1945 februárjáig Európa egyik legszebb barokk városát, az Elba menti Firenzeként is emlegetett Drezdát megkímélte a második világháború vérzivatara, és elkerülték az 1943 nyara óta folyamatos, a Németországot romba döntő szövetséges terrorbombázások.
A város lakói abban reménykedtek, hogy épségben vészelhetik át a háború végéig hátralévő, ekkor már karnyújtásnyi közelségbe került néhány hónapot, de nem így történt. 1945. február 13-án a késő esti órákban Drezda lakói a brit királyi légierő 800 négymotoros nehézbombázójának egyre erősebbé váló fenyegető morajlására figyeltek fel. Néhány perccel később, amikor kinyílt a város légterébe érkezett repülőgépek bombakamrája, odalent – nem túlzás ezt írni – elszabadult a pokol.
„Szolgálatom első napjától az utolsóig parancsokat teljesítettem” (Sir Arthur Harris légi főmarsall, a RAF bombázóparancsnokságának feje)
Egészen 1945 februárjáig elkerülték a pusztító szőnyegbombázások
A Brit Királyi Légierő (Royal Air Force, RAF) bombázóparancsnoksága, a Bomber Command, Arthur Harris légi főmarsall kezdeményezésére már 1943 nyarán hozzálátott az úgynevezett területbombázási doktrína (Area Bombing Directive) gyakorlati alkalmazásához.
Harrist, aki fanatikusan hitt abban, hogy az ellenség ellenállóerejét a civil célpontok ellen végrehajtott tömeges szőnyegbombázásokkal lehet a leggyorsabban megtörni, kíméletlen taktikája miatt már a kortársai is a cseppet sem hízelgő „Butcher”, azaz „Mészáros” néven emlegették.
Harris először a Hamburg ellen 1943 júliusában végrehajtott nagyszabású szőnyegbombázás eredményével látta igazoltnak elmélete helyességét.
Az ezer négymotoros bombázó bevetésével végrehajtott támadás a nagy észak-német kikötőváros épületeinek csaknem a felét elpusztította, a városra dobott foszforbombák nyomán pedig mintegy 200 kilométer hosszúságú utcai tűzfolyosó keletkezett. A Hamburg elleni támadásban összesen 277 ezer lakás égett porig.
A hamburgi akció csekély gépvesztesége és a minden képzeletet felülmúló pusztítás arra indította Harrist, hogy megszervezze azt az 1943 nyarán elindított és egészen a Harmadik Birodalom összeomlásáig tartó folyamatos bombázóhadjáratot, ami másfél év alatt szó szerint romba döntötte a Németországot.
1945 elején már alig akadt olyan jelentősebb német város, amelyet ne ért volna pusztító szövetséges bombatámadás. E kevés város egyike volt az Elba menti Drezda.
Drezda halálos ítéletét Churchill írta alá Jaltában
Harris 1945 januárjában szemelte ki célpontként az addig teljes épségben megmaradt és történelmi műemlékekben bővelkedő kelet-német várost. 1944 végétől ez a város lett a Vörös Hadsereg elől Poroszországból menekülő civilek egyik legfontosabb befogadó illetve tranzitállomása.
Drezda nem rendelkezett semmilyen számottevő hadiiparral.
A város határában feküdt a Luftwaffe, a német légierő egyik légi bázisa, de 1945 januárjában kivonták az ott állomásozó katonaságot.
Noha Drezda környékét korábban már érték szövetséges bombatámadások, – elsősorban a közelben fekvő freitali olajipari komplexum, illetve a freidrichstadti vasúti csomópont miatt-, ám a város történelmi magját egészen 1945 februárjáig elkerülte az angolszász szövetségesek bombázóoffenzívája.
Amikor Sir Arthur Harris a Bomber Command törzse elé terjesztette Drezda elpusztításának tervét, többen, köztük a bombázóparancsnokság helyettese, Sir Robert Sundbay légi almarsall is határozottan ellenezte az akciót, amit morálisan elfogadhatatlannak tartottak az Elba parti városban tartózkodó civilek hatalmas tömege miatt.
