dolmányos munkájára.
A képlet korántsem annyira egyszerű, mint ahogy azt Dolmányos láttatni akarja. A Trianon előtti magyar állam és a nemzetiségek között zajló iskolapolitikai küzdelmek nemcsak az egyik fél miatt mérgesedtek el, ezt jól mutatja az 1907 áprilisában kirobbant parlamenti botrány – melynek köszönhetően akkora nemzetközi sajtóvisszhangot kaphattak a nemzetiségek, hogy arra vissza tudtak utalni a békekonferencia tárgyalásainak ideje alatt a Magyarország szétzúzásán dolgozók. Kevésbé ismert eseményről van szó, pedig ekkor hangzott el a magyar történelem egyik legmegbotránkoztatóbb képviselői felszólalása.
Alexandru Vaida-Voevod (Vajda Sándor) román nemzetiségi képviselő rendhagyó beszéde áprilistól nyárig a magyar belpolitika egyik legfontosabb témája volt.
Kilencszázhét márciusának elején román képviselőtársaihoz hasonlóan Vaida-Voevod is támadta az Apponyi által előterjesztett törvényeket, amelyekről úgy vélekedtek, hogy az elemi iskolákon keresztüli magyarosítás eszközei lehetnek, ha megszavazzák őket.
Április elején tárgyalták meg „A nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanítók járandóságairól" szóló törvényjavaslatot. Vasile Goldiş egyik felszólalása után jutott Vaida-Voevod arra a következtetésre, hogy a hagyományos tiltakozásnak nincsen semmi értelme.
A ház ugyanis egykedvűen hallgatta a román képviselőt, majd többen távoztak is a teremből, ráadásul a hét végén megjelent sajtótermékek csupán ennyit írtak: „Felszólalásában Goldiş képviselő (román nacionalista) a törvény ellen foglalt állást." Vaida-Voevod úgy döntött, hogy ő más taktikával próbálkozik.
Április 8-án az ő felszólalása következett. Előző nap, beszéde vázlatának elkészítésekor határozta el, hogy felolvassa Győrffy József 1890-es években megjelent Mokányok és saját testvére, Iancu Magyarok című, válaszkölteménynek szánt versét.
Elhatározta, hogy nem mondja meg, ki írta ez utóbbi verset, de azt hangsúlyozza: csakis olyan romántól származhat, aki a magyar iskolának köszönhetően tökéletesen ismeri a magyar nyelvet. Felesége óva intette az agresszív hangvételtől, de Vaida-Voevod hajthatatlan volt. Április 8-án majdnem kétórás beszédet mondott. Felszólalásában részletesen elemezte a törvényjavaslat paragrafusait, amit több képviselőtársa is közbeszólással, bekiabálással zavart meg.
De más tényezők is feszültté tették a légkört. Az elnöknek többször is figyelmeztetnie kellett Vajda Sándort, hogy beszéljen hangosabban, mert sem a jelen lévő képviselők, sem pedig a gyorsírók nem hallják, amit mond. A házban nagy felháborodást keltett Vaida-Voevod azon mondata, amely szerint, ha bevezetik a tárgyalt paragrafusokat, akkor "elkezdődik az egész vonalon a guerilla-harcz, s akkor minden egyes iskolában, melynek ügyeibe a vallás- és közoktatásügyi miniszter ur be fog avatkozni, harcz lesz a végletekig". Szász József képviselő "Már megint gyilkolni akarnak?" bekiabálását hiába kísérte az elnök csengőjének hangja, a hátsó padban így is felhangzott egy "Ki gyilkolt?" és egy "Negyvennyolcban nem gyilkoltak?" kérdés.
Miután a román szónok elmondta, hogy szerinte "eljön az az idő majd, amikor a magyarság és románság békésen fog élni egymással", beszédének utolsó gondolataként megpróbált rávilágítani két verssel arra, hogy amennyiben így magyarosít az iskola a továbbiakban is, akkor megtanul ugyan a román tanuló magyarul, de nyelvtudását nem megfelelően, hanem éppen a magyarság ellen használja majd.
Ekkor motyogta el Győrffy József költeményét és testvérének válaszversét is, de ez utóbbiról csupán annyit mondott, hogy szerzőjét nem ismeri, valaki – aki bizonyára csak román ember lehet – küldte neki névtelenül. A házelnök csengetéssel is figyelmeztette a román képviselőt, hogy a felolvasott sorokat nem lehet hallani, beszéljen hangosabban. Vaida-Voevod még öt perc türelmet kért, Vertán Endre képviselő pedig megjegyezte: „Olyan vakmerőség, hogy nem meri hangosan olvasni."
És valóban jók voltak Vertán megérzései. Vajda Sándor testvérének verse a következőképpen hangzott:
Gézengúz nép valátok kezdet óta
Azt sem tudjátok, honnan jöttetek,
De annyi áll, hogy ennek a hazának
Ádáz ördögeivé lettetek.
Tíz átkos század óta élősködtök
Mint vérszomjas poloskák e hazán,
És sokat tűrt, de semmit sem felejtett
Mert czinye mintye [nem felejti] a Román.
Hiába hős honvédek Iancu ellen,
Hiába hős tyúkászok vittanak,
Turini szent Kossuth s Hatvani végre
Esküszegéshez folyamodtanak.
Esküszegést bosszult meg Iancu népe,
Esküszegést bosszult meg a Mokány,
Mert békés nép, de védelmezi jogát.
Szokás volt a házban, hogy a gyorsírók abbahagyták a jegyzetelést, amikor a szónok idézetet olvasott fel, mert a kérdéses szöveget elkérték, és lemásolták. Ilyen sorsra jutott az alig hallhatóan elhadart említett két vers is.
