Az új Médiavadász “Az ifjú Pápa” és az “Az új pápa” sorozatokat veszi górcső alá, nem is akárhogy! Érdemes megnézni ezt az elemzést azoknak is, akik nem látták ezt a sorozatot, de mondjuk szeretnének szempontokat nyerni a valláshoz, egyházhoz és a pápasághoz.
Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.
Isten… vallás… Egyház… papság… Mi jut eszünkbe elsőre ezekről a szavakról? Mire asszociálunk, milyen érzések ébrednek bennünk sokszor teljesen automatikusan és öntudatlanul e szavak hallatán? Megmondom. Isten, már ha egyáltalán feltételezik a létét, a többség szemében egy gonosz, mogorva, őszszakállú öregember a felhők felett, aki abban leli örömét, hogy teremtményeit szenvedni láthatja és megbüntetheti. Vallás? Az önmagukat megnyugtató hazugságban ringató, alacsony IQ-jú, maradi, buta emberek babonája. (Igaz, Index?) Egyház? A korrupció melegágya, a jószándékú, egyszerű emberek tudatos megtévesztésének hivatala. Papság? Gyarló képmutatók, pedofilok gyülekezete.
Szeretném egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy ezek a világ leges legközhelyesebb, legunalmasabb, leghitványabb gondolatai. És nem, elsősorban még csak nem is az a baj ezekkel, hogy vallásellenes vagy keresztényellenes gondolatok. Hanem az, hogy másoktól átvett, szolgai módon lemásolt gondolatok. Amit az illető sohasem vizsgált meg még őszintén, alaposan, előítéletektől mentesen, higgadtan és önállóan. Amikor ilyeneket mond az ember, amikor a papokat úton-útfélen lepedofilozza, Istenről meg úgy nyilatkozik, mintha maga az ördög volna, nem ő beszél: ilyenkor a más elméken élősködő szenzációhajhász hírbemondók és a felszínesen okoskodó brit tudósok használják őt gazdatestként. Ilyenkor nem ő szól, hanem ők szólnak rajta keresztül, és még csak észre sem veszi. Utálom, amikor valaki azt csicsergi vissza saját véleményeként, amit az esti hírekben hallott. Utálom, amikor valaki ennyire kényelmes, önállótlan, alkalmazkodó, a médiának ennyire behódoló, és ennek ellenére mégis okosként és műveltként adja elő magát. Na, ettől rosszul vagyok.
Az ifjú pápa úgy tűnt, hogy legalábbis részben, intelligensebben viszonyul ehhez a kérdéshez. Végre egy alkotás, mondtam magamban, ami képes valamilyen mértékben tiszteletet ébreszteni az előbb említett fogalmak iránt. Ami rámutat, hogy a pápa lehet példakép is, az Egyház lehet mindannak őrzője is, ami igazán fontos, a vallás lehet az emberi élet megnemesítője is, Isten pedig lehet lényünk legbensőbb, legtitkosabb, legfelszabadítóbb igazsága is. A sorozat magának a pápának a személyén keresztül is felülír bizonyos jól ismert ostoba közhelyeket. Lenny Bellardo, azaz XIII. Piusz konzervatív, de nem ódivadú vagy maradi; radikális, de nem elvakult; élete Istenről és az Egyházról szól, de ez mégsem teszi elvonttá vagy gyakorlatiatlanná; fontos számára a tekintélytisztelet és a hagyományok hű követése, de ez egyáltalán nem teszi őt lelketlenné, merevvé vagy rideggé; tiszta életet él, nem enged a kísértéseknek, de ez mégsem teszi őt álszentté vagy ájtatoskodóvá. Szóval a felmerülő emberi hibák, a vallást helytelenül képviselők súlyos botlásai vagy szemléleti tévedései ellenére van ilyen is – és nem kellene úgy tenni, nagyokos felvilágosult módjára, mintha ez csak a mesében létezne.
Na, ez az, amiben egyébként A két pápa című film csúnyán leszerepelt. Ebben az alkotásban a megkeseredett, magányos, kiégett vénemberként megjelenített XVI. Benedeken keresztül úgy ábrázolják a tradicionalizmust, mint ami egy korlátolt, begyepesedett, változásra képtelen, mindenféle spontaneitás és könnyedség híján lévő, idejétmúlt képződmény lenne, ami rég megérett a pusztulásra. Vagyis nem kevés manipulációt alkalmazva, pont azokat a szánalmas félreértelmezéseket erősíti meg, amiket Az ifjú pápa itt-ott képes volt felülírni.
Persze Az ifjú pápa sem tökéletes. Kicsit sok benne a szürreális jelenet, nem idegenek tőle a kétértelmű vagy egyenesen blaszfémikus utalgatások sem, és szükségtelen, indokolatlan túlzásokba esik a homoszexualitás problémájának boncolgatását illetően. A végére pedig mind a sztori, mind a főszereplő mintha ellangyosodna. De úgy voltam vele, még ezzel együtt is megjelenít valamit a film, ami új, értékelhető színt kölcsönöz a témának. Ami végre intelligensnek, férfiasnak, harciasnak, vagánynak állítja be az istenhitet és a tradíciótiszteletet, nem pedig a reményvesztett elesettek olcsó babonájának és a kiüresedett élet kétségbeesett pótlékának. És beint azoknak, akik mára csupán elpuhult, megalázkodó módon, érdekből, a lényeget szem elől tévesztve képviselik egyre eltorzultabb hitüket. Végre egy pápa, bólintottam elégedetten, aki magasról tesz arra, hogy megnyerőnek tűnjön a képmutató, profán világ szemében, akitől mi sem áll távolabb, mint hogy megfeleléskényszerből, megalkuvó gesztusokkal hízelegje be magát a hívek szívébe, és akinek tényleg arról szól a vallás, amiről annak eredetileg és mindenekfelett szólnia kell: Istenről.
