Ugyanazok az erők álltak a marosvásárhelyi 1990-es véres események hátterében, akik három hónappal korábban, 1989 decemberében a város főterén belelövettek a kommunista diktatúra ellen tüntető tömegbe – állítja Emil Târnăveanu. Az akkor 32 éves mérnök jóval a forradalom kitörése előtt szembement az elnyomó rendszerrel, amikor a vállalati pártgyűlésen – a jelenlévők óriási megrökönyödésére – nem szavazta meg Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár újrajelölését. A fordulatot követően, immár a Nemzeti Megmentési Front (FSN) marosvásárhelyi alelnökeként a visszarendeződés ellen foglalt állást.– Óriási kockázatot vállalt 1989 őszén, amikor a pártgyűlésen nemet mondott Nicolae Ceauşescu újrajelölésére, majd az életét veszélyeztette december 21–22-én. Ennyi évtized távlatából hogy érzi, megérte? – Persze, hogy megérte. Nem érte volna meg azoknak, akik ma is visszasírják az 1989 előtti időket. Erre csak azt mondhatom, hogy éljenek ők és családjuk olyan társadalmi és gazdasági körülmények közt, mint amilyenek voltak a múlt rendszerben. Ne legyen tulajdonjoguk még a saját munkaerejük fölött sem, újból sújtsa őket az egypártrendszer meg a cenzúra, az ország határai számukra legyenek zárva. Ha mindez visszaállna, vajon akkor is így nosztalgiáznának? – Rövid, de velős ellenálló múltja a forradalom után a marosvásárhelyi FSN-be „röpítette”. A városházán miként tudott együttműködni olyanokkal, akik a múlt emberei voltak?– Sehogyan. Mesélek egy esetet: a Nemzeti Megmentési Front elnöke, Király Károly mindenáron be szerette volna tuszkolni a vezetőségbe Ioan Vasluiant, aki ’89 előtt a pártnál fontos tisztséget töltött be. Erre a fiatalabb kollégáim hívták fel a figyelmemet, én meg fogtam magam, és átmentem a szomszédos épületbe, ahol a megyei vezetés székelt. Király irodájában ott ült az említett nomenklaturista, akivel az elnök négyszemközti beszélgetést folytatott. Megkérdeztem, tudja-e, ki ez az ember, mire Király Károly felháborodottan azzal fenyegetőzött, hogy ha nem hagyom el azonnal az irodáját, a katonasággal vitet el. Kellemetlenkedésem mégsem bizonyult eredménytelennek: Király meggondolta magát, és nem vette be a vezetőségbe Vasluiant. Azt viszont senki nem tudta megakadályozni, hogy a megyét – mint egyébként az ország más régióit is – jobbára a múlt rendszert hűen kiszolgáló katonatisztek irányítsák. Ion Iliescu is csak egy bábfigura volt, akit a hadsereg régi emberei, a volt szekustisztekkel egyetemben, a háttérből irányítottak. Az ő kezükben volt az erő, a hatalom. Emlékezzünk csak vissza, amikor a demokratikus szellemiségben gondolkodó tisztek megalakították a hadsereg demokratizálásáért küzdő akciócsoportot, a CADA-t, Iliescuék és az új hatalom mögött álló tábornokok megijedtek, és különböző ürügyeket keresve, ellehetetlenítették a csoport tevékenységét, tagjait pedig megbüntették.– Miként viszonyult önhöz a román nacionalista vonal?– Nem tudom, hiszen a szemembe senki nem mondott semmit.– A marosvásárhelyi románság többsége nem magyargyűlölő. Mégis – néhány kivétellel – miért némult el 1990 tavaszán, amikor a magyarellenes megnyilvánulások egymást követték?– Egy biztos: én nem némultam el. Ha így lett volna, a Bukarestből kiküldött vizsgálóbizottság előtt nem engem jelöltek volna magyarok, románok egyaránt a város élére az onnan menesztett Judea ezredes helyébe. Az más, hogy a kialakult helyzetben nem fogadtam el a tisztséget. A Nemzeti Megmentési Front fiatalabb szárnyával inkább Gheorghe Cornelt támogattuk, akit végül ki is neveztek a város élére, én meg alelnöki tisztségből segítettem a munkáját. – Meg lehetett volna akadályozni a március 19–20-ai véres eseményeket?– Nehezen. Számomra egyértelmű, hogy mind a románok, mind a magyarok közé olyan embereket „szivárogtattak” be, akiket a konfliktusgerjesztés feladatával bíztak meg. Mint például azokat, akik berendelték a román parasztokat. (…)Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
