Zsidó kísérletek a nacionalizmus eltérítésére (II. rész): képmutatás, demográfia és szemitizmus

Yoram Hazony azzal, hogy elutasítja (papíron, a fehéreknek) a származás fontosságát a nacionalizmusban, saját ikonikus példaképeit is megtagadja tulajdonképpen, hiszen az intézete is egy olyan úttörő cionistáról nevezte el magát, aki maga is fajilag tekintett a zsidóságra. Theodor Herzl (1860-1904) az antiszemitizmustól szerette volna megóvni a zsidóságot azáltal, hogy a zsidók létrehoznak egy „zsidó államot”, és, bár beszélt „nyitottságról”, de ebben az elképzelt államban a zsidó lenne az uralkodó, így az nem eshet üldöztetés áldozatául.

Herzl nem foglalkozott túlzottan a vallásossággal, saját gyerekeit se nevelte annak (fiát nem engedte körülmetélni sem), és nem látta a jövőbeli Izraelt sem egy szigorúan és alapvetően „zsidó vallású állam”-ként, de látta azt alapvetően zsidó államként. A cionizmus alapja a zsidóság, nem a zsidó vallás: bár a zsidók zöme vallásos volt akkoriban, egy zsidó nem lett volna kirekesztve a cionizmusból vagy Izraelből, csak azért, mert esetleg ateista – Herzl maga jó példa erre. Amint az alapműnek számító 1896-os Der Judenstaat antiszemitizmust elemző részében írta: „Így, tetszik-e az nekünk vagy sem, most egy történelmi csoport vagyunk félreérthetetlen karakterjegyekkel, melyek mindannyiunk számára gyakoriak, és így lesz ez a továbbiakban is. Egy nép vagyunk – az ellenségeink eggyé tettek minket engedélyünk nélkül, ahogy az folyton előfordul a történelemben.” Annak idején Herzlt a vallásos zsidók még jellemzően bírálták is, mondván, a férfi szekuláris volta aggodalomra ad okot, ráadásul szerintük Izraelt a messiásnak kell létrehoznia, nem egy politikai aktivistának.

Az éppen csak megalakult Izrael 1950-es Hazatérési Törvénye szerint „minden zsidónak joga van bevándorolnia ebbe az országba”, és, bár a vallás is figyelembe van véve, zsidónak az (is) számít, akit „zsidó anya szült” – ami egyértelműen vérséget jelent (és a génvizsgálatok kora előtt a gyermek apjával ellentétben az anya kiléte egyértelmű volt, így a vérségi kapcsolat garantált). Ennek megfelelően az izraeli zsidók 79 százaléka szerint ők kivételezett bánásmódot érdemelnek az országban (a nem zsidókhoz képest).

A Herzlre nagy hatással lévő Moses Hess (1812-1875) itt nem maradhat említés nélkül, aki talán minden más úttörő cionistánál nyíltabban tekintett a zsidóságra fajként (lásd itt, további példákkal). Nathan Birnbaum (1864-1937) szintén a cionizmus egyik fontos figurája volt, a „cionizmus” szó eleve tőle ered. Ő is fajilag tekintett a zsidóságra (annak vallási-kulturális jellegével együtt) és elutasította a vérkeveredést a gójokkal. Emil Byk, a liberális zsidóság asszimilációs vonalának egyik vezetője Birnbaum „zsidó nacionalizmusát” kritizálta annak idején, amire Birnbaum így válaszolt:

A könyv írója, Jess Olson a zsidó történelem professzora a New York-i Yeshiva Egyetemen, egyben az Izrael-tanulmányok központjának társigazgatója is, aki könyvében így vonja le a következtetést hosszas elemzések közepette: „[Birnbaum] így felfedte az egyetlen módját annak, miként képes a zsidó nép túlélni azáltal, hogy az elősegíti kiemelkedő emberi mivoltát, ahelyett, hogy azt lecserélné az elnemzettelenített vallási kapcsolatok üres tárhelyévé. »Tényleg nincs annál kifinomultabb virág az utópia birodalmában, mint annak a hitnek az igénye, miszerint a mózesi vallás bármiként tovább létezhet a zsidó népen kívül.«” – idézte végül Birnbaumot ismét a szerző, rámutatva, hogy a birnbaumi cionizmus szerint az asszimiláció elkerülendő, a zsidóság pedig egy etnikai, vérségi csoport, melynek tisztasága megőrizendő, anélkül a zsidó vallás (és kultúra) nem marad fent, tehát például négerek megtérítése és „zsidóvá tétele” nem lehetséges.

