70 évvel a holokauszt után az egyik túlélő, Joseph Harmatz egy interjúban azt mondta, a legjobban azt sajnálja, hogy végül nem sikerült egy nácit sem megölnie bosszúból. Harmatz volt az egyik tagja a koncentrációs táborok túlélőiből szerveződött zsidó bosszúálló mozgalomnak. A nakam jelentése héberül a bosszú, és nagyjából 50 holokauszttúlélő volt a csoport tagja, céljuk pedig az volt, hogy a lehető legtöbb némettel végezzenek –
írja a zsidó lap „6 millió németet akartak megölni a zsidó bosszúállók” című cikkében.
Persze igyekeznek valamiféleképpen érthetővé tenni a történetet a „legalább 6 millió zsidó származású embert öltek meg a koncentrációs táborokban”-szerű szövegekkel, de azért mégiscsak ismertetik az olvasóink előbb már bizonyára ismert történetet.
Mint írják, Dina Porat izraeli történész szerint 200-250 „holokauszttúlélő” volt, akik eltökélten keresték a lehetőséget, hogy erőszakkal bosszút álljanak, aminek következtében nagyjából 1000-1500 ember halt meg.
Izrael legnagyobb költője és más későbbi izraeli vezetők
1945-ben Abba Kovner, aki később Izrael egyik legnagyobb költője lett, meglátogatta a ponaryi mészárlás helyszínét, ahol a legendárium szerint 100 ezer ember vesztette életét. Ezután auschwitzi „túlélőkkel” találkozott Bukarestben, és eldöntötték, hogy bosszút állnak. A Nakam csoportnak 50 tagja volt, többségük zsidó partizánokból állt, de csatlakoztak olyanok is, akik a Szovjetunióból menekültek. A húszas éveikben járó férfiak úgy gondolták, nem lehet, hogy „a németek büntetlenül ússzák meg a holokausztot”, és hogy a bűncselekményekben részt vevő embereknek „csak néhány százalékát büntessék meg”. „Így az egész újra megismétlődhet és a zsidók továbbra sem lesznek biztonságban.” Kovner radikális gondolata az volt, hogy „az ellenség csak úgy tanulhatja meg, hogy nem úszhatják meg büntetlenül a holokausztot, ha ők is megölnek 6 millió németet.”
A csoportba Izrael későbbi vezetői is beszálltak.
A „bosszúállók” terve az volt, hogy München, Nürnberg, Frankfurt és Hamburg vízellátását megmérgezik, és ezzel rengeteg, többségében ártatlan német civilt ölnek meg. Kovner saját hangfelvételein beszél a Nakam terveiről, ami szerinte nem személyes bosszúról szólt. Ez egybevág azzal, amit Harmatz mondott egy interjúban, miszerint
az egyetlen céljuk az volt, hogy németeket öljenek.
Amikor a riporter rákérdezett, hogy mennyit, a férfi azt válaszolta, hogy
amennyit csak lehet.
A mérget állítólag egy Chaim Weizmann nevű biokémikustól próbálták beszerezni, aki később Izrael első elnöke lett – igaz, Kovner a találkozóit a jegyzeteiben akkorra teszi, amikor Weizmann bizonyíthatóan nem volt a városban.
Kovner szerint a méregkeverésben Ephraim Katzir is segítkezett, ő 1973-tól Izrael negyedik elnöke volt. Ezek a részletek egyébként hiányoznak a legtöbb történelemkönyvből, már csak azért is, mert Kovner néhány évvel a halála előtt vett fel hangjegyzeteket, amiben a történetet meséli el. (De különben is antiszemitizmus lenne ezt tanítani, számos más olyan igazsággal együtt, amelyek kellemetlenek a „kiválasztottaknak” – a szerk.) Ezekre azután találtak rá, hogy az örökösei felajánlották a házát, hogy múzeum legyen belőle.
A terv azért is lehetett sokáig ismeretlen, mert nem sikerült megvalósítani. A brit katonai hírszerzés elfogta a hamis papírokkal utazó Kovnert, amikor vissza akart térni Európába. Annak ellenére, hogy a mérget nem találták meg, négy hónapra bebörtönözték. Ezért áttértek a B-tervre, aminek az alapkoncepciója szintén a tömeges mérgezés volt, csak kicsit változott a kivitelezés.
