Hiába, na, a régi karácsonyok örömét, ízét, illatát semmi sem pótolhatja. Legfőképpen azért nem, mert akkor még fiatalabb volt az ember, s az idő ködén átszűrve minden keserűség úgy megédesedik, mint a tőkén hagyott aszúszem. A csodák pedig igenis megtörténnek ilyenkor.***1974 karácsonya
„Sosem felejtem el”, mondanám, de mondom is, hiszen egyik első, valóban megmaradt karácsonyi emlékem életem legnagyobb csalódásai között szerepel, mégpedig több szempontból is. Pontosan az ünnep előtt volt kint Leningrádban és Moszkvában anyukám az Őrhalmi Hazafias Népfront MgTSZ szervezésében tett körutazáson. S bizony, már december elején magam elé képzeltem azt a becsomagolt tankot, ami távirányítós (amolyan akkori féle madzagosan), valamint lő is. Láttam a Deltában, hogy a szovjeteknek már ilyenjük is van, ezért kértem ezt. Gyufaszálat kellett beletenni, és ha az ember megnyomta az oldalán azt a kis gombot, a gyufa kilövődött, de úgy, hogy a cső belsejében lévő dörzspapír meg is gyújtotta.
Aztán elérkezett a várva várt nap, s én tételesen fel tudom sorolni, miket kaptam. Leningrádból egy képes könyvet a Tretyakov Képtár kincseiről, Moszkvából pedig egy… síró járó babát. Mert azt lehetett akkor kapni. Tankot nem. Igaz, hozott még egy rakétás kocsit, ami pontosan 3 centire lőtte ki a rakétát egy rugós szerkezet segítségével, valamint bal hátsó kereke az első komolyabb szőnyegkanyarban (a nappali asztala utáni fordulóban, közvetlenül apám fotelje előtt) leszakadt. Én pedig megfogadtam, hogy jövőre sokkal jobb karácsonyom lesz. Mert a gyerek az olyan. Az megfogadja. Mintha bizony rajta, s nem szülei pénztárcáján, valamint a szocialista tervgazdálkodáson múlna az ajándékok mennyisége és milyensége.
1975 karácsonya
Hogy finoman fogalmazzak, önmagamnak tett ígéretemet nem igazán sikerült betartani. Kaptam például egy kötött pulóvert, aminek nem feltétlenül örültem, sőt egyáltalán nem. Azóta se találkoztam ismeretségi körömben olyan kisgyerekkel, aki a karácsonyi ruhának örült volna. Viszont megkaptam az Új magyar lexikon első, második, harmadik és negyedik kötetét, bennük az elmaradhatatlan kiegészítő lapokkal, amelyekből akkor még nem derült ki számomra, hogy a szocialista szerzők sem tévedhetetlenek), valamint a Keresztül-kasul Mikronézián című útikönyvet, illetve Passuth László: Nápolyi Johanna című művét. Mondjuk olvasni még egyáltalán nem tudtam, de ez másodlagos volt abból a szempontból, hogy akkoriban ezeket lehetett kapni a boltokban.
Ami üdítő újdonsággal töltötte meg piciny lelkemet, az az volt, hogy végre nagymamám tudott banánt venni a boltban. A másfél kilóból (egy családnak ennyi járt) egy banánt szüleim ettek meg közösen, egyet nagymamám, a többit pedig én. Isteni érzés volt. Megfogadtam, hogy ha nagy leszek, csak banánt fogok enni, semmi mást. (Tegnap dobtam ki két, teljesen megfeketedettet a kukába). Valamint, hogy mindenképpen katona leszek, mert unokabátyám egy puskát faragott nekem ajándékba, amibe rendes fatöltényeket is lehetett tenni. Innen tudtam, hogy katonának lenni a világ legjobb dolga. És akkor végre igazi tankom is lehet!
1988 karácsonya
Felnőtt lettem. S mint a kalocsai Jurinovics Miklós Tüzérezred sorállományú honvédje, végre igazi felnőttes karácsonyt tarthattam. Egyedül. A hatos számú őrtoronyban, közvetlenül a disznótelep szomszédságában. Tudatában annak, amit Diósdi János főhadnagy elvtárs mondott nekünk eligazításon, miszerint „Elvtársak, ma nem karácsony van, hanem kétezres!”. Ez a bizonyos kétezres egy olyan parancs volt, ami kiemelt napokra vonatkozott, és azt jelentette, hogy minden büntetés pontosan dupla erővel van szankcionálva. Nem hibázhattam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a Szilvesztert büntetésből a laktanyában töltsem, hiszen unokaöcsém már meghívott arra a házibulira, ahova Rékát is, Rékáról pedig tudni kellett, hogy ha Balázs beteg, vagy nem ér rá, akkor velem is beéri. Tehát imádkoztam, hogy ne hibázzak, és hogy Balázst kapja el valami nem túl veszélyes, nem túl fertőző nyavalya.