Amikor egyesek rámutatnak, hogy Hazony polgáriságot (faji alap nélküli nacionalizmust) reklámoz a fehéreknek, de cionistaként az általa képviselt Izrael számára fontos az etnikum, jellemzően azzal érvel, hogy Izrael nem faji alapú állam, hogy ha valaki áttér a judaizmusra, zsidó lesz, mintha a cionizmus és Izrael csak a vallásról szólna… Ezt alátámasztandó utal a gyakori hivatkozásként használt „fekete [etióp] zsidók”-ra, akik természetesen jelentéktelenek mind Izrael, mind a zsidóság egésze tekintetében, és Birnbaum, a Hazony által képviselt cionizmus úttörőjének fenti szemlélete szerint érthető is, hogy miért.

Ezen félrebeszélés ellenére példaképei, és az általa képviselt cionizmus nem csak egész történelmében, de kezdeteiben is világosan etnikai-törzsi mozgalom volt, nem vallási, ami igaz Izraelre is (a hetekben hagyta jóvá az izraeli legfelsőbb bíróság a rabbinátus számára a DNS-tesztek használatát a zsidóság megítélésére – ők döntenek arról ugyanis, hogy ki házasodhat kivel), így a judaizmus eleve nagyon nehéz felvétele mellékes, és persze a judaizmus eredendően faji alapú vallás:

Gyakorlatilag minden zsidó közösség az anyai ági származást gyakorolta legalább a tannaiták (kb. i.u. 10-70) korszakától a modern korszakig. Az anyai ági származás kezdete a judaizmusban nem világos. Ortodox zsidók, akik úgy hiszik, hogy az anyai ág és az anyaközpontúság a judaizmuson belül a zsidó lélek metafizikai koncepciójához kapcsolódik, fenntartják, hogy az anyai ágú leszármazottság egy szóbeli törvény, legalább a Sínai-hegyen történt szövetségkötés óta (kb. i.e. 1310). (…) A zsidó tradíció szerint az Izraelt megalapító három család anyai ágai alapvető fontosságúak voltak Izrael nemzetének megalapításához. Izrael patriárkái és matriárkái Izraelt három családra alapozták három generáción át. A Tóra kimondottan hangsúlyozza a négy izraeli matriárka, Sarah, Rebekah, Rachel és Leah vérvonalának fontosságát.” (Wikipédia; lásd még itt).

Amint a The Times of Israel megjegyzi: „Egy új tanulmány azt a következtetést vonja le, hogy minden askenázi zsidó vissza tudja vezetni származását csupán 350 egyénre 600-800 évvel ezelőttről.” (A judaizmus faji jellegéről bővebben még korábbi írásomban.) Szintén fontos továbbá az Amerikai Egészségügyi és Humánszolgáltatási Minisztériumnak, a „világ legnagyobb orvostudományi kutatási ügynökség”-ének oldalán leközölt néhány kutatás: A kortárs zsidó populációk genetikai profilja, 2001 („Az elmúlt 50 év génkutatásai világossá tették a zsidó közösségek eredetét és rokonságát.”); Ábrahám gyermekei a genomok korszakában: a jelentős zsidó diaszpóranépességek külön genetikai klaszterekből állnak, amelyek közös közel-keleti ősökkel rendelkeznek, 2010 („…nem zsidó csoportokkal való összevetés kimutatta a különálló zsidó populációs klasztereket, mind közös közel-keleti származást mutatva, változó mértékű európai és észak-afrikai adalékkal”); A zsidó nép genomszintű szerkezete, 2010 („A történelmi bizonyíték közös közel-keleti eredetet feltételez, melyet követett az Európában, Afrikában, Ázsiában létrejött zsidó közösségeket eredményező migráció, amit a zsidó diaszpórának nevezünk.”); A zsidó nép populációgenetikája, 2012 („Az egyre részletesebb populációgenetikai analízis, melyeket az elmúlt két évtizedben végzett több kutatócsoport is, kimutatta a globálisan szétszóródott diaszpóraközösségekből származó mai zsidók populációgenetikai felépítésének egy rendszerét.”).

