Tizenkilenc évvel a kommunizmus áldozatainak állított első emléknap után sem sikerült a magyar társadalomban olyan rangra emelni ezt az emléknapot, mint amilyen emlékezéshullámot gerjeszt más diktatúrák felemlegetése.
Százmillió emberi életet követelhettek a kommunizmus nevében elkövetett bűnök világszerte, mégis 19 évvel a kommunizmus áldozatainak állított első emléknap után sem sikerült a magyar társadalomban olyan rangra emelni ezt az emléknapot, mint amilyen emlékezéshullámot gerjeszt más diktatúrák felemlegetése. Ennek okairól beszélt a 888.hu-nak Máthé Áron történész-szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese.
888: Úgy tűnik, a világ, de legalábbis Magyarország kevésbé hajlamos a kommunizmus bűneire emlékezni, mint más diktatúrákéra. Valóban így van?
Máthé Áron: Hadd adjak egy amolyan kommunista választ, amely lényegében saját magát cáfolja. Egyrészt igen, másrészt nem. A kommunista bűnösök ellen olyan nagy per, mint például a nácik ügyében az Eichmann-per volt, nem folyt le. Sőt: a magyar bíróságokon még most, néhány évvel ezelőtt is elmaszatolták például Biszku Béla ügyét. Márpedig valódi jogi igazságtétel nélkül az ilyen komoly traumák nem oldódnak. Ráadásul a náci bűnökről a kulturális társadalom is rendre megemlékezik, míg a kommunista népirtásokról, koncepciós perekről nem igazán születnek – például – hollywoodi filmek. Ráadásul itt, Magyarországon még épphogy elkezdtük saját ’56-os hőseinket méltó helyükre emelni.
Ugyanakkor a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyetteseként az elmúlt hat évben rengeteg helyre eljutottam és számos iskolában azt tapasztaltam, hogy a pedagógusok részéről az igény és a diákok részéről a nyitottság megvolna rá, hogy méltó módon emlékezzenek meg február 25-ről és október 23-ról. Igényes, színvonalas produkciókban, sokszor a tanárok által írt színművekben igyekeztek emléket állítani az áldozatoknak, tragédiáknak, hősöknek.
888: Lehetséges, hogy meg kell ehhez várnunk még egy generációváltást? Hogy azok, akik csak hallgatólagosan is, de részei voltak annak a rendszernek, átadják helyüket olyanoknak, akik számára ezek már érintettség nélküli rémtörténetek?
Máthé Áron: Pontosan erről van szó. A magyarokat számtalan politikai erőszakhullám érte a XX. században, kezdve a 1919-20-as évekkel, aztán 1944-től egészen 1956-ig és a téeszesítésig bezárólag. Ráadásul ’56-ban kiderült a magyarság számára, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a nagyhatalmi játszmáknak, és a magyar társadalom kénytelen-kelletlen elfogadta ezt a helyzetet.
Kádár-huszárok 1956 után – origo.hu
Hallgatólagosan elfogadták ezt a leosztást. Nagyon sok embernek ugye ez volt a fiatalsága, másoknak meg valamiféle egyenetlenség van a lelkében, merthogy úgy érzik, hogy megvádolhatóak azzal, hogy a rendszer részei voltak. Pedig, ha ezt nem rázzuk le, akkor fejet hajtunk annak a kommunista ideológiának, amely szerint „aki nincs ellenünk, az velünk van”, s ettől lesz „mindenki szem a láncban”. Mert ráadásul ott voltak ezekben az évtizedekben is a lázadás csírái.
Gondoljunk csak az 1967-es Spencer Davies Group-koncert után a nagy balhéra, vagy a ’70-es évek diáktüntetéseire, de ide sorolhatjuk akár a Fradi-meccseken skandált rendszerellenes jelszavakat is. És ezeken ott volt a csendes ellenállás, a kulturális ellenállás megannyi formája: az egyházi kisközösségek, a szamizdat, vagy ahogyan a népi írók újabb generációja a nemzeti gondolatot igyekezett elfogadtatni. A nyolcvanas évek végén azután a diktatúra – külső és belső nyomásra egyaránt – lépésenként vonult vissza. Így végül is békésen ment végbe a rendszerváltás, -változtatás. 1989 csodálatos év volt, de szinte ki sem élvezhette a magyarság, máris jöttek az áremelések, a növekvő munkanélküliség.
888: Hogy állunk most, több mint három évtizeddel a rendszerváltás után ezzel a feladattal?
Máthé Áron: A válasz megint csak kettős: jól és rosszul. Miközben sokan az ügynöklistákon, -aktákon lovagolnak, a NEB például több ezer kommunista hatalombirtokost nevezett meg, ezzel is igyekszünk rámutatni arra, hogy itt a fő ellenség nem a túlmisztifikált „ügynök”, hanem a pártvezetés. Ugyanakkor az állambiztonsági múlt is fontos: több anyag átadására, visszaminősítésére tettünk javaslatot, köztük az elhíresült „mágnesszalagokéra”. Egy másik projektben most tárjuk fel a levéltáros kollégákkal közösen az ’56 utáni vidéki perek anyagát, aminek azonban olyan nehézségei vannak, mint például az, hogy a politikai üldöztetés okán indított pereket rendre „köztörvényesítették”. Ugyanakkor nemrégiben sikerült közreműködnünk az orosz levéltárral folytatott párbeszédben, amelynek következtében mintegy 600 ezer, Szovjetunióba elhurcolt áldozat kartonjának digitalizált anyaga kerül vissza a Magyar Nemzeti Levéltárba. Részt vettünk a 298-as, a 300-as és a 301-es parcellában a kivégzettek maradványainak azonosításában is. Ez azonban a dolog tudományos része. És persze igyekszünk mindezt ismeretterjesztő módon is feldolgozni, rendhagyó történelemórákat rendezünk, kiállításokat, vetélkedőket. Tavaly a téeszesítésről csináltunk egész éves programsorozatot, idén pedig a „magyar Gulágról”, Recskről és az internálás többi formájáról. Azonban úgy gondolom, hogy nem végezhetjük el mások dolgát. Néhány nagyszerű filmalkotás például már készült, de ezekről nem lehet eleget beszélni, újra és újra meg kell énekelni. Ha nem mi írjuk meg a saját történetünket, akkor mások fogják, és abban nem lesz köszönet.
888: Álnaiv kérdés: miért szükséges ez?
Máthé Áron: Mert a kommunista elnyomással szemben minden közép-kelet-európai ország egymagában, elhagyatva nézett szembe.
Vörös terroristák 1919-ben – mandiner.blog.hu
Ha újabb, akár csak kulturális vagy gazdasági elnyomás fenyeget, egyesével ugyanilyen védtelenek leszünk vele szemben. Hiába nem felhőtlen minden esetben a román-magyar vagy a szlovák-magyar viszony, de ha arról beszélünk, mit tett velünk a kommunizmus és az idegen megszállás, azonnal egy platformra tudunk helyezkedni.
M. Kovács Róbert
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