Az ülés egész jegyzőkönyvét éjszaka kinyomtatták, és a reggeli első vonatok a Hivatalos Közlöny mellékleteként már szállították az ország minden pontjára. Délelőtt tíz órakor – tekintettel arra, hogy reggel már az ország közvéleménye tudomást szerzett a felolvasott verssorokról – nemcsak a terem, de a páholyok és a karzat is zsúfolásig megteltek. A Ház elnöke ismertette a nem szokványos helyzetet.
Elmondta, hogy a felolvasott versidézetek olyanok, amelyek a parlamenti illemet és a „nemzeti önérzetet a legdurvábban" sértik. A házszabályok értelmében az országgyűlés Alexandru Vaida-Voevodot meg akarta „róni". Mivel joga volt a képviselőnek a megrovás előtt mentségére valamit felhozni, így a Házelnök felkérte arra, hogy éljen ezzel a lehetőséggel.
Csakhogy Vaida-Voevod ezen a napon – a visszaemlékezéseiben leírtakkal ellentétben – vagy nem jelent meg, vagy, ha igen, akkor nagyon rövid ideig tartózkodhatott az épületben, így Justh Gyula házelnök kénytelen volt felhívni a jelenlévők figyelmét, hogy amennyiben másnap tíz órakor sem lesz jelen Vajda, abban az esetben muszáj lesz akképpen értékelni a helyzetet, hogy a román képviselő nem kíván semmilyen mentséget felhozni saját védelmére.
Másnap a szokatlan, folyamatos morajlás miatt Alexandru Vaida-Voevod az első padokhoz sétált, és itt kezdte el beszédét. Mindenekelőtt sajnálatát fejezte ki, hogy a felolvasott versek sértették a házat, és közölte, hogy nem volt semmi tudatosság abban, hogy halkan olvasta fel a költeményeket, mondott ő már sokkal „keményebb dolgokat, mint ezek a versek". Ez a kijelentés csak olaj volt a tűzre, az elnöknek kellett rendet tennie. Akadt képviselő, aki bekiabálással „lámpavasra húzást" követelt, volt, aki „kutyakorbácsolást" és felpofozást javasolt. Végül az országgyűlés egyhangúlag elmarasztalta Vajda Sándort, és Vaida-Voevod még aznap este úgy döntött képviselőtársaival, hogy egy ideig távol marad az ülésektől, lehetővé téve a kollégák további zavartalan munkáját. Különösebb büntetésben Vaida-Voevod nem részesült anno a felolvasott versért.
Mint láthattuk, jóval árnyaltabb a kép annál, amelyet Dolmányos tanulmánya el akar velünk hitetni. A román–magyar viszony elmérgesedéséért hét évvel az első világháború kirobbanása előtt – melynek színterévé vált az oktatáspolitika is – nem csupán a magyar állam volt a felelős. Komoly szerepe volt ebben a román nemzetiségi képviselők provokatív magatartásának és tudatosan megtervezett akcióinak is, amit a trianoni béketárgyalásokon az illetékesek figyelmen kívül hagytak.
S hogy ezek az akciók mennyire voltak előre eltervezettek és népszerűek, azt talán jól bizonyítja az a távirat, amelyet a „bécsi román kolónia" küldött Vajda Sándornak a botrányt követően:
Az ázsiai vandalizmus az egész civilizált világot undorral fogja eltölteni. Büszkék vagyunk reád. Szívünk és gondolatunk veled van. Gratulálunk, és arra kérünk, hogy folytasd a nemes küzdelmet népünk szent szabadságáért.
Köő Artúr – Magyar Nemzet
A szerző történész
Amit láttak, vittek
Még előtte voltunk Trianonnak, amikor 1919 végén Magyarország nagy részét, benne a fővárost, román csapatok szállták meg – fütyülve az antant tiltására. Utóbbi „a törvényesség betartatása érdekében" nemzetközi bizottságot küldött Budapestre, köztük Harry Hill Bandholtz amerikai tábornokot, akinek legelső dolga volt felszólítani a zabolátlan románokat a fosztogatások azonnali beszüntetésére. Nem volt szégyenlős az ármádia, ami mozdítható volt, mindent vittek: komplett gépsorokat, vagonokat, mozdonyokat, egész méneseket, de még utcai telefonfülkéket is… (És majd mit visznek még Trianon után!)
A tábornok figyelmeztetéseinek azonban nem volt igazán foganatja, október 5-én például a Magyar Nemzeti Múzeum elé vonult egy román horda 14 teherautóval, hogy elvigye a felbecsülhetetlen gyűjteményeket. A hírről értesülő Bandholtz nyomban a helyszínre sietett; fegyveres kíséret nélkül érkezett, csupán a lovaglóostorát vitte magával. A bejárat elé állt, és az ostort fölemelve harsány hangon elzavarta a ritmusából kiesett rablóbandát. A ma 95 éve elhunyt karakán tábornok egész alakos szobrát – Ligeti Miklós alkotását – 1936-ban avatták fel a belvárosi Szabadság téren. (A felháborodott románok természetesen sértőnek tartották a szobrot, különösen a tábornok kezében a lovaglópálcát, de csak azt tudták elérni, hogy az ostor az alak háta mögé kerüljön.)
Harry Hill Bandholtz szobrát a Rákosi-cenzúra 1949-ben eltávolította, majd 1985-ig raktárban őrizték. Később az amerikai nagykövetség zugligeti rezidenciáján állították fel, és csak idősebbik Bush elnök 1989-es látogatása előtt kerülhetett vissza a Szabadság térre.
Román turista nem ott fényképezkedik.
Pilhál György – MN
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