3000 kenyeret kentek be arzénnal
Csalódottak voltak a kudarc miatt, de nem adták fel, hanem előálltak azzal a tervvel, hogy a Nürnbergben és Dachauban fogva tartott SS-tiszteket mérgezik meg, méghozzá úgy, hogy beszivárognak a börtönök konyhájára és arzénnal mérgezik meg a kenyeret. Sikerült is arzént szerezni, a csoport három tagjának pedig munkát találnia abban az ipari pékségben, ahonnan a börtönt kiszolgálták. A Nakam tagjai két órát töltöttek azzal, hogy gondosan bekenjenek 3000 kenyeret arzénnal, hogy aztán 12 ezer volt SS-munkatársat öljenek meg.
Nürnbergben sikerrel jártak, 1946. április 23-án a New York Times arról írt, hogy 2283 elítéltet mérgeztek meg, 207 kórházba is került. Arról viszont ellentmondásosak a hírek, hogy hányan haltak meg. Az egyik bosszúálló szerint 200-300 lehetett az áldozatok száma, viszont az Associated Press hírügynökség közleménye szerint senki nem halt meg.
Bár csalódottak voltak az eredmények miatt, de később mégis azt mondták, hogy legalább megpróbáltak bosszút állni, és már a sikertelen próbálkozás is megnyugtatta a lelkiismeretüket. A csoport tagjai később nem mertek beszélni a tervükről még egymással sem, mert féltek, hogy terroristának tartanák őket – mint ahogy azok is voltak.
Az akták szerint a pékségben annyi arzénnal kenték be a kenyereket, amennyi legalább 60 ezer emberrel végezhetett volna. A nyomozás során a kenyérről vett mintákon is halálos mennyiségű arzént találtak, a kórházba szállított emberek pedig kolerához hasonló tüneteket produkáltak: a hányás és hasmenés mellett kiütések is megjelentek rajtuk. A mai napig nem érti senki, hogy miért nem haltak meg tömegesen a kenyértől. Az egyik teória szerint mivel ragasztóval és vízzel keverték az arzént, hogy a kenyéren maradjon, így a szag alapján érezték, hogy valami baj van, illetve pár falatnál többet nem ettek belőle, vagy azt is kiköpték. A másik elmélet szerint az összeesküvők a nagy sietségben és izgalomban túl vékonyan kenték be a kenyereket a méreggel.
Ők csak a békét hajszolták, az igazságérzetük hajtotta őket…
Mikor Kovner fia számára kiderült, hogy az apja mit tervezett, azt nyilatkozta, hogy nem sokkolta a dolog, mert „az apja nagyon összetett személyiség volt”. Egész életében a békét hajszolta, elkötelezett baloldali ember volt, közben pedig nacionalista. Kovner fia szerint ebben az esetben nagyon fontos szempont, hogy mikor történt, és hogy mit éltek át előtte, akik el akarták követni ezt az egészet. Ezek mind olyan aspektusai a történetnek, amibe a legtöbben bele sem tudjuk képzelni magunkat, és fogalmunk sincs, hogy belőlünk mit váltana ki – mondta. Szerinte ha senki nem tett volna semmit, „a holokauszt súlya elviselhetetlen lett volna a túlélőknek”. Viszont ha sikerült volna a tervük, az szörnyű lett volna. Valószínűleg ezt ő maga is tudta, mert a feljegyzései szerint azért nem beszélt később senkinek a tervéről, nehogy valakit inspiráljon. Nem csak az igazságérzetük hajtotta őket, hanem üzenni is szerettek volna, hogy nem lehet ilyen sok zsidónak ártani, és megúszni az egészet.
A zsidó „bosszúállók” közül senki ellen nem indult nyomozás, a rendőrök azt mondták, hogy „a nem szokványos körülmények miatt” annak ellenére nem indítanak ellenük eljárást, hogy tulajdonképpen ez gyilkossági kísérlet volt. Kovner 4 hónapos börtönbüntetésén kívül senkit nem ítéltek el.
Gondoljunk bele, mi történne fordított esetben, ha németek, magyarok vagy akár izraeli palesztinok akarnának megmérgezi több ezer zsidót…
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