Harris, aki a fejébe vette, hogy elpusztítja Drezdát, a tiltakozások ellenére sem állt el tervétől, amelyhez a legfelsőbb helyről, Winston Churchilltől, a brit háborús kabinet fejétől kért jóváhagyást.
Harris a jaltai konferencián tartózkodó brit miniszterelnöknek elküldött táviratában részletesen felvázolta a Drezda elleni támadás tervét, megemlítve a Bomber Command törzsének ellenvetéseit is.
Churchill mindenfajta skrupulus nélkül jóváhagyta a tervet, és arra utasította Harrist, hogy az első adandó alkalommal hajtsa végre Drezda bombázását.
Churchill e heves vitákat kiváltó döntésében az is szerepet játszhatott, hogy a szövetséges nagyhatalmak képviselői pont a február 4-én elkezdődött jaltai konferencián állapodtak meg arról, hogy az 1943-ban Németország ellen elindított bombázóoffenzívát egészen a feltétel nélküli megadásig folytatni kell.
Drezda halálos ítéletét így tulajdonképpen Winston Churchill írta alá Jaltában.
Ezrek haltak meg az utcákon tomboló tűzviharban
A kelet-porosz területek kiürítését végrehajtó Cerberus-műveletnek köszönhetően Drezda 640 ezer fős lakossága 1945 februárjára a duplájára növekedett.
A Drezdába érkezett menekültek túlnyomó többségét a külvárosokban felállított táborokban szállásolták el, ahonnan vasúton szállították tovább őket az ország belsejébe.
1945. február 13-án este nem sokkal fél tíz után városszerte megszólaltak a légvédelmi szirénák.
Ez azonban nem okozott különösebb pánikot a lakosság körében, mert a drezdai légteret érintő berepülések miatt hosszú ideje mindennaposak voltak a légiriadók. Ekkor még senki sem sejthette, hogy hamarosan apokaliptikus borzalmak szakadnak a városra.
Az első támadóhullám, a város fölé érkező 800 négymotoros Lancaster és Halifax nehézbombázóból álló brit kötelék 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között 400 ezer gyújtó, valamint 4500 romboló bombát dobott az óvárosra, továbbá a belső kerületekre.
Az 1000 fokos hőmérsékleten elolthatatlanul égő foszforbombák hatására hatalmas tűzvihar tört ki a belvárosban.
Az elviselhetetlen hőség miatt a légvédelmi pincékből a tomboló tűzben álló utcákra kimenekülő emberek vagy megégtek, vagy pedig a forró gázoktól, illetve a tűz által a levegőből kivont oxigén hiánya miatt megfulladtak. Az utcákon rekedtek közül sokakat szabályosan elhamvasztott a pokoli tűzvihar.
A tomboló tűz vákuumként szippantotta be mindazokat, akik szerencsétlenségükre nem zárt helyiségben tartózkodtak.
Drezda apokaliptikusan lobogó tüzeit még 400 kilométeres távolságból is látni lehetett, ami miatt a második hullám bombázógépei szinte navigáció nélkül repülhettek rá a céljukra.
Még a bombázógépek személyzete is érezte az odalent tomboló pokoli hőséget
A rettenetes éjszaka elmúltával azonban még korántsem fejeződtek be Drezda szörnyű megpróbáltatásai. Másnap, február 14-én délelőtt a 8. amerikai légi hadsereg 1350 négymotoros B-17 „Flying Fortress” és B-24 „Liberator” típusú bombázója repült be több hullámban a még mindig lángoló város fölé, hogy halálos terhét az agonizáló Drezdára zúdítsa.
Az amerikai gépekről ledobott gyújtóbombák ismét felélesztették a lángokat, olyan pokoli hőséget okozva, hogy azt még a 6-7000 méter magasan szálló repülőerődök legénysége is megérezte.
A rettenetes drezdai pokoljárás csak február 15-én délelőtt, 311 amerikai repülőerőd bombázóakciójával ért véget.
