Bár még soha nem jártam Gyöngyöspatán, azonban a másutt is előforduló analóg történések, viselkedésformák figyelembevételével az ember kísérletet tesz, megpróbálja elemezni, mérlegre tenni az eseményeket, folyamatokat.
Bár még soha nem jártam Gyöngyöspatán, azonban a másutt is előforduló analóg történések, viselkedésformák figyelembevételével az ember kísérletet tesz, megpróbálja elemezni, mérlegre tenni az eseményeket, folyamatokat.
Sajnos kimondhatjuk, beérett az extrém liberalizmus, a libertáriánus ideológia, és jogértelmezés vetése, melyek esetében szinte már nem is beszélhetünk a közösség, az állam, a többi állampolgár irányába történő bármiféle kötelezettségről, szolidaritásról, toleranciáról, esetleg a fegyelemről, lényegileg minden szabad, szinte az anarchia és káosz határáig. Közismert, hogy az extrém liberálisok, libertáriánusok szabadkőművesek az emberi jogok, a másság, a multikulturalizmus jelszavaira hivatkozva ássák alá az eddig bizonyos értékekre: fegyelem, munka, hazaszeretet, szolidaritás, nemzeti kultúra, épülő európai nemzetállami civilizációt. E konstellációban helyezhetjük el az említett iskolai konfliktusokat is.
Közismert módon a Debreceni Ítélőtábla helyt adott a gyöngyöspatai romákat képviselő, a különféle, Soros György által finanszírozott szervezetek keresetének, ennek eredményeképp, az ítélet szerint 100 millió forintot kellene fizetni az említett családoknak, az állítólagos tanulmányi szegregációért.
Nyilvánvalóan csak helyi, megélt tapasztalatok alapján lehetne pontosan, hitelesen nyilatkozni. Az elkülönítés elvben nehezen igazolható, azonban minden bizonnyal olyan magatartásformák válthatták ki, amelyek lehetetlenné tették a munkát, a civilizált együttélést. A közvélemény értesülhetett a diáktársak, a tanárok elleni atrocitásokról, erőszakról, az emberi méltóságot sértő viselkedésről. Hol vannak adott esetben azok jogai, akik e viselkedésformáktól nem tudtak tanítani, vagy tanulni, ezért kénytelenek voltak tanulmányaikat, a munkát más települések intézményeiben folytatni?
A rendelkezésre álló információk szerint az is bizonyosnak tűnhet, hogy az elkülönítés nem faji alapon történt, ugyanis az úgymond nem szegregált osztályban voltak roma tanulók is. Csak ők éppen tudtak viselkedni, ezenkívül inkább a tanulás miatt jártak az iskolába. Teljesen igaza van a körzet országgyűlési képviselőjének, illetve azoknak, akik szerint az állítólagos „szegregáltakat” szakmai képzésekkel lehet kompenzálni. Természetesen csak akkor, ha képesek e lehetőséget felfogni és élni vele. Ha esetleg fizetésre kerülne sor, ez országosan rendkívül veszélyes láncreakciót indítana el. Nem beszélve arról az erkölcsi problémáról, hogy a deviáns iskolai viselkedés áldozatainak jogi értelemben károkat kellett elszenvedniük, az ő kártérítésükről azonban senki sem beszél.
Sajnos az országban egyre inkább hiányoznak azok a helyi roma politikusok, akik tudatosítani tudnák, szándékoznák azt, hogy e viselkedésforma elsősorban nekik, saját gyermekeiknek káros. Talán másfél évtizede Kecskeméten egy igényes, becsületes roma kisebbségi vezető bejárt az érintett iskolákba, és keményen leszidta a nem megfelelően viselkedő gyerekeket és szüleiket, megmagyarázva nekik, hogy tartsák be a rendet, tiszteljék a pedagógusokat, mert ők értük dolgoznak.
Az, hogy a liberális politika, de a kormányzati szervek egy része is ilyen engedékenyen viszonyul bármiféle – akár magyarok által is tanúsított – iskolai devianciához, az csak az ifjúságnak lehet rossz hosszú távon. Az elfogult jogvédőkkel szemben van szerencsém ismerni olyan becsületes, és értékes cigány embereket, akik magukra nézve is szégyellik, ezenkívül mélyen elítélik a hazai romák bizonyos csoportjai magatartásformáit. E magatartásformák nem alakulhattak volna ki a beteg lelkű liberális jogvédők, ideológusok, publicisták stb. nélkül. Legszerencsésebb lenne őket összezárni az ilyen viselkedésű rétegekkel, akik egyébként saját magukat szegregálják…
Ide kapcsolódhat szorosan a nemrég felvetett roma autonómia kérdése. Még viccnek is rossz lenne, ha Észak-Magyarország, nemzeti múltunk, kultúránk szempontjából meghatározó területein egy történelmünktől, kultúránktól teljesen idegen entitás szerveződne. Ott, ahol Dobó István, Szondi György védték a hazát, ahol Károli Gáspár lefordította a Bibliát, ott ahol Bocskai Istvánt és II. Rákóczi Ferencet választották fejedelemmé, ahol Kossuth lángoló szavai, Kazinczy intellektusa küzdöttek a haza felemelkedéséért.
