A két legfényesebb égitesthez, a Naphoz és a Holdhoz kapcsolódnak az emberi gondolkozás hitvilági nyomai. Az összes planéta, azaz a hét ‘bolygó’ égi világgá, az istenek világává lett. Így érthető meg az asztrológiában létrejött kettősség, hogy amikor az égi jelenségek közvetetten, tükrözött formában utalnak a földi jelenségekre, azt az istenek akaratának lehetett tekinteni. Az asztrológia és a korai hitvilág kapcsolata kimutatható: az Istenek – azaz az égi világítótestek – világa az égbolt, de naponta rendszeresen fölkelnek és emelkedő pályájuk során a mennyekbe jutnak. A mennyei létüket követve aztán lenyugszanak és a föld alá, az alvilágba kerülnek, azaz meghalnak. A királyság állítólag az égből hullott a földre, azaz bizonyos istenek – valamiféle megnevezett, vagy meg nem nevezett ok miatt – egyszerűen az égből a földre lepottyantak, mint a hullócsillagok. Égi eredetük miatt a földi lények fölött isteni joggal uralkodnak. Az uralkodó elit és a hozzá tartozó „beavatottak” (papok, próféták) számára az asztrológia megteremtette a lehetőséget, hogy az égi mozgások szabályszerűségére alapozva a csillagoknak a vonatkozó időbeli helyzete alapján következtessenek a földi hatásokra, eseményekre. E hatások emberi sorsok, természeti katasztrófák, kedvező és kedvezőtlen jelenségek, politikai-társadalmi eseményekben voltak megragadhatók. A megragadás nem volt mindenki számára elérhető, aki megfigyelte a csillagok állását, hanem csak a beavatottaknak, akik tisztában voltak az égi jelenségeknek a földiekre történő lefordítás nyelvezetével. Ezért ha az asztrológiai ismereteknek van is történeti, és nagy a kultúrtörténeti jelentősége, a horoszkópokra mégis úgy kell tekintenünk, hogy annak készítése nemcsak csillagászati és általános emberi tapasztalatokat tartalmaz, hanem hatalmi vonatkozásokat is közvetít, amelyek között nemcsak üdvös összetevőket találunk, hanem az emberi elnyomás eszközét is. A mitikus területről származó képi és gondolati anyag, amellyel tele van a kultúrtörténet, a mélységesen mély emberi múlt megragadható elemeihez kötött. Sorscsapások és végveszélyt jelentő kihívások manapság is akadnak, az ember élete ma is mindenki számára előbb-utóbb véget ér, és az emberiség előtt is szinte megoldhatatlan feladatok tornyosulnak. Az ember maga pedig igen kicsinek érzi magát ma is az isteni nagysághoz képest. Szükségünk van a múltba tekintésre, gyökereink feltárására, ősi tapasztalatainkra, azoknak az isteni kinyilatkoztatást jelentő részére is. Ugyanakkor jobban megértünk minden ilyen ismeretforrást, ha feltárjuk létrejötte korszakának emberi szintjét, fogalmi nyelvezetének és összefüggés rendszerének alkotóit. S ha ezt a csillagismerethez kötötték a régiek, akkor a csillagjegyekből való olvasást ennek megfelelően kell kezelnünk. A torzulásokra a tanulmány második felében térünk ki, ahol a mellérendelő világ maradványaira hivatkozva teszünk összehasonlítást. A Kárpát-medence legrégibb régészeti és embertani (örökléstani, vércsoporti, néprajzi) adatainak egybevetése a kezdeti idők óta azonosságot és folytonosságot mutat a magyarsággal. Ennek megfelelően a társadalmi szervezet, a nyelvi, valamint a tárgyi és szellemi műveltség összetevő elemei terén is ugyanezt az azonosságot tapasztaljuk. Az őskori tudományos ismeretek megjelenési formája a csillagos ég időtálló kozmológikus képe az emberiség egységét kifejező mellérendelő gondolkodásnak és közösségiségnek a máig utolérhetetlen eredménye, terméke. Ennek elértéktelenedését, érthetetlenné, elavulttá válását az alárendelő szemlélet megjelenése és érvényesülése okozta. Hiszen a földi érdekkörbe lehozván e tudáskészletet, valójában lefokozta azzal, hogy egy kiemelkedő hősi, papi elit, kiválasztottnak titulált parancsnokok, királyok történetét faragta belőle. Ezt az irányt erősítette az is, hogy a csillagok helyére isteneket, isteni világot képzelt, ahová a földi főnökök titkos módon kapcsolódnak, születésük előtt és haláluk után odatartoznak. Ezzel szemben a mellérendelő szemlélet nem teremt magának felsőbbrendű személyiségeket, akiket imádni, akiktől félni kell. A magyar lélekhit elsődlegességét a görög mitológiával szemben a magyar népmesékből tudjuk bizonyítani. Az azonos történeteknél a magyarban az alaptörténetet tisztelhetjük. Az Öreg Európa vonaldíszes kerámia műveltségei, a magyar népi hagyományok és nyelv, valamint a mai keleti műveltségekben több közös vonás található. Ezek lényegileg mind a mellérendelő szemlélet megnyilvánulásai. Máig ki tudjuk emelni népmeséinkből a tanító vagy erkölcsi mesetartalmat, mert őseink és néphitünk megőrzői sokáig fordítottan: a csillagokra irányított figyelem és vizsgálat eredményeit használták fel a földi élet csillagjegyei, jellegzetességei, fordulatai rögzítésére, akár még több nemzedék múltán is, a mesébe írtan, hű visszaadására az emberi tapasztalatnak.A teljes tanulmány olvasható el.
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