Nem sokon múlott. Igazából csak annyin, hogy amikor megjött a váltás, és az „Állj, ki vagy?” után megkérdeztem a jelszót, az őrparancsnok a piától kissé kásásan mondta, hogy „Pitymallatt”. Na, jó, igazából azt mondta, hogy „Pinanyalat”, amin egyszerre röhögtük el magunkat. Száva főhadnagy elvtárs viszont pont akkor érkezett a szúrópróba szerű ellenőrzésre, amikor azt mondtam, az őrparancsnoknak, hogy „Menj te az anyád szaftos picsájába!”. Mivel pedig ez a mondat nem szerepelt az őrségváltás szabályzati protokolljában, két hónap laktanyafogságot kaptam érte. Később kiderült, hogy Balázs tényleg beteg lett, Réka pedig Petivel vigasztalódott, akivel olyankor szokott, amikor se Balázs, se én nem vagyunk ott. Viszont megfogadtam, hogy jövőre óvatosabb, körültekintőbb leszek.
1989 karácsonya
Nem pont így sikerült. Mit ad Isten (fia), a következő karácsony ugyanott talált: a hatos számú őrtoronyban, közvetlenül a disznótelep szomszédságában. Csakhogy ezúttal öreg katonaként, „leszarom” mintájú attitűddel, gázálarc hordtáskámban két naranccsal, egy Tibi csokival, narancssárga SANYO kisrádiómmal, egy kisüveg bent főzött pálinkával, és Passsuth László: Nápolyi Johanna” című könyvével. S csak reménykedhettem, hogy nem kell elmondanom a „fegyverhasználat alapjául szogláló cselekmény abbahagyására irányuló felszólítást” (állj, vagy lövök), illetve még az őrségváltás előtt felébredek. Nem ébredtem, fel. A fogdán pedig elgondolkodhattam azon, hogy őrségben mit nem szabad csinálni (alkoholt fogyasztani, rádiót hallgatni, enni, olvasni, aludni), s hogy hogyan mászok ki ebből az egészből?
A megoldást tálcán kínálta az élet, vagyis inkább Kisszabó Dénes haverom, aki az egyes számú őrtoronyban teljesített ugyanaznap szolgálatot. Az egyes őr feladata igen kemény volt. Amellett, hogy a laktanyába befelé, illetve a laktanyából kifelé igyekvő elemeket kellett féken tartania, volt még egy feladata: az atomfigyelés. Ez abból állt, hogy a légvonalban 3 km-re lévő paksi erőművet kellett távcsővel figyelnie. Robbanás esetén pedig a villanás és a robbanás közti időt stopperrel lemérve, egy képlet segítségével kiszámolnia, hogy hány megatonnás volt a detonáció, majd a kapott értéket jelentenie orifonon az őrparancsnoknak, aztán lemásznia a toronyból, s a torony aljába ásott 2 méter mély gödörbe arccal befeküdnie, miközben vegyvédelmi köpenyét magára borítja.
Dénes aznap viszont úgy döntött, hogy leszerel. Ezért AMD65 mintájú gépkarabélyával óvatosan hasba lőtte magát. Mivel azonban felettébb kövér ember volt, s a lövést a derekára irányította, csak a zsírpárnáit sikerült szétlőni. Ám ez elég volt a leszereléshez. Az ezzel járó hercehurca mellé viszont nem volt szüksége az őrparancsnoknak még egy szabályszegőre, így az én ügyemre azt mondta: ez meg se történt.
***
Azóta óvatosabban bánok a vágyakkal, s még óvatosabban a fogadalmakkal. Amire akkor és ott rájöttem, hogy a legbiztosabb, ha se nem vágyakozom, se nem fogadkozom, s egyszerűen örülök mindennek, amit az Isten ad nekem karácsonyra. Mert csodák igenis léteznek! Csak nem feltétlenül a csodavárás időpontjára időzítve. Hogy ez mennyire igaz, azt mi sem példázza jobban, mint hogy az első évben Kalocsáról Szabadszállásra kerültem kiképzésre, ahol igazi tankot vezethettem. Aminek a csöve lő. És nem gyufát! Utána pedig visszakerülve Kalocsára, egy olyan lánctalpas rakétavetőre kerültem, aminek 3 rakétája ugyan a szolgálatom alatt 3 centire se lövődött ki, de tuti, hogy ennyi minimum sikerült volna.
Ja, igen! És ami már valóban hihetetlen, hogy két ünnep között pont a laktanya előtt, a Foktői úton borult fel egy déligyümölcsöket szállító kamion. A rakomány fele megsemmisült, a másik felét pedig egyszerűen lefoglalta a hatóság. Így reggelire, ebédre és vacsorára is kaptunk banánt meg narancsot.
***Banános-narancsos tankos áldott karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!() VBT ()
The post Azok a régi karácsonyok appeared first on VBT.
Forrás:vbt.pestisracok.hu
Tovább a cikkre »