Egyébként is, az Európa Tanács 1201-es határozata (1993), csak az őshonos kisebbségek autonómiáját ajánlja.
Ha esetleg belegondolunk e lehetetlen és rossz viccbe, könnyen beláthatjuk, hogy a jelenlegi uniós és liberális tendenciák, a rossz irányba haladó cigány szubkultúrák az egészet Latin-Amerika világvárosai, a deviáns szubkultúrák által meghatározott külvárosai viszonyai felé vinnék. Csak mellékesen jegyezzük meg, meglehetősen nagy szégyen, hogy a Jobbik volt elnöke egyáltalán tárgyalt az ezt felvető személlyel. Ide jutott a „fiatalok pártja”.
Talán mindez összefügghet az új NAT koncepciója elleni támadásokkal is. A középkorú generáció még emlékezhet az 1970-es és a 80-as évtized középiskolai irodalomtanítására, mely úgy építette fel, szelektálta az irodalmi ismereteket, hogy az főként a saját nemzete történelme iránti ellenérzéseket erősítette fel, a XX. század történelmi-kulturális-szellemi folyamatai betetőzéseként szükségszerűen az 1918 őszi összeomlást és tőrdöfést állította be, mely hazánk történetét tragikus folyamatok irányba indította el.
Most a kormányzat azon törekvése, hogy egy kis hazafias irodalom is be lett emelve a NAT-ba, dühödt ellenállást váltott ki. Meggyőződésem, hogy az irodalom- és történelemoktatásnak a szellemi irányzatok valamiféle arányos szintetizálására kellene törekednie. Erre az egyensúlyteremtésre a balliberális pedagógusok nem képesek, dühödten támadják Wass Albert és Herczeg Ferenc, Nyírő József a NAT-ba való beemelését is. Nyilvánvalóan, a XX. század egy másik tragédiáját megjelenítő Kertész Imrének is helyet kell kapnia a NAT-ban.
Szomorú, hogy a tévesen indoktrinált, kompromisszumképtelen magyartanárok képtelenek bármiféle együttgondolkodásra. Ha rajtam múlna, a NAT-ba emelném még Rákosi Viktor, Somogyváry Gyula munkásságát is. Sokat építenének a magyar ifjúságon. Csak egy megjegyzés az állandóan fasisztázó korlátolt embereknek, 1940-ben Babits Mihály számára a Divina Commedia fordításáért Alessandro Pavolini, a Népi Kultúra minisztere adta át a rangos San Remo díjat.
Ennél sokkal viccesebb kategória a NAT történelemoktatásra vonatkozó terveinek bírálatsorozata. Talán az még logikus, hogy a lexikális anyagot csökkenteni lehetne, de a hazai és világtörténelem fő folyamatait nem szabad leredukálni. A „szövegértés”, a „kompetenciák” tartalom nélkül lényegében semmit sem jelentenek.
Kissé kitekintve, mindenki számára világos lehet, hogy több állam (Szlovákia, Izrael, Franciaország, Románia, Olaszország stb.) történetébe pillérként számos mítosz épült be, melyek meghatározóak ezen államok államfelfogását, történelmi, irodalmi kultúráját illetően. Részemről leginkább az olaszokkal szoktam vitatkozni, az I. világháborúba történő 1915 májusi belépés kérdéseiről. Nem akarják elfogadni, hogy értelmetlen volt több mint 600 ezer embert feláldozni olyan, egyébként csekély területekért, melyek jelentős részét az Osztrák-Magyar Monarchia amúgy átengedte volna.
Hazánk történelmében alig vannak ilyen mítoszok, inkább csak elkeseredett küzdés volt a fennmaradásért. Ezért is tragikomikus az életkora miatt bizonnyal felkészült tanár, Miklósi László, a TTE elnöke, a végvári vitézek hősként történő beállítása elleni tiltakozása. Részletek nélkül, csak annyit jelenthetünk ki, ha az említett államok valamelyikében élve hasonlókat mondana bizonyos, említett történelmi mítoszokra, rögvest kiakolbólitanák két lábbal.
Talán még érdemes néhány szóval kitérni a filmgyártásra, mely a mai világban az oktatásnál sokkal inkább formálja a nagy tömegek történelmi tudatát. Szinte minden európai országban készült már film az első világháborúról, csak éppen hazánkban nem. Itt nem a kardcsörtetésről van szó, hanem arról, hogy a mai generáció ismerje meg a száz évvel ezelőtti áldozatokat, hazaszeretetet. Az Oscar-gála szűk körébe kerülhetett Sam Mendes 1917 című filmje.
Hazánkban tehát nem készülhet film e korról példaként Somogyváry Gyula nagyszerű regényeiből. Ez a környező államokban elképzelhetetlen. Ne menjünk messzire, a nemrég elhunyt jelentős román rendező, Sergiu Niculecu nevéhez számos film köthető történelmük vélt vagy valós hőseiről. Nálunk ez nem lehetséges. Hát sajnos itt tartunk, ilyen körök irányítják a magyar filmgyártást…
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
