Nem színház, hanem mutatványos sátor, ahonnan ezek jönnek. Nem az érzéseinkre, hanem az érzékeinkre hatnak. Akadhatnak szikrázó tehetségűek is köztük, de mindannyian a sötétségből merítenek.
Folytassuk, ahol szombaton abbahagytuk. Abban a cikkben tömören, következésképp szükséges leegyszerűsítésekkel igyekeztük elmagyarázni, miért idejétmúlt és ócska Pintér Béláék színházcsináló munkálkodása. Most lássuk ugyanezt máshonnan – kissé távolabbról kezdve.
A színház, a dráma lényegét, magát a fő kérdést, hogy miben állna annak az ereje, hogy állítólagos meséket, nem pedig valóságos történeteket vetítünk a néző elé, és ezek rejtélyes módon mégis hatnak rá, filozófusok, írók, esztéták egész sora magyarázza a legrégebbi idők óta. Tényleg csak két példa a számtalan közül. Platón – a filozófiának, erre a roppant komoly tudománynak az elsőségére tekintve – kissé lenézi a drámát, és szokása szerint mestere, Szókratész szájába adva véleményét nagyjából azt állítja, hogy a mimézis, az utánzás meglehetősen alantas dolog, mert megbolondítja a társadalmat. Arisztotelész mesterségről beszél, elismeri a dráma jogosultságát, de mintha ő sem a lényeget keresné, nagyobb erőt fordít a dráma külsőségeinek leírására, mint a keletkezés kérdéseire. Kettejüket csak azért említjük meg, mert akárcsak erről a tárgyról értekező kései utódaik (Nietzsche, Sztanyiszlavszkij, de mondhatnánk még ezer nevet), ők is adósak a dráma és az ember közötti szakrális kapcsolat magyarázatával.
Amely kapcsolat kétségkívül létezik, és ezt még az ateista is tudja. Még Lukács György is érzi, hogy a dráma lényege ott feszül a levegőben, és arra jut, hogy „minden művészi hatás magában foglalja az élet magvának felidézését”, ezzel persze nem járunk előrébb, de lassan közeledünk Pintér Béla, a Krétakör és a többi csudabogár péniszlógató, gestapós színházához.
A titok talán itt fekszik előttünk, és a régiek hagyták ránk egyetlen szóban. A dráma megfejtéséhez ugyanis az elnevezésből is kiindulhatunk: a görög dran, azaz cselekedni kifejezésből. A dráma tehát mindenekelőtt cselekvés. A cselekvés pedig – az ember legősibb tudása szerint – a nyugalmat, a mozdulatlanságot felváltó mozgás, a teremtő erő. A cselekvés változást indít meg, a cselekvés eltörli a múltat. A gondolat is cselekvés, már akkor az, mielőtt szóvá formálódik bennünk.
A szibériai sámán nem játszik, hanem cselekvésével magát a teremtést idézi meg. Nem pusztán állatokat utánoz, hanem az ősállapotra utal vissza, amikor ember és állat még egy volt, és minden más is egységben állt. A cselekvés leírása pedig a rítus. A sámán azért táncol és beszél, mert így teszi láthatóvá cselekvését földiek és égiek előtt. Ezzel a rítussal jelzi, hogy a megbomlott egységet újraforrasztaná, hogy kedvezményeket, haladékot, esőt, biztonságos utat, gyermekáldást kapjon a szellemektől. Helyrebillentené a világot, amely átmenetileg kifordult a sarkaiból, keresi az elveszett harmóniát, a világosságot a sötétség helyett.
A dráma ősi képzete megegyezik a sámán rítusával. Színpad és néző között eltűnnek a korlátok, kiárad a teremtő erő. Ha elhinnénk, hogy a színpadról nem a cselekvő szándék rítusa, hanem egyszerű mese zúdul le a nézőtérre, akkor kizárólag az előadás technikai részleteivel foglalkoznánk. Csakhogy a dráma valóságként rögzül bennünk másfél-két órára, mert legősibb képzetünket kelti fel. Újraéljük a teremtést, az ember lényege tárul fel előttünk, archetípusokat böngészünk, és végső soron megigazulásért fohászkodunk.
Ez a művészet legszentebb, legbelsőbb lényege. És ez a viszony, ez a jelenlét szükségszerűen szakrális jellegű, hiszen az ember léte esendőségen, tévedéseken, bűnökön alapszik, amelyekre csak isteni bocsánat lehetséges. Istenről, a teremtőről beszél a dráma akkor is, ha Isten nincs jelen. Mint a sámánt szent révületében bámuló törzs tagjai, mi is úgy vágyunk a rítust bemutató színészekkel együtt a tisztaságra, a megigazulásra, a bocsánatra. Mindarra, amit saját erőnkből nem érhetünk el, de a szakrális viszony rendbetételével helyrebillenthetünk.
Igen, ez a katarzis. Enélkül nincs művészeti alkotás. Ha ez hiányzik, akkor lehet tetszetős a portéka, de súlya nincsen.
Pintér Béla, a krétakörösök és a többiek mind, akik csak önmagukkal vannak barátságban, ezért nem művészek. Az ő színházukban nincsen teremtő cselekvés. Nincsen katarzis, nincsen szakrális tér. Szóviccek vannak, botrány zajlik, sznob öntömjénezés folyik, a pénzedért bepillanthatsz még az alsónadrágjukba is. Az ő színházuk nem a szent döbbenetről (tragédia) és nem a tükör tartásáról (komédia), hanem róluk, magukról, beteg, torz lényükről szól. A sámán táncol, de hazudik a népnek: nem a megtisztulásért, a bűnbocsánatért, az újrakezdés esélyéért, hanem pusztán önmagáért, a saját önérdekéért ropja nagy vígan. Ez nem révülés: ez pusztán technika.
Nem színház, hanem mutatványos sátor, ahonnan ezek jönnek. Nem az érzéseinkre, hanem az érzékeinkre hatnak. Akadhatnak szikrázó tehetségűek is köztük, de mindannyian a sötétségből merítenek. Aki pedig leoltogatja sorra a lámpákat ahelyett, hogy lámpagyújtogató lenne, akinek a művészete nem felemel az égbe, hanem leránt a sárba, az tényleg nem művész. Hanem valami más: propagandista, csepűrágó, idomított cirkuszi ló.
Persze, mindenki a maga szintjén létezik, azért ezt se felejtsük el. Próbáld elmagyarázni egy vonalnak, hogy mi az a gömb… ugye? Sokaknak az a színház, ha valaki a színpadon előveszi a pöcsét és meglóbálja háromszor jobbról balra, azután pediglen balról jobbra. Ettől ugyan szakrális élményre nem, de némi merevedésre, illetőleg izgalmas viszketésre talán számíthat a kedves néző. Aztán olyan is akad, aki Latinovits Zoltán versmondásától lesz igazabb ember. Mások pedig még azt is tudják, hogy a művészet nem játék, és nem pusztán az élet visszfénye: hanem maga a teremtő cselekvés, a rítus, beavatás a titokba, amely mindenki számára feltárul, de csak kevesen értik meg. És még kevesebben viszik haza saját életüket, létezésüket formáló, átalakító katartikus élményként.
Ezt szerettem volna még elmondani az előzőekhez.
Szentesi Zöldi László
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
