Idén 100 éves a trianoni békeparancs, ez pedig egyértelműen a téma reaktivizálódását fogja eredményezni széles körben. Mivel a Kárpát-medencében azóta sem beszélhetünk semmiféle békéről, ráadásul mind a mai napig élnek kisebb-nagyobb magyar tömbök a jelenlegi határainkon kívül is, így a döntés igazságtalanságát még 100 év múltán is személyesen érzékelhetjük. Mindamellett, hogy le kell számolnunk az olyan sületlenségekkel, hogy a döntés 100 év múlva érvényét veszi (ugyan mégis ki alkotna ilyen feltételeket?), vagy hogy érdemes ellene aláírást gyűjteni (már a II. világháborút lezáró, jóval szigorúbb és még rosszabb 1947-es párizsi békeszerződés van érvényben), a "nemzeti oldalnak" érdemes professzionális szinten tematizálni a témát, ugyanis a "másik oldal" is ezt teszi. A minap futottam bele egy hvg-s interjúba Egry Gábor történésszel, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával. Az interjú a hvg-hez "méltó" légkörben telt, az újságíró nem igazán tudott kibújni a bőréből, ami a téma bagatellizálást, kicsinyítését jelenti. Ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy nézőpontunk szerint Egry Gábor mindenben tévedne, ám szükségesnek érzek pár dolgot leszögezni az interjúval kapcsolatban.
Mindenekelőtt – ahogy az a cikk elején kiderül – Egry szerint "pontatlan kifejezés" Trianont össznépi traumának tartani, mivel voltak olyan emberek új határon innen és túl, akik nem így élték meg az eseményeket, hiába állítja az ellenkezőjét a Horthy-korszak propagandája. Egyszersmind ez tehát nem támasztja alá, hogy Trianon "egy homogén, traumatikus" tapasztalat lenne. Ennek az állításnak némiképp ellentmond a tény, hogy az emberek állami propaganda nélkül is katasztrófaként élték meg az országcsonkítást, legalábbis én sehol nem akadtam ennek ellenkezőjére. Még az akkori szociáldemokrata baloldal (amely azért egy árnyalattal normálisabb volt, mint a mai DK-Momentum-tempó) is igazságtalan csonkításnak ítélte meg a békeszerződést. Természetesen voltak olyanok, akiket a jelenlegi határainkon belül közvetlenül nem érintett a döntés (mint ahogy az én családomat sem), de ettől még nem valószínű, hogy épeszű ember megkérdőjelezné, mekkora veszteség érte a Kárpát-medencét az ország szétforgácsolásával. Hiszen a létrejött utódállamok sem voltak hosszútávon életképesek abban a formában, ahogy életre hívták őket, tehát még azt sem feltétlenül mondhatjuk, hogy a nemzetiségek egyértelmű nyertesei lettek a döntésnek. Egyébiránt kíváncsi vagyok, hogyha egy történész "véletlenül" a holokausztról beszélne így, mennyi ideig maradhatna az állásában, mielőtt a "közvélemény" szétszedné. Már megint az a fránya kettős mérce.
Szintén értetlenül állok azelőtt, hogy miért kéne elfogadni a "Trianon-emlékezetek sokféleségét", illetőleg azt, hogy "el kell fogadni, hogy június 4-e valaki számára közömbös". Itt természetesen nem azt akarom sugallni, hogy mindenkinek kalapáccsal kell beleverni a fejébe a tényeket, de állami szinten kutya kötelessége az oktatásnak és kultúrának megértetni az emberekkel, mekkora veszteség és igazságtalanság érte az országot a döntéssel. Nyilván az sem elvárható, hogy ez ugyanannyira fájjon mindenkinek, de az oktatásnak olyan kereteket kell szabni, amely egyértelmű irányt mutat a témához való hozzáállást illetően. Ez pedig korántsem a közömbösség, mint ahogy Trianon nem a "sokféleségről" szól. Egyébiránt megint betolakodik az agyamba, hogy ha a "Trianon" szót "holokausztra" cserélnénk, mekkora lenne a közfelháborodás. Pedig akkor – e logika mentén – az erre való "emlékezés" is lehetne "sokszínű". Vagy esetleg foglaljuk mi is törvénybe, hogy hogyan kell emlékezni Trianonról, mint ahogy a holokauszt esetében? Lehet, hogy az segítene.
Az interjú egyébiránt taglalja azt is, hogy a fiatalok hogyan viszonyulnak ma a Trianon-kérdéshez. Egry azt állítja, hogy a téma jelenős részüktől távolodik. Ezzel az állítással pedig nehéz vitatkozni. Ám amíg következtetés szinten a történész relativizál, mondván azzal sincsen probléma, ha ez ma már egy diáknak "nem jelent semmit", addig mi úgy gondoljuk, hogy oktatásszinten emelni kéne a békeparancs jelentőségét és kiemelt helyen kellene oktatni azt, lévén nem elsősorban a diák hibája, ha "távolinak" érzi a témát, hanem az oktatási struktúráé. Egyébiránt, aki nem ismeri kellőképpen a békediktátumot és létrejöttének okait, az nem fogja megérteni a magyar 20. század történetének egy markáns részét sem. Illúziókba persze nem bocsátkozunk. Nem állíthatjuk és lehetetlen elvárás lenne, hogy mindenki egyformán álljon a Trianon-kérdéshez (voltak vannak és lesznek közömbös emberek), de a béke igazságtalanságára és káros következményeire kötelességünk felhívni a figyelmet, ezáltal talán csökkenne azok száma is, akik teljesen neutrálisak az ügy irányában.
Arra építeni, hogy a két világháború közötti Magyarországon (és az új határokon túl) is voltak magyar emberek, akik nem foglalkoztak Trianonnal, vagy "eltérő tapasztalatokkal rendelkeztek", mint az átlag, alapvetően azért hibás koncepció, mert így tömeges jelenségnek igyekeznek ezt beállítani, amely nem állja meg a helyét. Foglalkozni ugyan lehet a témával, mert érdekesnek érdekes, hogy léteztek ilyen emberek is, de elszigetelt kivételekre nem lehet emlékezettörténetet építeni, mert ferde eredményt és öngyűlölő társadalmat kapunk majd cserébe.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
