Ha a posztmodern világ, a nyugati civilizáció inspirációs forrása nem az igencsak ruganyos morális felfogást hirdető liberalizmus lenne – tehát ha normális világban élnénk –, akkor különösebben nem filozofálgatnánk azon, hogy vannak-e teremtett nemek vagy sem? A nyugatos haladároknak azonban olyan kényelmessé vált már az élet, hogy ráérnek ilyesmivel is foglalkozni. A személyes – például szexuális – identitás formájában megjelenő „sokféleség” bálványozása annyira beleivódott a liberális projekt legmélyebb rétegeibe, hogy kifejezetten a modernség elleni támadásnak címkézik, ha valaki arról beszél, hogy Isten férfiakat és nőket teremtett.
Az eljogiasított gender-vita mögött jóval súlyosabb világnézeti konfliktusok domborodnak. A liberálisok pedig mindig is szerették megmondani, milyen szabályok alapján kellene élnünk, miközben e szabályokat igyekeznek a semlegesség álruhájába bújtatni. A jogi helyzet nagyjából világos. Magyarországon – talán ez mutatja azt, hogy valaha azért a normalitás volt a mérce – ez idáig a nem fogalmát egy jogszabály sem határozta meg. Ez nem meglepő dolog, magától értetődőnek vett dolgokat, jelenségeket – például hogy lélegzünk vagy köszönünk – nem szoktak normatíve definiálni, mert a jogalkotó azt feltételezi, hogy van egy „közös beleértés”, amit mindenki elfogad. Általában ekkor jön a posztmodern intertextualizálás, a tripla csavarok, a keserű titkok, melyek a jogalkalmazást sem hagyják érintetlenül.
Az elmúlt évek európai és sajnos alkotmánybírósági jogértelmezése, miszerint „alapvető jognak minősül a transzszexuálisok esetében a névváltoztatáshoz való jog”, kifejezetten elbizonytalanította az alsóbb fokú bíróságokat és hatóságokat idehaza is, egyre több probléma merült fel legfőképpen a nemváltoztatással összefüggő névváltoztatások joggyakorlata kapcsán. 2018 óta az ilyesmivel összefüggő ügyek elbírálása lényegében leállt. A joghézagot orvosolni kellett, és ezt a magyar jogalkotó egyértelmű lépéssel teszi meg. Mivel a biológiai nem teljes megváltoztatása kizárt, ezért az állam egyszeri regisztrációs aktusával az elsődleges nemi jelleg, illetve a kromoszómával meghatározott biológiai adottság alapján kizárólag születéskori nemet anyakönyvezi, mely utólagosan értelemszerűen nem változtatható meg. Hogy ezenfelül amúgy ki hogyan éli meg egyénileg személyes, szexuális identitását, az mindenkinek a maga dolga, de arra nem kényszeríthető egy állam, hogy saját alkotmányos előírásaival szembemenő, a szexuális identitások egymásba folyását, a „genderfluiditást” jogilag értékelő szabályt alkosson.
Ez a furcsa, morbid vagy éppen groteszknek, önmaga paródiájának is tekinthető kifejezés át is vezet a jogi vitánál talán lényegesebb, tágabb szellemi horizontok számbavételére. A gender-ideológia ugyanis kicsiben, de töményen mutatja fel mindazt, amit és ahogyan a liberális lélekkufárok gondolkodnak az emberről és az életről magáról.
E felfogás szerint ugyanis az élet – és az, hogy valaki férfi vagy nő – pusztán a véletlen műve, az ember mint mások számára érzékelhető „jelenség” pusztán társadalmi konstrukció. A valahol a messze távolban elgondolt, de evilágon létező társadalmi igazságot a magunk és a természet által emelt korlátok leküzdése, lebontása révén kell elérni: ilyen korlát, kötöttség a „bináris nemi kódolás” és azok rögzítettsége is, ez pedig csak a biológiai nemtől való emancipáció útján szüntethető meg. Ez az egyes fogalmak, felfogások átértelmezésével sikerülhet is, hiszen ha egyszer az, hogy ki férfi és ki nő, nem a teremtés rendje által parancsolt természetes meghatározottság, hanem pusztán a nemi szerepeknek, gendereknek a „történelmi fejlődés” során a társadalmakban kialakult-kialakított értelmezése, akkor e felfogás nyilván meg is változtatható.
A „társadalmi igazságosság” ezen értelmezése a liberális abszurditás elfedésére – egyébként ügyesen – kitalált olcsó maszlag. Egyik eszköze az előbbiekben leírt relativizálás, azaz egyes, öröktől fogva adott kategóriák, például a férfi és női mivolt viszonylagossá tétele. Azaz e „szerepek” csak adott kulturális, társadalmi feltételek között értelmezhetők, így a feltételek változása esetén csereszabatosak is. A nyilvánosság számára a „feltételek változásának” megindokolására pedig ezen fundamentalista megközelítés szerint elégséges a főszabály alól akár csak egy kivételt felmutatni. A valóban zseniális ebben az érvelési rendszerben az érzékenyítés szerepe: speciális, adott esetben akár abnormális eseteket generalizálnak, és azt, mint az általános felfogással egyenértékűt mutatják be, az emberiség közös ügyeként, mely iránt ekképpen már nyilvánvalóan mindenkinek sokkal megértőbben kell viszonyulnia.
