A második világháborút a vesztes oldalon befejező államok vezetését, prominens személyeit addig ismeretlen brutalitással, koncepciós perek sokaságával iktatták ki nem csak a hatalomból, hanem gyakran az élő emberek soraiból is. Amíg Adolf Hitler – elkerülendő a felsorolt megaláztatások akármelyikét – inkább önkezével vetett véget életének, addig Szálasi Ferencet és a Hungarista Mozgalom elitjének jelentős részét koncepciós perekben ítélték halálra. A példákat még sorolhatnánk más országokban is, azonban mindegyik közül kirívó példa az, ami Benito Mussolini fasiszta államférfinak járt osztályrészül, miután a szövetségesek majdnem két éven át tartó bénázás árán végül elfoglalták a katonailag amúgy sosem túlságosan erős Olaszországot.
Benito Mussolininek a "jutalma", amiért kivezette az országot az első világháború utóestéjén kezdődő általános letargiából és anarchiából (Olaszország hiába fejezte be a győztes oldalon az első világégést, felét sem kapták annak, amit reméltek, az óriási emberáldozatokról nem is beszélve) egy húskampó lett, amivel fejjel lefelé felakasztották őt és még néhány, a környezetében tartózkodó fasiszta párttársát, valamint szeretőjét, (ne feledjük, olaszokról beszélünk!), Clara Petaccit egy Esso benzinkút tetejére.
Mussoliniék 1945. április 27-én a szövetségesek által elfoglalt Olasz Szociális Köztársaságból kívántak konvojjal északabbra távozni, ám partizánok elfogták, másnap pedig az önbíráskodó vadállatok pár pisztolylövés kíséretében nyilvánosan kivégezték őket, a húskampós "purimünnep" csak ezután következett.
A hálátlan lincselők bizonyára elfelejtették, hogy a fasiszták mennyi mindent tettek Olaszországért az elmúlt bő 25 évben, de természetesen tudjuk jól, hogy tömeget sem szociológiai, sem pszichológiai oldalról nem érdemes vizsgálni, hiszen esetében egy képlékeny masszáról, nem pedig következetes és jól körülírható jelenségről beszélünk. Érdekes azonban, hogy az "egyenlőségre és elfogadásra" épülő világunkban a "győztesek" által brutálisan meggyilkolt személyekre nem, vagy csak alig emlékezünk meg. A tucatnyi, egymástól lényegében megkülönböztethetetlen ilyen-olyan holokauszt-emléknap tengerében felemelte a szavát bárki is (politikus, "fősodratú" történész, akárki), hogy milyen dicstelen és államférfihoz nem méltó véget ért Mussolini élete? Vizsgálta bárki is "szociológia és pszichológiai" oldalról a gyilkosság elkövetőit, akik a tömeggel ellentétben már jól körüljárható személyek, vagy ez a "vesztesek" osztályrésze? Aki itt esetleg nem tudná, mire gondolok, azoknak ajánlom Szirmai Rezső Fasiszta lelkek című kötetét, ahol "pszichoanalitikus beszélgetéseket folytat háborús főbűnösökkel". Hiába, megint ez a fránya kettős mérce…
Tavaly nyáron írtam egy könyvajánlót Benito Mussolini A fasizmus doktrínája című művéből (ami igazából Mussolini több munkájának "egybeolvasztása") s amely alapvetéseket itt megfogalmaz, azok javarészt meg is valósultak a fasiszta Olaszországban. A második világháborút azonban "nem viselte jól" az állam, és a németek segítsége nélkül már 1943-ban kiesett volna a tengely egyik alappillére.
Mussolini megpuccsolása és fogvatartása ellenére azonban az olaszok jelentős része a fasizmussal és a Ducéval szimpatizált, erre legékesebb bizonyíték a Sallói Köztársaság vagy Olasz Szociális Köztársaság kicsivel több mint másfél éves fennállása, amelyet a népszerű állításokkal ellentétben nem a németek tartottak lélegeztetőgépen.
Érdekes továbbá, hogy amíg Mussolini halálának körülményei még második világháborús léptékekkel mérve is brutálisak voltak, örökségének és személyének ápolása sokkal inkább a tűrt kategóriába tartozik napjaink Olaszországában, mint például Adolf Hitleré Németországban. Ez persze csekély örömre azért lehetőséget ad, de Mussolini személyét (ahogy sok más személyt sem) mind a mai napig nem sikerült a történelem megfelelő polcára rakni.
S, ha már partizán bűnök! Jó ideje gondolkodtam rajta, hogy milyen jó lenne egyszer a sok végtelenségig ismétlődő, "nácifasiszta bűnökről" szóló kötettenger tetején egy partizán bűnökről szóló könyvet lapozgatni. Egy barátom viszont még ennél is szemléletesebb módját választaná a kettős mérce lebontásának, ahogy azt egy tegnapi beszélgetésünk során mesélte nekem (az erről szóló képét is mellékelem).
Április 28. legyen az antifasizmus áldozatainak emléknapja! Vajon megszavazná a "jobboldali" kétharmad?
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