Hazony kijelentette már korábban, hogy „elsősorban Izraellel törődöm” – hogy ennek ellenére miért akar ennyire belefolyni az amerikai és európai nacionalizmusba, jobboldali politikába, a fentiek fényében világos: az ő álnacionalizmusa nem fehér, hanem zsidó érdekeket szolgál. Hazony viszont csak a cionizmus eszmeisége mentén teszi, amit tesz, amint azt Barry Trachtenberg, a zsidó történelem szakértője, és „az amerikai zsidó történelem; a holokauszt, cionizmus, Izrael, Palesztina; és a modern jiddis kultúra” kutatója elmondta egy bizottsági ülésen 2017-ben:

Ezt az eszmét Hazony előtt már sokan mások is vallották, hasonlóan fajkeveredést szorgalmazva a fehéreknek: Israel Zangwill (1864-1926) egy zsidó író volt, akinek az 1908-as Az olvasztótégely című színdarabja Amerikát mint minden etnikumot és fajtát összeolvasztó országot mutatta be morálisan pozitívnak, egy olyan világ álmáról szólt, melyben megszűnnek a faji és vallási különbségek, megalapozva az azóta is gyakran ismételgetett tételt, miszerint Amerika nem egy faj, egy kultúra hazája, hanem csak egy „olvasztótégely” az egész világ számára – figyelmen kívül hagyva, hogy az 1790-es naturalizációs törvény az állampolgárságot csak a „jó karakterű szabad fehér személyek”-nek tartotta fenn, ami egészen 1965-ig szigorú fehérpárti, másokat teljesen vagy jelentősen kirekesztő bevándorlási szabályozás keretében élt tovább, az Alapokmány előszavában is világossá téve, hogy mindaz „magunknak és leszármazottainknak” szól, tehát nem a galíciaiak vagy szomáliaiak leszármazottainak, hanem az Egyesült Államokat létrehozó fehér angolszászokénak. A zangwilli álnok mém mindenesetre az áruló fehérek körében népszerű lett, mint ahogy azt a korábbi elnök Theodore Roosevelt írta neki 1912-ben: „Ezt a bizonyos színdarabot az eszmeiségemre és életemre való erős hatások között fogom mindig számon tartani.” Ezt a fajkeverő zsidó mémet ma már alaptételnek tekinti az amerikai konzervatív szemlélet is: ami inkább elborzasztja őket, az őseik faji jellegű nacionalizmusa.

A fajkeveredést moralizáló, és az eredetileg céltudatosan fehér Egyesült Államokat minden népség összeolvasztásának tekintő Zangwill ugyanakkor merőben más hangot ütött meg, ha saját törzséről volt szó: „Zangwill a cionizmus szóvivőjévé vált, miután találkozott Theodor Herzllel 1896-ban” – olvashatjuk az Encyclopaedia Britannica oldalán. Később létrehozta a Zsidó Területi Szervezetet, de nem a zsidóság más fajokkal való keveredésének felgyorsítására, hanem épp ellenkezőleg: a zsidóknak egy saját, elkülönült otthonként szolgáló ország létrehozására.