Az arányérzékek irányított felborításához a társadalmi mérnökösködés kedvelt meggyőzési technikája még a személyes vágykielégítés morális helyességének hangsúlyozása, azaz egy olyan szabadságeszmény kialakítása, mely nem a közösségi együttéléshez szükséges önkorlátozásra, hanem az igények, óhajok, személyes – akár szexuális – indíttatások korlátoktól mentes megélésére buzdít. Gyakran hallott érv a billegők, kétkedők meggyőzésére, hogy „fáj ez bárkinek is?”. Mitől lesz bárkinek rosszabb attól, hogy egyes Bélák holnaptól hivatalosan is Bellák, egyes Johannák Jánosok lesznek, egyes férfiak vagy nők nonbináris agenderként vagy queerként anyakönyveztetnék magukat?
A sokszor valóban elbizonytalanítónak tűnő kérdés azonban a liberális individualizmuson nyugvó átlagolás problematikusságának tipikus példája. Azt mondja, ha neki személyesen így jobb lesz, rám meg közvetlenül nincs is hatással, akkor össztársadalmilag is jobb, hovatovább erkölcsileg is igazolhatóbb helyzetet érünk el.
A gond ezzel csak az, hogy a társadalom, a közérdek nem az egyének matematikai összessége, hanem annál sokkal több, magasabb: közös hagyományok, szokások, közös emlékek sajátos szentsége. Ha pedig az elérzékenyített semlegesség talaján állva a „jobb átlagokért” cserébe beáldozzuk e végső igazságokat, ha belenyugszunk abba, hogy férfi és nő teremtettségét megkérdőjelezzük, akkor valójában általános mércéket adunk fel. Az aszexuális genderfluidok és a günoszexuálisok jóllétéért hátrahagyjuk az amúgy is meghaladott „nemi szerepeket”, a homoszexuálisok házassága kedvéért megszűnik majd maga a házasság értelme, az „állatméltóságért” küzdők követeléseinek beteljesítéséért elhagyhatjuk a húsevést, a drogfogyasztók és az abortuszpártiak öröméért lemondhatunk az élet szentségéről – vagy a migránsok számára létrehozandó inkluzív környezet kialakítása végett a nemzeti önazonosságról.
James Shupe nőként
De ha a társadalom szintjéről visszatérünk az egyén szintjére, alaposabb körültekintés után sok olyan esettel találkozunk, ahol maga az egyén is sérül a kifordult világ által lehetővé tett, és felkínált Moreau-i praktikák folyományaként. Az egyik leghíresebb ilyen eset az amerikai transzmozgalom egyik úttörő személyisége volt. James Shupe 1963-ban született, 1987-ben házasodott meg, és feleségétől egy lánya született. 2013-ban kezdett transznemű nőként élni, s ekkor a James-t a semlegesebb Jamie-re cserélte. Az úgynevezett nemváltásban Shupe a hormonterápiáig jutott, aminek keretében irgalmatlan mennyiségű ösztrogént adtak neki. Erről így vallott: „a nemváltásnak állítólag rendbe kellett volna tennie a mentális problémáimat, de azok inkább rosszabbak lettek.” Sőt, háromszor kötött ki a hormonterápia miatt pszichológusnál.
„Négy évvel ezelőtt arról írtam a New York Times-ban, hogy eldöntöttem: nőként élek tovább, és hogy »autentikusan a nőként szeretnék élni, aki mindig is voltam«, illetve hogy »sikeresen túladtam a fehér privilégiumomon, hogy Amerika leggyűlöltebb kisebbségének tagjává váljak«. Három évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy nem vagyok sem férfi, sem nő, hanem nonbináris – és a címlapokra kerültem, miután egy oregoni bíró úgy döntött, hogy identifikálhatom magam harmadik neműként, mint sem férfi, sem nő. Most megint akként a férfiként szeretnék élni, aki vagyok” – írta a The Daily Signalban egy évvel ezelőtt Jamie Shupe, „Amerika első nonbináris személyisége”.
Shupe a cikkben kifejti: 2013-ban megfenyegetett egy nővért, hogy ha nem ír fel hormonkezelő szereket, megszerzi azokat máshogy: „A nővér ignorálta, hogy krónikus poszttraumás stresszem van, minthogy előzőleg 18 évig szolgáltam a katonaságnál. Ebben minden orvosom egyetért. Mások azt gondolják, bipoláris zavarom van (mániás depresszió) és valószínűleg borderline személyiségzavarom is. Meg kellett volna állítaniuk, de a transzgender aktivizmus megfélemlítette a nővért, és nem mert nemet mondani.”
