Mint az újságok hírül adták, Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház elnöke a ház elé terjesztette a Trump elnök elleni impeachment javaslatát, amelyet a képviselőház – pártvonalak mentén szépen megoszolva – el is fogadott.
Most már az eljárás megkezdéséhez nincs más hátra, mint hogy a vádemelési javaslatot átküldjék az amerikai törvényhozás felsőházának, a szenátusnak, ahol a kezdeményezést minden bizonnyal el fogják utasítani, ugyanis elfogadásához kétharmados többség kellene, amivel ott a Demokrata Párt nem rendelkezik.
Az impeachment intézményét az alapító atyák azzal a szándékkal tették be az alkotmányba, hogy az elnököt le lehessen váltani, ha a nemzet biztonságát veszélyeztető cselekedetet követ el, vagy más módon válik alkalmatlanná. Erről az amerikai alkotmány 2. cikkének 4. paragrafusa rendelkezik a következőképpen: „Az Egyesült Államok elnökét, alelnökét és az összes polgári tisztviselőt el kell távolítani hivatalából, ha hazaárulást, megvesztegetést vagy más súlyos bűncselekményt és szabálysértést követ el.”
A valóságban eddig ezek az eljárások pártpolitikai célokat szolgáltak. Clinton esetében például a nagy nyilvánosság előtt folyt épületes vita arról, hogy az orális szex nemi aktusnak felel-e meg, vagy nem. Ha igen, akkor az elnök eskü alatt hazudott, ami főbenjáró bűn, és el kell távolítani a hivatalából. Nixon esetében valóban volt egy lehallgatási botrány, a Watergate-ügy, amiről az ügyet kirobbantó újságíróknak William Mark Felt, a „mély torok”, a Szövetségi Nyomozó Iroda, az FBI elnökhelyettese adott információkat, ahogy most a Trump elleni esetben is a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA egyik alkalmazottja volt az informátor. A harmadik elnök, aki ellen impeachmenteljárás folyt, Andrew Johnson volt (1868-ban), ő nyílt háborúskodásban állt a kongresszussal, azok pedig csapdát állítottak neki, végül egy szavazaton múlt, hogy nem tudták leváltani. Összességében tehát ezek az impeachmenteljárások – Nixon kivételéve, aki az eljárás lefolytatását be nem várva lemondott – nem jártak sikerrel, és minden valószínűség szerint ez most sem lesz másként.
Az ügy politikai természetét talán az a levél fejezi ki a legjobban, amelyet Trump elnök küldött Nancy Pelosinak még a képviselőházi szavazás előtt, amiből azért érdemes hosszasabban idézni, mert élesen mutat rá azokra a törésvonalakra, amelyek a következő évek amerikai belpolitikáját, ezen belül különösen a 2020. évi elnökválasztást meghatározzák.
Nancy Pelosi – thedailybeast.com
A 2019. december 17-én kelt levél fontosabb részei a következők:
„Tisztel Elnök Asszony! Azért írok, hogy a lehető legerélyesebben fejezzem ki tiltakozásomat az ellen az egyoldalú vádemelési eljárás ellen, amelyet a demokrata pártiak folytatnak ellenem a képviselőházban. Ez a vádemelés a demokrata törvényhozók példátlan és alkotmányellenes hatalmi visszaélése, amely páratlan az amerikai jogalkotás közel két és fél évszázados történelmében.
Ezzel a jogtalan vádemeléssel megsértik hivatali esküjüket, megsértik az alkotmányhoz való hűséget, és nyílt háborút hirdetnek az amerikai demokrácia ellen. Ebben a választási eredményt megsemmisíteni szándékozó eljárásban az Alapító Atyákra mernek hivatkozni – azonban képmutató cselekedeteik az Egyesült Államok megalapítása iránti gátlástalan megvetésüket fejezi ki, és gonosz viselkedésük azzal fenyeget, hogy mindazt lerombolja, aminek felépítésére az Alapítók Atyák az életüket szentelték.
Mindenki, Önt is beleértve, tudja, mi történik valójában. Az Ön jelöltje a 2016-os választást az elektori kollégiumban egy földcsuszamlásszerű (306-227) vereséggel zárta, és ebből a vereségből Ön és az Ön pártja sohasem állt talpra. Ön kitalált egy történetet, amelyet a médiában sokan Trump-rendellenesség-szindrómának neveznek, és sajnos soha nem fog túljutni rajta. Ön nem hajlandó és nem képes elfogadni a nagyszerű 2016-os választás során a szavazóurnáknál meghozott ítéletet. Három teljes évet töltött el azzal, hogy megváltoztassa az amerikai nép akaratát, és semmissé tegye szavazataikat. Ön a demokráciát ellenségének tekinti!