A három napig tartó hadműveletben az egykorú katonai dokumentumok szerint összesen 3749 tonna bombát dobott az angol-amerikai légierőa városra, amelyek 75 százaléka gyújtóbomba volt.
Máig nem tudni pontosan, hogy hányan vesztek oda a rettenetes drezdai tűzviharban. A pusztító gyújtóbomba támadások nyomán a város belső kerületei és az infrastruktúra teljesen megsemmisült.
A tragikus és máig lezáratlan drezdai számháború
A meghaltak hatalmas tömegét a járványveszély megelőzése érdekében a bombázás utáni napokban vasúti sínekből sebtében felépített máglyákon égették el. A halottak számáról szélsőségesen eltérő számok keringenek 20 ezertől egészen 600 ezerig.
A korabeli német források 300 ezer főre becsülték a drezdai bombázás áldozatainak számát. Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja 1955-ben 250 ezer főről nyilatkozott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 275 ezren vesztek oda a drezdai tűzviharban.
A Drezdai Történész Bizottság 2010-ben közzétett tanulmánya szerint az angolszász terrorbombázás a fenti adatokkal szemben „csak” 15-20 ezer áldozatot követelhetett, ami a menekültekkel túlzsúfolt város akkori lélekszámához képest erősen alábecsült számadatnak látszik.
Ehhez hasonló számokat találunk az 1945 márciusában elkészített összesített brit jelentésben. Ezt a dokumentumot azonban soha sem vetették kritikai összehasonlítás alá, és a jelentés csak az azonosított áldozatok számát rögzíti.
A háború után Drezda kínos üggyé vált, amiről inkább mélyen hallgattak az érintett brit hatóságok. A történészek egy része azonban biztos benne, hogy a halálos áldozatok száma meghaladta a 200 ezer főt.
Borzalom eredmény és következmények nélkül
Drezda tragédiájáról kijelenthető, hogy a hadászatilag értelmetlen és civil tízezrek halálát okozó bombatámadás az angolszász szövetségesek egyik legcsúnyább második világháborús szégyenfoltja. Mivel a város nem rendelkezett semmilyen számottevő hadiipari vagy katonai létesítménnyel, Drezda lebombázása mindenféle hadászati okszerűséget nélkülözött.
Mindez annak a fényében látszik különösen igaznak, hogy a pusztítás elsősorban a műemlék belvárost érintette.
Éppen ezért kijelenthető, hogy a Drezdát elpusztító bombázóművelet nem Hitler és a nemzetiszocializmus, hanem a drezdai illetve a városba menekült civil polgárok tragédiája volt.
A várost ért szőnyegbombázás az iszonyatos pusztítás ellenére sem törte meg az utolsókat rúgó Harmadik Birodalom katonai ellenállását csakúgy, ahogyan öt évvel korábban a német bombázások sem voltak képesek Angliát térdre kényszeríteni.
A totális háború ideológiájának általánossá válása és a minden korábbinál pusztítóbb haditechnika soha nem tette ki akkora tömegben a civil lakosságot a hadseregek pusztításainak, mint a második világháború éveiben. Egyes értékelések szerint a drezdai bombázás egyértelműen hadijogot sértő terrortámadás, háborús bűncselekmény volt.
2013-ban került elő az a 36 évvel korábbi, publikálatlan interjú, amit a drezdai bombázóakció legfőbb felelősének tartott Sir Arthur Harris egykori légi főmarsallal készítettek. A Bomber Command volt parancsnoka ebben a kiadatlan interjúban Drezdáról szólva elmondta, hogy semmit sem bánt meg, és még ma is (az interjú 1977-ben készült, a szerk.) a német város fölé küldené a bombázóit.
Harris nyilatkozata szerint soha, egyetlen akciót sem rendelt el a felettesei jóváhagyása nélkül, sőt legtöbbször egyenesen „fentről” kapott parancsokat konkrét akciókra. Drezda ügyében soha sem történt nyomozás és senki ellen nem emeltek vádat. Az Elba parti Firenze pusztulása így egy maradt a második világháború számtalan más, következmények nélküli borzalmának.
(Origo nyomán)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