A sorozat rendezője, Paolo Sorrentino, érdekes, egyedi színfolt a filmkészítők társaságában. Szépek a felvételei, magával ragadóak a filmzenéi, ütősek a dialógusai, alaposan kidolgozottak a karakterei és a témafelvetései is mélyebbek, filozofikusabbak az átlagnál. Filmjeiben a fiatalság és öregség, hagyomány és modernitás, élet és halál, szépség és rútság, jelenlét és elmúlás ellentétének körbejárása rendre visszatér . Ezeket általában nem egy szigorúan összefüggő történet mentén bontja ki, inkább hangulatok, érzések megjelenítésén keresztül ábrázolja. Stílusának egyik legjellemzőbb eleme a groteszk megjelenítése, az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek összeolvasztásának módszere, ami meghökkentő hatásán túl egész jól érzékelteti azt a katyvaszt, azt a fejetetejére állított világot, amivel a mai ember a posztmodern mindennapokban szembesül. Egy szó, mint száz, figyelemre érdemes alkotó. Amit láttam tőle, például A szerelem következményei, A nagy szépség, az Ifjúság, a Silivio és többiek egy megtekintést mindenképp megérnek. Azonban amikor Az új pápára, Az ifjú pápa folytatására terelődik a szó, a helyzet kicsit megváltozik.
Szóval az előbb felsoroltam, mi mindent tartok szimpatikusnak Az ifjú pápában. Tudtam, hogy nem tökéletes alkotás, azt pedig még inkább tudtam, hogy ilyesmi aligha fog megtörténni a valóságban. Nem olyan időket élünk, amelyben egy tradicionális pápa hatalomra kerülhetne. Nem is voltak illúzióim. De azért néha jól esett ábrándozni róla. Sorrentino azonban itt nem állt meg. A rendező valami mélyről feltörő perverz vágyat érzett arra, hogy még ezt a félig-meddig kedves ábrándot is valahogy eltorzítsa. De ez nem legjobb szó arra, amit csinált. Mert, hogy mit is művelt Sorrentino a második évaddal? Nos, fogta, az első évad felé állt, letolta a gatyáját, és szó szerint telibe szarta a saját alkotását, és mindazt, ami nézhetővé és szerethetővé tette azt. Hogy ő hülyült-e meg, vagy felülről szóltak-e rá, hogy Az ifjú pápa által közvetített pozitív üzenetet be kellene piszkítani, nem tudom, de akárhogy is legyen, úgy tűnik készséggel vállalta a feladatot.
Az eredmény szöges ellentéte annak, amit eddig láthattunk. Lenny nem szent többé, csak egy ember a sok közül; nem visz véghez csodákat, csak „jókor van jó helyen”; nem tradicionalista, hanem egy megszállott, szélsőséges fanatikus; nem határozott többé, csak egy kétségbeesett szerencsétlen; nem Isten küldötte, hanem már-már maga az Antikrisztus; döntései nem a hit és az Egyház korrekcióját és megerősítését, hanem elvakult keresztény fundamentalizmust idéz elő. És ha ez nem lenne elég, a rendező a pápát körülvevő pozitívabb szereplőket is megrontja. Hűséges barátja, Gutierrez bűnös szexuális kapcsolatba lép egy másik férfival, odaadó követőjéből, Esterből pedig kurva lesz, de nem is akármilyen, olyan kurva, aki undorító, torzszülött, szőrös majomemberekkel közösül. Ha már megbecstelenítünk valakit, ne végezzünk fémunkát, nem igaz? A papokat és a Vatikán személyzetét továbbra is csak az érdekli, hogy ki buzi, és ki nem az, az apácák pedig úgy viselkednek, mint az ostoba feminista igazságharcosok legrosszabb példányai. Az ideiglenesen XIII. Piusz helyébe lépő, John Malkovich által eljátszott új pápa ráadásul egy fájdalmasan semmitmondó, súlytalan, ráadásul szemléletileg is kifogásolható karakter. A történet többi része pedig csak simán egysíkú és érdektelen.
Sorrentino a főszereplőt kómába juttatta, majd visszahozta úgy, hogy már lelket nem adott hozzá. Ám ez végzetes hiba volt, hiszen ő volt az egyetlen karakter, akitől működni tudott a sorozat, és aki képes volt még némi isteni szikrát felvillantani ebben az egyre pokolibb hangulatot magára öltő történetben. Ez nem folytatás, sokkal inkább visszacsinálás. Ez nem egy koncepció tovább gördítése és kibontása, hanem annak könyörtelen elvágása és meggyalázása. Ez nem műalkotás, hanem egy gyermekgyilkossággal felérő kegyetlen rombolás. Sorrentino a nézőtől nemcsak egy álmot vett el, hanem ezzel együtt a rendezőbe vetett további bizalom lehetőségét is elvágta. Igazi alkotó-e az, aki ilyen szinten képes megrontani, megerőszakolni mindazt, ami szép és jó? Valódi művész-e, aki Az ifjú pápában felmerülő, többé-kevésbé pozitívan ábrázolt hagyományhű szemléletet ilyen szinten képes feláldozni az öncélú alkotói szabadság ördögi oltárán? Aligha. És megsúgom előre, ezt sajnos az állítólagos harmadik évaddal sem lehet már jóvátenni.
(Médiavadász – Szent Korona Rádió)
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