Pelosi elnök, Ön a múlt héten, egy nyilvános fórumon beismerte, hogy pártjának vádemelési erőfeszítései már két és fél éve folynak, jóval előbb kezdődtek tehát, mint ahogy Ön hallott volna az Ukrajnával folytatott telefonbeszélgetésről. Tizenkilenc perccel azután, hogy letettem a hivatali esküt, a Washington Post már közzétett egy sztorit azzal a címmel, hogy »A Trump elnök elleni vádemelési eljárás megkezdődött«.
Kevesebb, mint három hónappal a beiktatásom után Maxine Waters (demokrata párti) képviselő már azt mondta: »Minden nap küzdeni fogok, mígnem vádat nem emelnek ellene.« Egy tomboló, bombasztikus asszony a képviselőházból, Rashida Tlaib, néhány órával a hivatali eskütételét követően kijelentette, »rajta leszünk és vádat fogunk emelni ez ellen az anyaba..ó ellen«.
Háromévnyi tisztességtelen és indokolatlan nyomozás után, 45 millió dollárt elköltve, 18 elszánt demokrata ügyész és az FBI teljes hadereje – olyan vezetéssel, amely mostanra teljesen inkompetensnek és korruptnak bizonyult – nem talált SEMMIT! (…)
Azt akarom, hogy száz év múlva, amikor az emberek visszatekintenek majd erre az ügyre, megértsék és tanuljanak belőle, hogy ez soha többé ne történhessen meg egy másik elnökkel.”
Ha jól emlékszünk, vagy visszanézzük a 2016-os elnökválasztás menetét tárgyaló újságcikkeket, teljesen egyértelmű, hogy a „világsajtó”, vagyis az Egyesült Államok és az Európai Unió vezető lapjai már jóval azelőtt Trump-ellenes álláspontot foglaltak el, hogy Donald Trump egyáltalán a konzervatívok elnökjelöltje lett volna. A davosi világgazdasági fórumon, ahol a világ vezető üzleti elitje rendszeresen összejön, 2016 januárjában – a Reuters tudósítása szerint – ilyen szavakkal kommentálták, az előválasztásokon akkor már vezető Trumpot: „hihetetlen”, „kínos”, „veszélyes”.
Hogy a világ pénzügyi mágusaira miért gyakorolt ilyen ijesztő hatást Trump esetleges elnöksége, azt csak találgatni lehet, de biztos közrejátszott benne, hogy Trump, szemben az addigra már kötelezővé vált politikai korrektséggel, világosan beszélt a muszlimok bevándorlásának leállításáról, egyes importtermékek megadóztatásáról, a mexikói határ fallal történő lezárásáról. Mindez veszélyeztette a szabad kereskedelemben, az olcsó munkaerőben, a tőke szabad áramlásában érdekelt pénzügyi elit érdekeit.
Trump ellen összefogott mind a bal-, mind a jobboldal, beleértve saját pártja, a republikánusok vezetését is. Hogy miért, azt a legvilágosabban talán John Schindler, egy amerikai biztonságpolitikai szakértő fogalmazta meg.
John Schindler – mediamatters.org
Szerinte a valamikori baloldalból kialakult „kulturális” baloldal már nem a munkások, hanem például az LMBT-társadalom érdekeivel foglalkozik, míg a hagyományos jobboldal, a kereszténydemokrácia, „nagytőkés” jobboldallá alakult át, amely számára már sem a vallás, sem a nemzeti tradíciók nem fontosak, csak a minél szabadabbá váló piacok. Schindler szerint a kulturális baloldal támogatja az illegális bevándorlást, mert az fokozatosan felszámolja a tradicionális kultúrát, amelyet ők megvetnek, míg a nagytőkés jobboldal az olcsó munkaerő miatt támogatja a bevándorlást. Ez a két csoport összefogva uralja a transzatlanti politikát, és ez az, amit Trump megkérdőjelezett, és ezért utálják őt mindkét oldalon. De pont ez az, amiért a hagyományos Amerika elnökké választotta.
Ha Trumpot 2020-ban ismét elnökké választják, akkor az unió béklyóitól megszabaduló Nagy-Britanniával és más angolszász országokkal (Ausztrália, Új-Zéland) összefogva olyan modellt tudnak felmutatni a világnak, amely a nemzetállamok együttműködésére és ugyanakkor a tradicionális értékek megőrzésére épül.
Erről szól a Trump és az euroatlanti elit, a „háttérhatalom” közötti küzdelem.
Lóránt Károly
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