Szintén népszerű az amerikai konzervatív és politikai elitkörökben a Szabadság-szobor talapzatán található vers szerzője, Emma Lazarus, aki ezen versében nagyon együttérzően hívja Amerikába a világ minden népét: „Add nekem fáradt, szegény, elnyomott tömegeidet, akik a szabadság levegőjére szomjúhoznak” – áll benne. A versnek semmi köze az ország alapítóihoz, de ez is sikeresen meghonosult mint egyfajta alaptétel: Barack Obama elnök 2010-ben a bevándorlási törvény reformjának támogatásaként idézte a szabadságot, „Amerikát” jelképező szobor szövegét, további nem fehérek beengedése érdekében, de már John F. Kennedy A bevándorlók nemzete című 1958-as könyvében is hivatkozott erre, hasonló szándékkal – bár a könyvet neki tulajdonítják, valójában személyzetének egyik tagja, a zsidó Myer Feldman írta a szintén zsidó Rágalmazásellenes Liga támogatásával, akiknek megbízásából íródott a könyv eleve. (Beszédírója és tanácsadója szintén zsidó volt: Ted Sorensen.) Pár éve a korábbi zsidó államtitkár Madeleine Albright is erre a versre hivatkozott, mondván, „Amerikának nyitottnak kell maradnia mindenféle hitű és hátterű ember számára.” A napokban pedig Ilhan Omar, a szomáliai muszlim kongresszusi képviselő érvelt szintén ezzel a verssel a bevándorlás védelmében. Bár Omar legalább részben őszinte néha: bevándorláspártisága törzsi érdekérvényesítés, hiszen korábban kijelentette már a jövőt illetően: „[Amerika] nem lesz a fehér ember országa.”

Ezen idegenbefogadó és fajkeverő álláspont népszerűsítésének ellenére Lazarus saját törzse kapcsán nem a beolvadás és keveredés elvét vallotta, az A zsidó zászlaja című verse például egy faji diadalról szól: „Mózes törvényével és Dávid lírájával / Ősi erőd megmarad hajolatlan / Hadd emelkedjen egy Ezra [zsidó írnok] ismét / Hogy felemelje a zsidó zászlaját!” Ahogy a Wikipédia is megjegyzi, Lazarus célja se a zsidóság másokkal való összeolvasztása volt: „A cionista mozgalomnak is fontos előfutára volt, s egy zsidó haza létrehozásáért érvelt már 13 évvel azelőtt, hogy Herzl Tivadar a cionizmus szót használni kezdte volna.” Egy a „zsidó nők ünneplését” célzó könyv Lazarusról szóló részében a szerzők szerint pedig „Lazarus kiállt a zsidó egység mellett, és a zsidó nép iránt növekvő elkötelezettséget érzett (…) továbbá elkezdett érdeklődni a cionizmus iránt.” Nem rejtegette ezt az elkötelezettséget, a szerzők idézik válaszát az oroszországi zsidókat kritizáló egyik cikk kapcsán: „Én teljesen Izraelé vagyok most. Nincs bennem se gondolat, se szenvedély, se vágyódás semmi más nép iránt, a sajátomat leszámítva.” (Emily Taitz, Sondra Henry, Cheryl Tallan: The JPS Guide to Jewish Women: 600 B.C.E. to 1900 C.E., 2003, 253. o.)

A demográfia sorsdöntő

A demográfiai változások politikai változásokkal is járnak: nem csak azért, mert a különböző mentalitású, hozzáállású, karakterű népcsoportok adott esetekben más értékrend mentén képzelnek el dolgokat, de azért is, mert néha a különböző csoportok érdekei ütköznek egymáséival: beleértve a fehér nemzet érdekeit is. Értelemszerűen, ha a különböző csoportok egyre nagyobb részét képezik a társadalomnak, annál nagyobb politikai erővel képesek rendelkezni, főleg egy liberális demokráciában, ahol az egyének szavazatainak súlya egyenlő. Miközben a demográfiai változások miatt aggódó fehéreket „összeesküvés-elméletekben” való buta hittel vádolja a fősodratú (jobb- és baloldali) média és politikai berendezkedés, addig mégis beszámolnak a demográfia változásának számukra kedvező eredményeiről.

