Meglehet. Ahogy az is megeshet, hogy ennek a világnak lesz vége valóban, és ismétlővizsgára bocsáttatunk valamennyien.
Mu, Lemuria, Atlantisz. Mondhatja bárki: mese az, de a meséknek úgy látszik szép, hosszú élet jutott, mert az emberiség emlékezetéből kiirtani nem lehet.
Mind elpusztultak, a legendák nem csak a szépre emlékeznek.
Ma milyen a világ? Az ember olyanná lett, mint aki meghibbant. Beleszerelmesedett a hatalomba, amit a Föld többi lakójával szemben gyakorolni merészel, értem ezalatt a növényeket és az állatokat, valamint jó néhány embertársunkat, akik nyögik e hatalom terheit.
Akikkel módomban volt beszélni mostanában, egyetértenek velem abban, nagyon elvetettük a sulykot. Birtokolni akarunk, ami önmagában nem hiba, a bajt a mértéktelenség szüli. Már nem tiszteljük az elejtett vadat, nem köszönjük meg neki az áldozatot, amelyet kénytelenek volt elszenvedni, azért hogy az ember megehesse őt, és általa élni tudjon.
Elvesszük életterüket, a medve bejön a faluba, rémüldözünk, és nem értjük, hogy magunkkal megtehetnénk, hogy kiirtjuk az erdőt, de a medvékkel nem. Magunkkal megtehetnénk, hogy megmérgezzük a levegőt, de a madarakkal nem. Magunkkal megtehetnénk, hogy bemocskoljuk a vizeket, ám a delfinekkel nem.
A szabadelvűség valóságos őrületté vált, a gyermekeinknek hovatovább nem merünk korlátokat állítani, és megriadunk, ha nekivadul. Azért teszi talán, mert fél. Nem tudja, mit tehet és mit nem. Nincs biztonságban.
A határokat el akarják feledtetni velünk, mert azok egyrészt megtartó erők, másrészt védelmi vonalak azok ellen a hatalomra törők ellen, akik elvesztették az erkölcsi érzéküket, nekik hajó kell, magánrepülőgép, pezsgő és bunda, és tökéletes jólét, bármi áron. Az, hogy bármi áron, azt is jelenti, hogy megtagadtatnának velünk mindent, amiért élni mégis csak szebb volna. Az egészséges szerelmet, a szerető családot, az egyszerűség és a tisztaság boldogságát. Nem tudok válaszolni arra a kérdésre, mi lesz a koronavírus után, csak azt mondhatom, amit érzek. Ha az ember e nagyszabású pillanatban nem tekint fölfelé és befelé, elszalasztja a lehetőséget. Visszatérni a régi kerékvágásba nekem annyit jelent: végünk. A Föld lehet, hogy megsirat bennünket, lehet, hogy föllélegzik.
Máris tisztább a levegő, csöndesebb az utca, fényesebb kicsit a világ. Illatokat érzek, a jácintét, a szilvavirágét, hangokat hallok, a cinkéét, a rozsdafarkúét, és reménykedem.
Nekem nem kell több, mint amit a természet tökéletes kizsákmányolása nélkül a bolygó adni tud. Elfogadom, bár nem szívesen, hogy a Föld szabálya az: egymást ölve tudunk csak fennmaradni. Igen, alighanem kivétel nélkül minden élőlényre igaz ez. Ebben kell kiigazodni, és tudom, hogy belül ott a törvény, hogyan lehet ezt úgy megtenni, hogy csak annyit ártsunk, amennyi föltétlenül szükséges.
Most vizsgázunk valamennyien, mert megrémítettek bennünket, és félünk a haláltól. Az az ember, aki a lélegeztetőgépet egy fiatalabb kedvéért átadta, átment ezen a vizsgán. Bennünk, a lelkünkben ott a tudás, de ehhez hozzáférni nem mindenkinek egyszerű.
Aki törekszik rá, nyert, még akkor is, ha ő hal meg. Aki meg süket és vak erre, az magával ránt milliókat, de más sors neki sem jut. A halál végül is igazságos. Nem mentenek meg tőle a milliárdok, és nincs az a földi hatalom, aki lefoghatná a kezét, ha eljött valakiért.
Legalább az utolsó sóhajunk lehessen az tisztességünk okán: mégis érdemes volt élnünk.
Kucsera Zsuzsa
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
