Solymári Dánielnek, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat menekülteket és migránsokat segítő szolgálata vezetőjének írását olvashatják az alábbiakban.
A remény időszaka volt 2007. év vége. Ideiglenes nyugvópontra jutott a korábban eszkalálódott feszültségsorozat a Libanoni Fegyveres Erők (Libanon hadserege) és a Szíria-barát Fatahból kivált al-Iszlám elnevezésű, szunnita iszlamista kör között. (Ez utóbbit a Nyugat az al-Káidával és az Al-Nuszra Fonttal hozza szoros összefüggésbe. A Fatah, más néven Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom Jasszer Arafat által 1955-ben alapított szervezet, amely mozgalomként megalakult, majd pártként működő, ideológiailag sokszínű csoport.)
2007 elején a libanoni titkosszolgálat bankrablással vádolta meg az al-Iszlámot, aminek következtében Tripoli-szerte fegyveres összetűzésekre került sor. Az al-Iszlám, ellentámadásra készülve, katonai erejét a Tripoli mellett található Nahr al-Bared nevű, ENSZ-koordinációban lévő palesztin menekülttáborban összpontosította. Ez a tábor egyike az arab–izraeli háború következtében létrejött menekülttáboroknak, amelyek az otthonaikat vesztett palesztinoknak nyújtanak védelmet. Ezek a táborok nem ideiglenes barakkok, ne sátorvárosokat képzeljünk el: sokkal inkább hasonlítanak lakótelepekhez, melyek közül egyik-másik negyven-ötven éve ad menedéket ott született és felnőtt generációknak.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, Győri-Dani Lajos vezetésével, 2007-ben azért utaztak Tripoliba, hogy a menekülttáborban élő, kárvallott civileknek azonnali segítséget adjanak. Gyógyszert, kötszert, orvosságot. A város kikötőjében ülve várták – emlékszik vissza a magyar szakember –, hogy véget érjenek a tengeri hajókról indított, fejük felett zajló bombázások, és beléphessenek a tábor területére. A harcok befejeződtek, a segélymunkások hazatérhettek a frontvonalból, és minden jel arra mutatott, hogy talán ismét béke lesz.
*
Az izraeli hadsereg 2008 decemberében a Gázai övezetben található és a Hamász (más néven Iszlám Ellenállási Mozgalom; a Közel-Keleten 1987-ben létrehozott politikai, katonai, vallási és szociális tevékenységet végző sokszínű szervezet, amelyet sokan terroristának tartanak) által koordinált fegyverraktárakat vett célba. Az Izrael által önvédelemnek, megelőző csapásnak, sebészi pontossággal végrehajtott katonai akciónak, míg a Hamász által mészárlásnak minősített akció heteken keresztül tartott, és humanitárius krízist eredményezett a térségben. A gázai konfliktusnak is nevezett támadássorozatban a civil lakosságot és otthonaikat jelentős csapások érték: az ENSZ tényfeltáró munkája szerint a lakóépületeknek több mint 75 százaléka igényelt újjáépítést.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai nem sokkal a harci cselekmények után érkeztek a térségbe. Menekülttáborokban, helyi közösségekben segítették az újrakezdést, higiénés és egészségügyi csomagokat vittek a térségbe. A harcok ekkor is véget értek, a segélymunkások ismét hazatérhettek, és jelek mutatkoztak arra, hogy talán béke lehet.
*
2011-ben azonban kitört az arab tavasz, amely alapjaiban rengette meg az észak-afrikai és a közel-keleti országok jelentős részét. A háborús, forradalmi események láncreakciót váltottak ki az arab világ egyes országaiban. Részben ennek hatására polgárháború tört ki Szíriában, mélyen megosztva, egymás ellen fordítva az ország politikai, vallási és civil szereplőit. Fegyveres összecsapások kezdődtek, amelyek aztán az egész országra kiterjedtek, de különösen az északi és a keleti területekre. Dara, Homsz, Tartusz, Palmüra, Damaszkusz és Rakka városai, ókori emlékei az elsők között kerültek a háborús események középpontjába. Nemritkán teljes városrészek semmisültek meg, a polgári lakosság súlyos támadásokat szenvedett. Aleppó korábban virágzó metropoliszának keleti részét szinte porig bombázták. A közel ötmilliós város lakossága kétmillióra zsugorodott. A város keleti részében egészségügyi, higiénés szolgáltatások, víz és villany a mai napig nincsen, vagy erősen hiányos, ingadozó. Orvosok, ápolók, egészségügyi szakemberek szintén hiányoznak: a támadások áldozataivá váltak, otthonaik elhagyására kényszerültek, vagy a havi 30 dolláros helyi fizetéssel járó állások helyett máshol keresnek boldogulást.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai 2014-ben azzal a céllal utaztak Libanonba, Szíriába és Jordániába, hogy megújítsák partnerkapcsolataikat, tanulmányozzák a segélynyújtás lehetőségeit, a helyi szükségleteket, és körvonalazzák egy komplex egészségügyi segélyprogram főbb kereteit. Kelet-Aleppóban ekkor csupán egyetlen kórház üzemelt nyílt, szociális alapon működő intézményként. Az amúgy is rossz kapacitásokkal bíró kórház túlzott nyomás alatt volt, technikai eszközök alig álltak rendelkezésre. A szeretetszolgálat ezt az intézményt kezdte támogatni.