A The New York Times például arról ír egyik cikkében, hogy Virginia államban, miután a (hagyományosan többnyire jobboldalra szavazó) fehér lakosság száma csökkent, egy ázsiai közösség képviselője szerint „a demográfiai változások miatt a szobában jelenlévő embereknek [ázsiaiaknak] most már szerepük van a politikai irányelvek formálásában. (…) Ez most tényleg a mi esélyünk.” A The Wall Street Journal szerint „A fehér, munkásosztálybeli szavazók bázisa előrevetítetten csökken majd és lecserélik azt a demokraták [baloldal] felé hajló csoportok.” A Time szerint a demográfiai változások miatt „Az az Amerika, amelyik szavaz 2020-ban, radikálisan máshogy néz majd ki, mint amelyik 2016-ban szavazott.” A The Guardian szerint Texas állam a baloldalé lehet a demográfiai változások miatt: „Jelenleg a 18 év alatti texasiak 50 százaléka latinó. És ezzel sok politikai hatalom jár.” The Hill: „A fehérek jellemzően a Republikánus Pártra [jobboldalra] szavaznak, míg a nem fehérek a Demokrata Pártra. Ez volt a helyzet 2016-ban (…) Az Egyesült Államokban élő latinók száma majdnem megkétszereződött 2000 óta, és nem nehéz látni, miért követheti Texas hamarosan Kaliforniát, Coloradót és Nevadát a Demokrata táborba a következő 20 évben.” Los Angeles Times: „Röviden, a [Republikánusok] választóbázisa a fehér ember, és azok Kalifornia népességének a csökkenő része. Ezzel szemben a demokratákat támogató latinók és ázsiai amerikaiak száma növekedett. (…) Kalifornia a jövő. Jellemzően kevésbé kaukázusi a többi államhoz képest. De ebbe az irányba tartunk országszerte.” Közben a fehér diákok száma már kisebbségben van az állami iskolákban, a színesbőrűek pedig a többség az újszülöttek között.

A tekintélyes véleménykutató-intézet, a Pew Research szerint 2018-ban egyedül a fehérek szavaztak többségében a jobboldalra, minden más mért csoport a baloldalt támogatta (a négereknek a 90 százaléka). Tartsuk szem előtt, hogy ez a Republikánus Párt úgy ér el ilyen rossz támogatottságot, hogy saját lábában is megbotlik a nem fehérek kegyeit keresve, itt nem egy valódi nemzeti „konzervatív” pártról van szó, a nem fehérek mégis sokkal jobban támogatják a náluk is jobban migránspárti, Amerika-ellenes irányelvet képviselő baloldalt – a verseny tehát a nem fehér szavazatért abban rejlik, hogy ki licitál rá a másikra a liberalizmusban, a fehérellenességben. (Mindez pedig úgy történik, hogy közben a konzervatívok bázisa nagy többségben azt szeretné, hogy a párt konzervatívabb legyen, és ne puhuljon tovább.)

A szólás- és véleményszabadság védelmének is a fehérek állnak az élén: egy a Cato Intézet által rendelt terebélyes YouGov-felmérés 2017-ben sok kérdésben kérdezett 2 300 amerikait, faji lebontásban pedig a fehérek minden szólásszabadságot támogató témában az élen járnak, például: a „sértő beszéd” betiltását a feketék 46, a zsidók 41, a bevándorlók 40 százaléka támogatja, ellenben a fehérek 32 százalékával; illetve a „szerinted a »gyűlöletbeszéd« erőszak?” kérdésre igennel a fehérek elszomorító 46 százaléka felelt, de mindez a négerek 75 és a latinók 72 százalékához mérendő – zsidókat itt nem különítettek el, talán a fehérek csoportjában kaptak helyet. Ha a vallásos eloszlást nézzük, ott is az látható egy 2019-es felmérésben, hogy a fehér mormonok, evangélikusok, protestánsok, katolikusok vezetik azoknak a listáját, akik szerint az „állampolgárok szólásszabadságának védelme” fontosabb egy „befogadó társadalom támogatásánál”, őket követik a nem fehér protestánsok és nem keresztény vallásúak, majd a zsidók a legutolsók a sorban: nekik 65 százaléka tartja a „befogadást” fontosabbnak a szabadságnál. Hasonló tendenciákat látunk máshol is a demográfiai különbségekről: az Egyesült Királyságban „A Munkáspárt kapta az etnikai kisebbségek szavazatainak 77 százalékát, és 20 százalék szavazott a Konzervatív Pártra.” A muszlimok körében 2017-ben a baloldal 87 százalékot kapott.

Számos további felmérés bizonyítja, hogy a fehérek és nem fehérek csoportszinten politikailag és értékrend tekintetében eltérnek egymástól, így még a „közös értékek” tekintetében is fontos, hogy milyen a népesség összetétele, akkor is, ha valamiért nem érdekel minket a faji valóság, csak az „értékek” és „eszmék” – mint látható, a más fajú néprétegek eszmeisége és értékrendje idővel ledarálja a miénket, legalábbis a politika porondján, a törvények, irányelvek pedig ott születnek, így ez a hozzáállás nem csak fajáruló, de kulturálisan is rövidlátó.

