Az alábbiakban főszerkesztői jegyzetet adunk közre.
Január 19-én Schobert Norbi – azt gondolom, az elmúlt három napban az is hallott róla, aki korábban nem tudta, ki ő –, a hazai celebvilág egyik ismert személyisége videót posztolt, amelyben a következő kijelentést tette: „A nők többsége szüléskor cseszi el. Úgy gondolja, hogy értéket adott a férfinak, a családnak, és tényleg adott értéket, csak a férfi szexualitása ezt az értéket nem tudja értékelni. Amikor az 58 kilós nő helyett a 78 kilós vagy 88 kilós hölgy érkezik meg döngő léptekkel a hálószobába, bizony, az a férfi számára kínszenvedés.”
Nem azon szeretnék elmélkedni, hogy ennél jobb reklámot – negatív véleményével tematizálva a közbeszédet – Norbi tudva sem csinálhatott volna magának. Nem is arra az örömteli tényre szeretnék rávilágítani, hogy jó látni, hogy a celebvilág szinte egy emberként ítélte el a mondottakat. És nem is arról beszélni, hogy valóban fontos adnunk magunkra, figyelni a testünkre, egészségünkre. A cunamiként végigsöprő kijelentés gyökerére szeretnék reflektálni. Véleményre készteti ugyanis az olvasót, bennem egy személyes történetet hívott elő. Norbi mondandójának gyújtópontja: a szülést végzetes dolognak bélyegzi, mondván, minden nő „szüléskor cseszi el”.
Édesanyám jut eszembe. Amikor a születésemről kellett döntenie, az orvosok felhívták a figyelmét, hogy amennyiben vállal, vissza nem fordítható egészségkárosodásokat fog elszenvedni. Édesanyám rám akkor, édesapámmal együtt, mégis igent mondott. Az orvosoknak pedig igazuk lett: születésemet követően teste és egészégi állapota folyamatos lejtmenetbe került. A legsúlyosabb cukorbetegség, érszűkület, visszér, ezek jellemezték hétköznapjait, és vetettek véget életének ötvenegy éves korában.
Szüleim fiatalon, szentségi házasságban mondták ki egymásnak az igent. A szertartásból jól ismert „jóban, rosszban, egészségben, betegségben” ígéret elhangzott, de hogy mindez, különösen a „rosszban, betegségben” mit jelenthet, azt gondolom, nem tudták elképzelni sem. Nem tudták még, mit jelent majd érkezésem után a naponta kifőzésre kerülő injekciós tű, a többszöri inzulinbeadás, a rosszullétek, a kórházban évről évre eltöltött idő… Mégis, látva – és nem idealizálva – a házasságukat, azt gondolom, egymás mellett állva hoztak egy döntést, amivel boldogan éltek.
Édesanyám felettem, értem kimondott igenje halála után ért el hozzám és tudatosult bennem. Egyszer sem árulta el nekem a titkát. Édesapám mondta el. Így nem tudtam neki megköszönni.
Neki és minden nőnek, aki szíve alatt hordott életet, mi gyermekek – sokszor erősnek tűnő férfiak – köszönettel tartozunk. És ha legtöbbször nem is tudjuk, mire mondunk igent, amikor a két emberből, a nőből és a férfiból a szertartás pillanatában egy lesz, mégis csak úgy tudjuk széppé tenni az életet, hogy ebben az egységben megéljük az átváltozást. Azt, hogy a másik belőlem minden emberi gyarlóságom vagy az életkorból, szülésből adódó fizikai változása ellenére is a jót, a szépet hozza ki. Nemcsak testi, hanem lelki értelemben is. Erre kérjük és kapjuk az Úristen áldását. Ahogy Pilinszky János zseniálisan megfogalmazza Átváltozás című versében! Így csiszolódva, alakulva, reményben kiérdemelve a halhatatlanságot…
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Fotó: Pixabay
Kuzmányi István/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