A 2017-ben indult munka eredményeképpen a kórház egykori öreg épülete elemeiben megújult. Közvetlen szomszédságában egy teljesen új, a főépülettel kapcsolatban álló, de önálló kórházi szárny épült baleseti és egyéb szakorvosi ellátást lehetővé tevő helyiséggel, amelyet orvostechnikai eszközökkel is felszereltek. A harcok ekkor még nem fejeződtek be, de a segélymunkások hazatérhettek. Semmi jel nem mutatkozott arra, hogy béke lehet ezen a földön.
*
2018-ban, a szíriai háború ,,békésebb” időszakában a Magyar Máltai Szeretetszolgálat néhány munkatársa ellátogatott a Damaszkusz és Homsz között fekvő Qara városának „Jakab-konventjébe” is, ahol együtt imádkoztak az ott élő keleti keresztény közösség tagjaival. Döbbenetes volt a szembesülés azzal, hogy az elmúlt években alig fordult meg náluk nyugati utazó: az elmondásuk és a vendégkönyvük alapján mindössze öt-tíz fő. Mindennapi küzdelmeik mellett kifejezték mély fájdalmukat, hogy úgy tűnik számukra, latin (nyugati) keresztény testvéreik elfelejtették őket. Ezért 2019-ben kampányt indítottunk, amelyben hazánk egész lakosságát megszólítottuk. Mindazokat, akik együttéreztek ezekkel a közel-keleti keresztényekkel, vagy általában a háború kárvallottjaival. Arra kértük, biztattuk az üldözött, sokat szenvedő közel-keletiek sorsa iránt aggódókat, hogy fejezzék ki együttérzésüket. Minden magyar egyenként nem lehet tevékeny részese a terepi folyamatoknak, az élet helyi valóságának, amely igazi háborús fronthelyzet. De imádságban, jókívánságban, lelki cselekedetekben lehetőségünk van erre, mi több: a kötelességünk is. Az volt a kérésünk, hogy írják le rövid támogató gondolataikat, néhány sort vagy akár csak egy-egy szót. Fejezzék ki, hogy gondolnak rájuk, szeretik őket, osztoznak a fájdalmukban. Azt kértük, küldjék el üzeneteiket postán, Facebookon vagy e-mailben, és mi vállaltuk, hogy minden üzenetet a maga fizikai valójában adunk át a Mar Yakub-kolostor elöljárójának.
*
A bombázások idején az a hír járta az emberek között, hogy a temetőket rossz erők, kísértő lelkek lakják: a felkelők vagy a kormányerők (megközelítéstől függően) még holtukban is terrorizálják az ellenfeleiket. Ezért a vadászpilóták rendszeresen lőtték, bombázták a sírokat. Egyes temetőket a földdel tett egyenlővé egy-egy ilyen támadás. Sötét erő, mély naivitás – gondoltam olykor magamban a szétlőtt végső nyughelyeket látva. Az ok pedig, mint kiderült, sokkal emberibb volt: katonák, akik a támadások során minimalizálni akarták az emberi áldozatok számát. Családjukat és egzisztenciájukat féltve dezertálni nem mertek, az általuk indított ,,sikeres” bombákkal el kellett számolniuk. Ezért olyan helyekre dobták azokat, ahol a legkisebb volt az esélye az emberi áldozatnak.
Senki sem választhatja meg, hová szülessen. Számos olyan hely van ma a világon, ahol állandó fenyegetettségben élnek különböző nyelvű, vallású, világnézetű és etnikai összetételű csoportok, gyakran éppen egymásra jelentve kockázatot. Az országok közötti határok elmosódnak, a távolságok látszólag rövidülnek, színes kulturális olvasztótégelyek jönnek létre. Napjainkban egymástól elszigetelten élni szinte lehetetlen. Az együttélés elkerülhetetlen sorsszerűség, amely arra készteti a békességre vágyó, jóérzésű feleket, hogy szüntelenül keressék a másikkal való közösség vállalásának lehetőségét. Ez olyan kihívás, amelyben a kulturális hagyományok megőrzése és erősítése mellett csak a folyamatos, építő dialógus lehet elfogadható. A történelem sem kínál kész recepteket a népek közötti ,,társbérlet” rendezésére.
A Közel-Kelet vagy a szubszaharai Afrika heterogén lakosságú országaiban ez különösen nehéz. Ezen országok közül többen a szemünk előtt élik és írják újra jelenkori történelmüket. A békés párbeszéd művészetének gyakorlása számukra – és számunkra is – olyan kihívás, amelyhez minden bölcsességükre szükségük van, hogy megvalósulhasson az együttélés civilizációja.
Szöveg és kép: Solymári Dániel
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