A „polgári nacionalizmus” alapértékét elutasítva ki kell jelenteni, hogy a migrációban rejlő veszély nem (csak) az „eltérő kultúrából” ered: ez egy faji probléma. Faji, etnikai idegenek tömegéről van szó, akiknek jelenléte megváltoztatja a nemzetállamok karakterét (és azzal kultúráját). Vajon a temérdek „muszlim migráns bandák általi” fehér gyerekek és tinédzserek szexuális kizsákmányolása (sokszor csoportos megerőszakolása, kábszerezése, fogva tartása, adott esetben megölése) mennyire volt „muszlim probléma”? Nem világos, hogy az elkövetők közül hányan voltak vallásosak (feltehetően a többség), de az világos, hogy majdnem teljesen nem fehérek, pontosabban közel-keletiek voltak (egy kutatás szerint 93 százalékban nem fehérek voltak az elkövetők, a fehér 7% pedig tulajdonképpen az új hódítók női segítői voltak), ahogy az is világos, hogy áldozataikat nem mint keresztényeket, hanem mint fehér lányokat alázták így meg: nem az számított, hogy a lányok keresztények (többnyire nyilván nem is voltak vallásosak), hanem hogy fehérek. A vallási-kulturális része a problémának csupán a faji-etnikai valóság vetülete.

Hallhattunk arról nem is egyszer, hogy fajilag megalázó megjegyzéseket tettek az elkövetők: Newcastle bandájának egyik tagja, Badrul Hussain szerint „minden fehér nő csak egy dologra jó: hogy a magamfajta férfiak megbasszák és szemétként használják őket” – idézte a The Sun. Caitlin Spencer egyike a számtalan fehér lánynak, akit sorozatosan megerőszakoltak a betolakodók 14 évesen, a Please, Let Me Go című 2017-es könyvében így emlékszik minderre:

Továbbá: „Idejekorán, amikor káfir lánynak, fehér ribancnak, fehér kurvának neveztek, észrevettem, hogy mindig hozzáteszik azt, hogy »fehér«, amikor csak lehet. Szidtak mindig, de nem foglalkoztam vele – lepereg rólad, mivel csak egy ilyen »kibaszott fehér kurva« vagy amúgy is.” (I. m., 10. fejezet) Ella Hill is egy ilyen áldozat, aki szintén megerősíti, hogy az elkövetők fajilag motiváltak voltak. Kate Elysia, egy másik fehér tini áldozat, aki szintén írt egy könyvet tapasztalatairól, a pakisztáni elkövetők motivációit maga is rasszistának nevezte: „Egy »mindenkit egyenlőként kell kezelni« típusú balos hippi voltam. Nem kezeltem a pakisztániakat másként, amiért pakisztániak, ők kezeltek engem másként, amiért fehér vagyok. (…) Addig erőszakoltak, amíg már nem éreztem magam fehérnek. Nem akartam fehér lenni többé.” Mindezt egy válaszlevelében írta a könyvét kiadó szerkesztőnek, aki ugyanis pofátlanul megkérte őt, hogy könyvében ezt ne nevezze rasszizmusnak, mert „Elég sok szó esik mostanság arról, hogy a fehérek lehetnek-e áldozatai a rasszizmusnak, az érv pedig az, hogy a rasszizmus egy szociális probléma, amely egy faj szisztematikus elnyomásán alapul, szociális és gazdasági problémákba burkolva, így a fehérség miatti diszkrimináció nem ugyanaz, mint a rasszizmus.” Itt az Ebury Press szerkesztője pontosan azon érveket ismétli, szinte szóról szóra, amelyeket olyan zsidó fehérellenes ideológusok fektettek le, mint Erica Sherover-Marcuse és Judith H. Katz, akik ennek a nem fehéreket felmentő, és a fehéreket az egyedüli „rasszistaként” beállító érvelésnek a kidolgozói (lásd bővebben itt).

