Új év kezdetén minden egyházközségben nyilvánosságra hozzák az adott település felekezetének demográfiai mérlegét: hány gyerek született és hány elhalálozás volt az előző esztendőben. Történelmi egyházainknak megbízható kimutatásuk van arról, hogy népszaporulat vagy népességfogyás szempontjából hogyan állunk Erdélyben.
Igaz, összességében nem jók ezek az eredmények, de egyes becslések szerint mégis több településen megállt a magyarság fogyása, sőt vannak helyek, ahol gyarapodunk. Ez főleg nagyvárosok vonzáskörzetében érzékelhető leginkább, ahol a környező „alvó” falvak magyar lakossága nem csökken, hanem gyarapszik. Ami annak köszönhető, hogy ezekbe a falvakba más vidékekről érkezett, fiatal családok telepednek le, akik gyerekeket vállalnak, így az „élhetőbb” nagyvárosok vonzáskörzete nem néptelenedik el. De nemcsak erdélyi nagyvárosokra jellemző ez, hanem több székelyföldi kisebb településre is. Ami mindenképpen jövőbe mutató trend.
Igaz, ennek nem mindenki örül: állítólag a román hatóságok, a különböző többségi állami „háttérintézmények” egyáltalán nem.
Több olyan magyar település polgármesterével beszélgettem az elmúlt években, akik számomra eléggé meghökkentő jelenségről számoltak be. Amikor egy-egy magyar faluban beindult a népességgyarapodás, eléggé furcsa módon – mintegy beintésre – tömegesen megjelentek a román betelepülök, a lakásvásárlók, akik bármekkora összeget kifizettek az ingatlanokért. Így történhetett meg, hogy a rendszerváltás után színmagyar erdélyi falvaknak rövid idő alatt 10–20 százalékos román kisebbsége lett, az újabb és újabb többségi ingatlanvásárlók révén ez a szám pedig folyamatosan növekszik.
A jelenségről nemcsak helyi önkormányzati képviselők vagy polgármesterek számolnak be jobbára háttérbeszélgetések, baráti csevegések formájában, hanem magasabb rangú erdélyi magyar politikusok is szóvá teszik. Legutóbb Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke beszélt nekem erről, jelezve, hogy Székelyföld két megyéjében egyértelműen kimutatható: a 2011-es népszámlálás adatainak nyilvánosságra hozatalát és kiértékelését követően, 2012-től indult be a jól körülírható magyarellenes román hatósági nyomás, miután a bukaresti hatóságok rádöbbentek, hogy sem Háromszéken, sem Hargita megyében nem csökken a magyarság részaránya, hanem lassan, de biztosan nő, úgymond a románság „rovására”. Azaz kevesebb román ereszt itt gyökeret, mint amennyi Bukarestből elvárható volna. Az RMDSZ-es elöljáró szerint ezek a statisztikák aggasztják a bukaresti hivatalosságokat, hiszen az egységes román nemzetállam mítoszában rosszul mutat, ha éppen az a kisebbség gyarapszik, amelyet a pokolba kíván a többségi politikum és társadalom egyaránt. Életszerű felvetés tehát, hogy a román hatalom titkos műhelyeiben különféle forgatókönyveken dolgoznak, amivel nagyobb számban lehetne szülőföldje elhagyására bírni az erdélyi magyarságot. Többségi szempontból bizony elkeserítő lehet megtapasztalni azt az igen tragikus jelenséget, amikor a románok nagyobb arányban menekülnek mioritikus országukból, mint a magyarok. Ki érti ezt?
A jelenséggel hivatalos szinten is foglalkozni kellene, nem csak helyi esetekként kéne kezelni. Megtalálni a módját az adatok magyar feldolgozásának és nyilvánosságra hozatalának. Ha az egyik fél ezt titokban – komoly intézményrendszertől megtámogatva – felügyeli és keresi rá az „ellenszereket”, akkor a jelenséget elszenvedő alanynak, az erdélyi magyarságnak mindezt a közbeszéd tárgyává kell tennie.
Egy-egy probléma megoldásában a nyilvánosság szerepe eleve félsiker, hiszen az ellenfél a láthatatlanban, a sötétben szövögeti terveit. A többségi hatalomnak ezek az elképzelései eleve kisebbségellenesek, tehát sokkal hatékonyabban kellene idehaza és nemzetközi szinten is tematizálni. Ami egyelőre csak szóbeszéd szintjén létezik, de a jelenség ettől még valós.
Forrás:kronikaonline.ro
Tovább a cikkre »
