Ezekben az időkben, mikor minden a koronavírus körül forog, és a legtöbben, már aki teheti, otthon van, több időnk marad gondolkodásra, visszaemlékezésekre. Így jött az ötlet, miért ne írhatnám le azzal kapcsolatos emlékeimet, élményeimet, melyek napra pontosan 18 évvel ezelőtt történtek.
Egy napsütéses vasárnapi nap volt. S történetesen az országgyűlési választások első fordulója, én pedig 16 esztendős.
Többektől hallottam azóta is, főként a jobboldalon, hogy a 2002-es választás valamiképpen más volt, mint a többi. Látszólag semmiben, a kampány durva volt, ez nem unikum. Talán, akik így véljük, az elszalasztott lehetőségeket siratjuk 2002-ben. Mindenesetre az tény, ez volt az első nagyobb formátumú politikai jellegű történés, melybe életem folyamán már kellően bele tudtam magam élni, követtem, és mély érzelmeket váltott ki belőlem. Fiatalabb olvasóinknak lehet, nem sokat mondanak soraim, akik velem egyidősek, nekik már annál inkább, akik pedig idősebbek, minden bizonnyal bennük is él még 2002. április 7-ének emléke.
A rend kedvéért, 1998-ban a Fidesz alakíthatott kormányt, maga alá gyűrve a Magyar Szocialista Pártot, a radikális nemzeti érzelműeknek pedig az volt a legfontosabb, hogy a Csurka István által vezetett Magyar Igazság és Élet Pártja megugrotta az 5%-ot, és a rendszerváltás után először juttatott nemzeti radikális hangot az Országgyűlésbe. Engem kiváltképpen az érdekelt és mozgatott, hogy a nemzeti radikális hang maradjon is bent. Azt nem mondom, hogy mellékesnek tartottam, a Fidesz vagy az MSZP győz, de elsőrendű magyar érdeknek gondoltam, hogy a MIÉP ne essen ki.
Akkoriban kissé más időket éltünk. Az internet társadalmat behálózó jellege messze volt a maitól. Természetesen Facebook sem létezett még. Nagyobb jelentősége volt a nyomtatott sajtónak (rendszeres vásárlója voltam a Magyar Fórumnak), illetve, amit a televízióban láttunk, és talán ezért (is), de nagyobb tömegekben jártak az emberek politikai gyűlésekre is. Például 2002. március 15-én a Hősök terére, ahol a MIÉP hatalmas tömeggyűlést szervezett, egyesek szerint akár 250 ezer ember is ott volt…
A közvélemény-kutatások egyébként a Fidesz győzelmét prognosztizálták, emlékszem a mai napig arra is, a Bencsik-féle Demokrata hetilap a MIÉP-et egyenesen 15%-ra mérte, amit kamaszfejjel is túlzónak éreztem már, arra gondoltam, ez csak a MIÉP-es szavazók altatására szolgál, szavazzanak inkább csak Orbán Viktorra, de abban mindenesetre erősen hittem, az 5% azért mindenképpen teljesíthető.
Mint az kiderülhetett, koromnál fogva én nem szavazhattam még akkor. A mai napig előttem van a kép, amint Csurka István egy dunai hajón ül, mely a MIÉP kampányzáró helyszíneként volt berendezve, és az urnazárások utáni percekben hűvös nyugodtsággal kijelente egy riporternek, borítékolja a jobboldal győzelmét, ha nem így lesz, bele lehet őt lökni a Dunába, de erre gondolnunk sem kell. A magabiztosságát az is hűen tükrözte, hogy a választási kampány hajrájában bejelentette, hogy a második fordulóban (akkor még két forduló volt) 100 (!) helyen lépteti vissza jelöltjeit a Fidesz javára.
Erre aztán nem volt szükség. Ahogy haladt előre az óramutató, úgy jöttek egyre-másra az eredmények, és vált világossá, a választást az MSZP nyeri (Medgyessy Péter lesz az új miniszterelnök), a MIÉP pedig nem éri el a bejutáshoz szükséges számot, 4,3%-ot ért el a nemzeti radikális párt. Míg azok, ahol a magyarellenes erők leginkább koncentrálódtak (az SZDSZ) 5,5%-ot. Később természetesen koalícióra is léptek a szocialistákkal.
Sokkszerű volt.
Ma már tudjuk, a későbbiekben sem sikerült visszajutnia a MIÉP-nek, sőt, a 2002-es választási vereség lényegében elindította a lejtmeneten a pártot, a 2004-es EP-választáson már csak 2,2%-ot értek el, 2006-ban pedig a Jobbikkal közösen is lényegében ugyanezt az eredményt produkálták. A nemzeti radikalizmus tehát hosszú évekre kiszorult a Parlamentből, hogy mikor jutott vissza, s hogyan alakult, az egy másik cikk témája lehetne, és sokan le is írták már.
Azon az áprilisi éjszakán késő éjszakában nyúlóan néztem a tévét, mígnem Kuncze Gábor sajtótájékoztatója következett, aki felemelt mutatóujjával a maga dörmögős hangján így kezdte: hiába, a választópolgár bölcs.
Akkor kikapcsoltam a készüléket. A rá következő héten pedig lényegében hozzám sem lehetett szólni az iskolában.
Tanulság? Bizonyos, hogy van sok. A legfontosabb, hogy 2022 ne legyen 2002.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
