Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester keddi sírós performanszát valószínűleg nem kell széles körben ismertetni, elég publicitást kapott a kóros megfelelési kényszerben szenvedő "vallomás". Hogy 2020-ban miért tart a "jobboldal" (szigorúan idézőjelben) ott, ahol 30 évvel ezelőtt is tartott, nagy talány, de persze itt nem ez jelenti az egyedüli problémát.
 |
Kevés taszítóbb dolog van a megfelelési kényszeres "jobboldalnál". Ők azok, akik, bár hivatalosan ellentétes mezben, de ugyanúgy a balliberális oldal pályáján "fociznak", elfogadva liberálisék minden játékszabályát és részvételi feltételét. Különböznek hát tőlük bármilyen tekintetben is? Ugyanazt a "közös minimumot", ugyanazt az 1968-as baloldali narratívát fújják, amely véglegesen átalakította a társadalmat és a közéletet is. Kell-e az Európa végóráit élő magyarságnak ilyen "jobboldal"? A Pokorni-féléktől várja bárki is, hogy majd megvédik az országot a balliberális arroganciától és nyomulástól? "Virágokkal" akarnak majd a "tankok" ellen harcolni?
Mindannyian tudjuk és érezzük, hogy az elkövetkezendő évek kulcsfontosságúak lesznek abban a tekintetben (is), hogy Magyarország merre folytatja tovább az útját. A nemzetrontó baloldal itt kopogtat az ajtón, Pokorni Zoltán felesleges "önvallomásával" pedig szépen hozzájárult ahhoz, hogy szállást csináljon nekik. A Mazsihiszen és Karácsony Gergelyen túl a Jobbik által is bejuttatott képviselőtárs, az okoskodó "kvízmester" Vágó István is bizonyára megveregette a polgármester vállát. Szinte lelki szemeim előtt van a nem is biztosan fiktív "gratuláció": "ez az, Zoltán, jól csináltad, fontos, hogy szembenézzünk a múltunkkal, fontos, hogy elítéljük őseink bűneit". Ez persze mindig csak a jobboldalra vonatkozik, ÁVO-s felmenők miatt még senkit nem láttam bömbölni.
Sokkal inkább kellene azokról a magyar állampolgárokról (!) beszélni, akik a szabotázs fogalmának teljes kimerítése mellett dolgoztak azon, hogy a szovjeteknek minél hamarabb sikerüljön elfoglalniuk a fővárost a ’44-45-ös ostrom idején. Őket miért nem vesszük soha elő hazaárulás vádjával? Miért nem "sír" nyilvánosan senki azon, amikor a szovjet katonák rémtetteiről mesélünk, amelyeket a magyar és német lakosság rovására követtek el? Miért van az, hogy még 2020-ban is a "nyilas és náci rémtettekkel" tematizálja a balliberális oldal a politikát? Persze, ne feledjük, hogy ahhoz, hogy ez a tematizálás sikeres legyen, a "túloldalon" is kellenek rá alkalmas emberek. Mint például Pokorni.
Még hozzám mérve is szokatlanul sok költői kérdést tettem fel, de hát, ha már megválaszolva nincsenek, legalább tegyük fel őket. Pokorni József (Pokorni Zoltán nagyapja) egyébként még az ostrom során gerinclövést kapott, így a vélt vagy valós tevékenysége ellenére (mert hát, ugye mindenki abból indul ki, hogy "biztosan bűnös") háborús hősnek tekinthető, hiszen hivatalosan is harcban esett el. Ennélfogva minden joga megvan arra, hogy a Turul-emlékmű névsorában szerepeljen, teljesen felesleges meghátrálás onnan leszedetni. Ugyanis: a halálos sebesülés és a hősi halál tényén ebben az esetben nem változtat az előélet, sem negatív, sem pozitív irányban. Ez a logika egyébként fordítva is igaz. Egy németekkel vívott tűzpárbaj során elesett vöröskatonának is kijár a végső tisztelet, még akkor is, ha egy elvakult lelkes kommunista volt. Ennek a gyakorlatnak az eredményeképpen vannak a lehető legkülönbözőbb háborús emlékművek szerte Európában, s természetesen itt is mindig a balliberális oldal az, ami megtöri és kétségbe vonja ezt a status quót, sosem a "gaz fasiszták". Egyébként attól, hogy valaki rákerül egy ilyen emlékműre, még egyaránt lehetett jó vagy rossz az életében, egy felvésett név nem befolyásolja ezt se jó, se rossz irányba, a hősi halál tényéhez hasonlóan.
Pokorni azonban még tovább ment. Felesleges Canossa-járása után már azt is pedzegeti, hogy a turul, mint jelkép, elég "megosztó", ezért érdemes ezt "újra áttekinteni". Ezzel párhuzamosan egyébként "szakértőkből" felállított bizottság vizsgálja azt is, "jogosan szerepel-e" az emlékművön a többi név. Utóbbit még jóra is lehetne használni, ha mondjuk valakit azért vetetnének le az emlékműről, mert dezertálás közben halt meg. De gyanítom, nem ez a cél.
Ez a publicisztika minden látszat ellenére nem a Pokorni családról szól. Hanem arról, miként tematizál mind a mai napig a balliberális oldal, és hogyan asszisztál ehhez sok megalkuvó "jobboldali". S, hogy mi lett volna a helyes viselkedés Pokorni részéről? Mondjuk feltenni pár kérdést az általam fentebb megfogalmazottakból, rajta hagyni a nagyapja nevét a listán (hiszen hősként esett el végül), a Turul-szobrot pedig érintetlenül hagyni, mert az, hogy egy második világháborús történettől eljutottunk oda, hogy a turult mint szimbólumot is "átgondoljuk", enyhén szólva is nonszensz.
A baloldali véleményformálás egyik sarokköve az, hogy "aki náci, az kiesik a demokrata világból, ezért semmi beleszólása nincsen a közügyekbe, s örüljön, hogy egyáltalán van joga levegőt szívni". Az persze már nem zavarja őket, hogy az egész politikai és közéleti tér kizárólag az ő játékszabályaik szerint zajlik, és "náci" lényegében mindenki lehet, akire ők éppen kitalálják. Persze arról, hogy hogyan és miként lehetnek alakítói és résztvevői a közéletnek olyan emberek, akik ténylegesen a kommunista államhatalmat szolgálták az "előző rendszerben", már mélyen hallgatnak, hiszen az "nem probléma". Ehhez az orwelli világhoz pedig minden olyan "jobboldali" szereplő és szervezet is asszisztál, akik betartják ezeket az ördögi játékszabályokat, és az álságos keretek között definiálják magukat és szervezetüket, aláírva és elfogadva ezzel a ’68 óta tartó folyamatokat. Ennek az eltakarítása nélkül soha az életben nem lesz valódi rendszerváltás és Új Európa sem.
Zárógondolatként pedig idézzük fel Gömbös Gyula kiváló magyar miniszterelnököt, aki, ha hazatért külföldről és meglátott egy magyar gémeskutat, elsírta magát. Most pedig hasonlítsuk ezt össze a keddi jelenettel. Nos, kettőjük közül ezért fog Gömbös Gyula neve fennmaradni az utókornak.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
