Bár a következetesség elvileg szép erény, azért talán érthető, ha nem örülünk túlzottan annak, hogy a román ügyészségek a jelek szerint egy dologban jóformán maradéktalanul következetesek: a magyarellenes atrocitások, a közösségünk elleni uszítás elmismásolásában.
Hiszen ahogy egy éve az illetékes ügyész úgy értékelte, nem meríti ki a közösség, konkrétan pedig a magyarok elleni uszítás tényállását az, ha egy román lány látványosan felgyújt egy magyar zászlót Nagyváradon, ugyanúgy most a román közvádlók abban nem látnak semmi kivetni valót, ha a felhergelt román csőcselék egyértelműen provokatív céllal nem létező román hősöket akar ünnepelni egy jórészt magyar katonai temetőben Úzvölgyében, és rohammal veszi be a létesítményt, félresöpörve, zászlórudakkal ütlegelve a sírkertet békésen, imádkozva védeni próbáló magyarokat, és betörve a kaput. Majd odabent – megfeledkezve arról, hogy mégiscsak egy temetőről van szó, amely emberek végső nyughelyéül szolgál – győztes hadként, önfeledten randalíroznak, és lelkesen harsogják a sportmérkőzésekről ismerős soviniszta rigmust, miszerint Kifelé a magyarokkal az országból!
Az ügyben összesen öt feljelentés született többek között gyűlöletkeltés és rongálás miatt, mindhárom magyar párt feljelentést tett az incidens miatt. Az ügyészség szerint viszont semmilyen bűncselekmény nem történt, nincs itt semmi látnivaló.
Összehasonlításképp: immár hosszú ideje két magyar azért ül román börtönben terrorizmus vádja miatt, mert egy kocsmai beszélgetés során arról fantáziáltak, milyen lenne, ha a december elsejei román ünnepen robbantanának egyet, illetve azért, mert egyikük otthonában petárdákra bukkantak. Ehhez képest az úzvölgyi akció nem csupán a szavak szintjén zajlott: láthatóan alaposan megtervezett műveletről van szó, miután a Bákó megyei Dormánfalva román önkormányzata törvénytelenül a saját területévé nyilvánította a temetőt.
Az incidens kapcsán nehéz elhessegetni azt az érzést, hogy az 1990 márciusában Marosvásárhelyen megszervezetthez hasonló magyarellenes provokációról és pogromkísérletről van szó, amely csak azért nem jött össze, mert a temetőt védő magyarok hihetetlen önfegyelmet tanúsítva nem ültek fel a provokációnak, nem ütöttek vissza, és nem szálltak szembe a rájuk rontó, részben futballhuligánokból álló, szervezetten a helyszínre szállított román hordával.
Pedig a helyszínre kivezényelt hatóságok mindent megtettek annak érdekében, hogy az ügy elfajuljon: a két fél közé kiállított néhány csendőrt pillanatok alatt elsöpörte a román roham, és a kivezényelt rendfenntartók a továbbiakban nem igazán látszottak törni magukat, hogy beavatkozzanak a konfliktus elfajulásának megakadályozása érdekében. Persze ilyen előzmények után szinte nem is meglepő az ügyészek döntése, miszerint nem látnak bűncselekményt az ügy mögött. Elvégre egy igazi jogállamban, amely lépten-nyomon hangoztatja, hogy példaértékűen bánik a kisebbségekkel, tényleg csak a legrosszindulatúbbak háboroghatnak azon, ha egyesek minden eszközzel provokálni akarják az egyik őshonos közösséget, és közelharcra felkészített csőcseléket szabadítanak rá a temetőjére, mindent megtéve annak érdekében, hogy a nemzetiségek közötti erőszakos konfliktust provokáljanak ki.
Az úzvölgyi és a nagyváradi ügy kapcsán is elmondható: akárcsak a Váradon magyar zászlót égetni akaró román lány, a román ügyészek is a tűzzel játszanak, amikor az ilyen incidenseket megpróbálják jelentéktelen színben feltüntetni. Ebből ugyanis a provokátorok, a zsigeri és a megélhetési magyargyűlölők egyértelműen azt szűrik le, hogy büntetlenül uszíthatnak, mindenféle szankció nélkül gerjeszthetnek gyilkos indulatokat. Ez pedig előbb-utóbb valóban súlyos incidensekhez vezethet. Már ismerjük is a következő magyarellenes provokáció idejét és helyszínét: a magyar nemzeti ünnep előtt egy nappal, március 14-én Sepsiszentgyörgyön gyülekeznek majd az „elnyomott” székelyföldi románokért aggódó soviniszta erők, hogy uszítsanak egy jót ellenünk.
Ha itt – vagy bárhol máshol, bármilyen hasonló, gyűlöletszító rendezvényen, esetleg csak egyszerűen egy szórakozóhelyen, ahol néhány, a dákoromán maszlagból, az óvodától gerjesztett magyarellenességből és különféle tudatmódosító szerekből túl nagy adagot nyelt román úgy érzi: hazafias kötelessége rászólni a szomszédos asztalnál ülő magyar társaság tagjaira, hogy románul beszéljenek, mert ez itt Románia – súlyos, akár véres konfliktus támad, az jelentős részben a román igazságszolgáltatásnak nevezett rendszert képviselő, a magyarellenességet következetesen elnéző ügyészeknek is köszönhető lesz.
Forrás:kronikaonline.ro
Tovább a cikkre »