Belőlük soha nem lesz „mi”. A mi nemzetségünk alapvetően közös ősöktől ered, közös évszázadok, esetleg -ezredek összefonódása által (beleértve a némi germán és szláv vonalat is tágabb családi körből). A mi őseink csak nekünk lesznek mindig fontosak, az idegeneknek saját őseik vannak, ők nem fogják a mi jelképeinket és szobrainkat, sírhelyeinket ápolni. Ez a natio a mi nemzetünk, melyben faji idegeneknek nincs helyük. Ha lenne, megszűnnénk natio lenni, és csak egy rakás ember lennénk: idegenek, ellenségek, összeilleszthetetlen csoportok és egyének katyvasza. A konfliktus, a hatalomszerzésért folyó harc, a ledarálódás garantált.

Már most is sok magát „nacionalistának” valló lengeti nemzete zászlaját egy „lassú mérget” jelentő irányvonalat képviselve, így a fentiekben vázolt veszély valós. Európa, a fehér ember, azon belül pedig a magyarság egyedül a natio keretein belül maradhat fenn, amely keretet a civitas, a populus, és főleg a zsidók által elkorcsosított újabb álnemzeti vonal nem képes, és nem is hivatott biztosítani.

Ezt a problémát testesíti meg a Tommy Robinson (Stephen Yaxley-Lennon) nevével azonosított mozgalom, mely egy etnonacionalista faji keret helyett liberális alapokról támadja az iszlámot: azokkal a baj ugyanis az, hogy nem elég toleránsak. Nem elég feministák, nem elég barátságosak a homoszexuálisokkal stb. Robinson angol, de nyíltan cionista, pénzelői is zsidók az iszlámellenes fajtából (lásd itt vagy itt), akik jobban szeretnének egy ateista, vagy esetleg keresztény, de alapvetően cionista-filoszemita Európát kevert fajú népességgel, az iszlámtól viszont tartanak. Mialatt pedig a muszlimok iránt jogosan ellenszenves angolokat maga mellé állítja Robinson, neki baja csak a „nőket elnyomó és antiszemita” muszlimokkal van. Robinsont teljesen körülveszik a zsidók az anyagi támogatástól a kampányfőnökön keresztül a honlapjáig, akik Robinson egyetértésével sikeresen egy Izrael-párti cionista mozgalmat csináltak a neve alatt, ami ellenzi a „rasszizmust”, a „fehér nacionalizmust”, az „antiszemitizmust”, és ami támogatja mind a multikulturalizmust, mind az ún. „LMBT” terjeszkedést. Robinson közben a „fehér felsőbbrendűséget hirdetőket” gúnyolja, mondván, ha meg akarják védeni fajtájukat, „csináljanak több gyereket”, szerinte nem probléma a nem fehérek demográfiai növekedése, csak az iszlám térnyerés a gond. Szintén jellemző, hogy az eredetileg „a muszlimok” által meggyalázott fehér lányokról szóló dokumentumfilmjére a támogatóitól gyűjtött pénzből végül egy Shalom címűt készítettek, ami egy a muszlim antiszemitizmustól fenyegetett zsidó ember történetét mutatja be… A robinsoni „ellenállás” megint csak egy kevert fajú, liberális, deviáns országot, Európát jelentene, csak nem kirekesztő és patriarchális muszlimokkal, hanem olyanokkal, akik elfogadják a „közös értékeinket” – a multikulturalizmust.