A transzmozgalom szerint csak egy hormonterápiára és a pénisze vaginává operálására volt szükség: „legalábbis a transzmozgalom ezt a fantáziálást adta be nekem. Én pedig bevettem a hazugságot és hittem nekik.” – írja Shupe. Csak egy terapeuta próbált ellenvetést tenni, de Shupe őt beperelte. A transzmozgalom szerint az illető nő „kapuőr” pozícióban volt. „A professzionális szakma stigmái a konverziós terápia ellen lehetetlenné tette, hogy megkérdőjelezze a nemváltó motivációimat”, pedig „bőséges szakirodalom van róla a neten, hogy a nemváltás nem valós”.
Jamie Shupe azt is megjegyzi, hogy gyermekkorában szexuálisan zaklatta egy férfi rokon, és szülei rendszerint verték. Majd összefoglalja Ray Blanchard elméletét, mely szerint kétféle transznemű van a férfiak között: a férfiakhoz vonzódó homoszexuálisok, illetve azok, akik a saját magukról, mint nőről alkotott képhez vonzódnak – ő maga az utóbbi. „Miután éveken át néztem pornót a hadseregben, és elvettem egy nőt, aki elutasította, hogy ideális nővé váljon, inkább én váltam az ideális nővé. Legalábbis a saját fejemben.”
Shupe szerint egy intenzív terápiára lett volna szüksége, de „az orvosok ma annyira tartanak a transzmozgalomtól, hogy nem merik vállalni a Blanchard-féle diagnózist. A transzmozgalom megnyerte a csatát az orvoslásban, és megnyerte a nyelvi csatát is.”
Akármivel is próbálkozott – vallja be Shupe –, a modern orvostudomány minden hormonkezelése ellenére sem tűnt nőnek. Ezután inkább „nonbináris” akart lenni, harmadik nemű, sem férfi, sem nő, s ebben különösebb ellenvetések nélkül segítettek neki a doktorok és a bürokrácia, valamint segítségére siettek az LMBTQ-szervezetek is. Aztán amikor 2017-ben fellépett a transzneműek katonai szolgálata és a nemiidentitás-zavarral küzdő gyermekek „sterilizálása és megcsonkítása” ellen, akkor kihátráltak mögüle: „egyik napról a másikra a liberális média kedvencéből konzervatív pária lettem.”
Shupe: „A transzneműség megcsonkítja a gyermekeket”
Shupe hozzáteszi: „az igazság az, hogy nonbináris nemváltásom tudományos és orvostudományi csalás volt.” Ugyanis „nincs semmiféle szexuális fejlődési zavarom. Minden szexuális zavarom a fejemben volt. Kezelni kellett volna engem. Ezzel szemben minden egyes lépésnél az orvosok, bírák és lobbicsoportok megerősítették álmodozásaimat.”
Például a bíró, aki kérdés nélkül aláírta kérelmét, hogy dokumentumain a neme helyén egy „X” legyen feltüntetve, semmilyen orvosi vagy más bizonyítékot nem kért be. Egyszerűen meghozta a döntést; s később kiderült, hogy neki is „transznemű” gyereke van: „egy értelmes bíró udvariasan nemet mondott volna és nem írta volna alá a kérelmemet. Azt kellett volna mondani, ahogy a gender csak egy koncepció, és a biológiai nemünk határoz meg minket.”
Jamie Shupe azzal zárta írását: „2019 januárjában, minthogy képtelen voltam tovább hazudni még egy napot, visszanyertem férfi nememet. A lelkiismeretemre nehezedő súly nehezebb volt, mint az elnyert hírnév értéke, amit ebből a bonyolult svindliből szereztem. Két hamis nemi identitás nem rejtheti el biológiai valóságom igazságát. Nincs harmadik gender vagy harmadik nem. Akárcsak én, az interszex emberek is vagy férfiak vagy nők. Állapotuk a szexuális fejlődés zavarából adódik, segítségre és együttérzésre van szükségük. Szerepet játszottam abban, hogy terjesszem ezt az óriási tévedést. Nem áldozat vagyok. A feleségem, a lányom és az amerikai adófizetők – ők az igazi áldozatok.”
2019 januárjában Jamie Shupe megkapta új katonai igazolványát, amiben újra férfiként van feltüntetve. Ugyanakkor megjegyzi: azon szerencsések közé tartozik, akiket hat évnyi testi beavatkozások után is van még visszaút, de „elmém örökké sérült marad”.
Források:
Így bánta meg a nemváltást Amerika egyik legismertebb transzneműje (Mandiner, 2020.04.27.)
Szánthó Miklós: Nemváltás házilag és egyebek (Magyar Nemzet, 2020.04.29.)
(Szent Korona Rádió)
Nemzetipolo.hu – 23 éve, tisztán magyar alapanyagokból készült hazafias ruházat
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)
The post Alapvető emberi jog, vagy pszichés betegség? Röviden a transzszexualitásról appeared first on Szent Korona Rádió.
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