Konklúzió

Matteo Salvini bizonyította, hogy a migrációt lehet sikeresen kezelni, ha van akarat, főleg, ha egy egész kormány, nem csak egy belügyminiszter akarná, de sajnos csak hazája érdekli, kevésbé a fehér Európa védelme: ha jelentkeznek országok a migránsok befogadására, hagyja őket bejönni. Jellemző kóserkonzervatív (avagy immár kósernacionalista) módon a migránsokkal is az a baja, hogy azok „antiszemitizmust terjesztenek”, mert szerinte „az antiszemiták ellenségeink”, az EU-val is az a baja, hogy az állítólag antiszemita és Izrael-ellenes, továbbá támogatja a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség (IHRA) „antiszemitizmusra” vonatkozó teljesen fanatikus definíciójának az elfogadását, mely szerint Izrael bírálata, a „holokauszttagadás”, a zsidók hűtlenséggel való vádolása stb. is „antiszemitizmus”. Orbán Viktor ugyanezt a dallamot fütyüli, ő is aggódik a migránsok antiszemitizmusa miatt, mialatt az általuk oltalmazottként itt tartózkodó néger erőszakol nőt fővárosunkban, az orbáni rendőrség pedig szőnyeg alá söpri a cigányterrort, inkább az azt felfedő után szaglászik, s közben évi félmilliárd adóforintból pénzeli a zsidó felsőbbrendűséget és a nem zsidók kizsákmányolását hirdető Chábád Lubavics mozgalom által létrehozott Tett és Védelem szervezetet, akik eretnek véleményeket kifejtő magyarokra vadásznak, azok saját hazájában. Salvini és Orbán részvétele a cionista konferencián nem meglepő tehát.

Amint az eddigiekből világossá válik, nem csupán cionizmusról és filoszemitizmusról van itt szó, hanem egy olyan „nacionalizmusról”, ami tulajdonképpen ellensége a fehér embernek. A nemzet és a nacionalizmus faji alapját elutasító mindennemű „konzervatizmus” és álnacionalizmus hosszú távon a vesztünket okozza, hiszen milyen lényegbeli különbség van a globalista-liberális „Ha alacsonyak a születési arányok, fogadjunk be migránsokat, és máris gyarapodik a nemzet!” elve, és a Hazony-féle polgári „nemzeti konzervatizmus” általi végkövetkeztetés között (avagy a zsidó Soros-félék és a zsidó Hazony-félék irányelvei között), miszerint „Ha a [néger, arab] migráns beilleszkedik, a nemzet része lesz, mert a »nemzet« csak a közös értékek elfogadását jelenti”? A „közös értékek” pedig azt jelentik, amit nekünk a kultúránkat befolyásolók kialakítanak – lásd az amerikai példát, ahol az eredeti angolszász-protestáns nemzetnek a mai „közös értéke” a multikulturalizmus, a fajkeveredés, a minden deviancia és a világ minden népessége iránti nyitottság: a soknyelvűség, sokvallásúság, a „sokszínűség”: tehát nem a nemzeti egység, hanem az idegen csoportok által rétegezett lakosság, mely a szólamok ellenére még közös értékeket se talál, lásd a szavazatok faji eloszlását, az alkotmányos értékek (szólásszabadság, fegyvertartási jog stb.) támadását és védelmét etnikai eloszlásban. A nacionalizmus a közös értékekben azon ősök által képviselt értéket kell képviselje, akiktől a nemzet származik. Ezzel szemben a Hazony-féle „nacionalizmus” az amerikai kavalkádot és felhígulást igyekszik kialakítani: nemzeti színben szép szólamok a „nemzetállamokról” és „önrendelkezésről”, a „migráció problémáiról”, esetleg akad egy „muszlimozás” is, de az alapvető elv szerint nemzetünk az amerikai (zangwilli „olvasztótégely”) modell mentén egy elgyökértelenített kevert népességgé válik, és amint az amerikai példa azt szintén jól mutatja: egy etnocentrikus és összejátszó elitréteg (mint amilyen a zsidó – merő véletlen, hogy az Hazony törzse is egyben) uralni képes egy ilyen lakosságot. És miközben pedig a nyugati fehér nemzetekben a zsidóság pozíciója kiemelkedő marad, hiszen ezen irányvonal eredendően filoszemita, addig Izraelnek is kedvez, mert az irányvonal egyben eredendően cionista is.

Ezért is érzem fontosnak megismételni a legutóbbi, a közel-keleti felforgatásban megnyilvánuló nyugati cionista befolyásról szóló írásom következtetését, miszerint az a politikai irányvonal, mely nem „antiszemita”, idővel „szemita” lesz, mert a zsidók kikényszerítik az állásfoglalást aktivizmusukkal, nincs középút.

Jelen esetben ez pedig így fest: az a nacionalizmus, mely nem faji és etnikai alapú, idővel fajilag kevert népességhez vezet, és ami, ha nem világosan zsidóellenes, idővel a zsidók eszközeként lesz ellenünk fordítva.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info