Fehér árulás a zsidó tanok tükrében: alapok, módszer és eredmény

Mint ismert, november 29-én Usman Khan, egy 28 éves pakisztáni származású, de már Angliában született muszlim, egy késsel végzett két fehér angol áldozatával a London hídon. Az eset módszertana és etnikai összetétele ismerős, az elmúlt években sok hasonlót láttunk – beleértve ugyanezt a hidat, ahol 2017 júniusában, de valamivel odébb, pár hónappal korábban, a Westminster hídon is egy szintén hasonló felállású vérengzés történt. Ami a mészárlás mellett szintén ismerős, az a liberális és zsidó eleme az eseménynek, illetve az ilyen esetek előzményeinek.

Khant 2012-ben 16 évre ítélték, de Brian Leveson zsidó bíró egy évvel később azt az ítéletet megsemmisítette, ami ajtót nyitott a korai szabadulás előtt, ami így pár évvel később meg is történt. Az áldozat két fiatal fehér angol volt: Saskia Jones (23) és Jack Merritt (25) mindketten a Khan rehabilitációjáért munkálkodó csoport tagjai voltak: Jones önkéntes, míg Merritt koordinátor. Khan maga Merritt szerint a terroristák rehabilitációjának „hathatós esettanulmánya” volt, mely szerinte rámutat arra, miként változtathat valaki az életén jó irányba.

Alapvetően a rehabilitációs programok nem feltétlenül rosszak: elképzelhető, hogy például egy fehér tolvaj, leülve büntetését, tisztességes életet szeretne kezdeni, ebben pedig az erre irányuló programok segíthetnek neki. Amit a jelenlegi londoni esetben látunk, azonban más: az itt dolgozó szélsőliberális (és zsidó) szereplők meggyőződése, hogy a nem fehér bűnözők börtönbeli felülreprezentáltsága a fehér rasszizmus (és a fehér elnyomásból adódó kirekesztettség) eredménye: kevesebb elítélést, és tulajdonképpen nagyobb engedékenységet akarnak a nem fehér csoportok számára. Ennek része az is, hogy büntetésüket hamarabb elengedik, lerövidítik, majd elvileg „sikeres rehabilitáció” útján szabadlábra helyezik őket. A jelenlegi gyilkost is ezen engedékeny elv mentén tartották „sikertörténetnek”, akinek a társadalomban a helye a rá kimért büntetés teljesen leült ideje előtt. Itt érdemes hazai példával élve a lincselő cigányok esetét felidézni, akik édesanyáinkat szidalmazva szabadulnak idő előtt, s akik még pénzt is kapnak, de ott van Sztojka Iván esete, aki szintén évekkel hamarabb szabadulhatott „jó magaviselet” miatt, miközben persze idekint továbbra is egy bűnöző. Így tehát bár a rehabilitációs program önmaga lehet hasznos, azt liberális aktivisták a nem fehérek megsegítésére használják előszeretettel. Ez a faji szemszög egyértelmű Merritt megnyilvánulásait és akadémiai munkáját vizsgálva, akinek a disszertációja ezt a címet kapta: A fekete, ázsiai [közel-keleti] és kisebbségi 18-21 év közötti etnikai férfiak a brit börtönrendszerben való felülreprezentáltságának kritikai analízise.

Merritt disszertációjának elérhetőségéről nincs tudomásom, de annak tartalmát könnyen sejthetjük: amint a Twitter-oldalán írtakból láthatjuk, szerinte az angliai letartóztatások háttere „faji alapú” (értsd: „előítéletes”), a The Guardian cikkére hivatkozva mutatván rá a nem fehérek felülreprezentáltságára. Merritt egy tipikus fehér liberális volt, aki minden bizonnyal sikeres karriert tudott volna építeni magának a nagyon olajozott és terebélyes multikulturális gépezeten belül. Amint apja megjegyezte még 2017-ben: „A hétvégén megyek a fiamhoz Bristolba; IMÁDJA annak sokszínűségét, ahogy a legtöbb fiatal is teszi. Ő a jövő; a rasszista dühös faszverők pedig a múlt.” Rendkívül ironikus megjegyzés a történtek ismeretében, de jól jellemzi azt a légkört, amiben Merritt élt. Az apa szerint a szigorúbb ítéletek melletti kampányolás „gyűlölet” és „aljas propaganda”, ahogy fia, úgy ő is a nem fehér bűnözők iránti engedelmességben hisz. Mint nyilatkozta, fia „nem akarná, hogy halálát drákóibb ítéletekhez, vagy emberek szükségtelen fogva tartásának ürügyeként használnák”.

A késelésre adott multikulturalista reakció szintén az ismert: egyesek szerint egy „brit terrorista” lett ártalmatlanítva egy lengyel által, és így nem a bevándorlás a probléma, hiszen a lengyel férfi maga a bevándorló, míg az elkövető ott született „brit” – figyelmen kívül hagyva, hogy a gyilkos másodgenerációs migráns volt. A felállás mindenesetre az marad, hogy három fehér férfi ugrott a nem fehér gyilkosra, amint az fehér embereket ölt. A fehér bevándorlók vagy vendégmunkások összemosása Európa-idegen fajtákkal egy bevett, manipulatív szokás. Közben Sadiq Khan polgármester szerint „a mai délután egy emlékeztető arra, hogy miért vagyunk mi a legnagyszerűbb város a világon” – egy rendkívül bizarr megnyilvánulás, mely szándéka szerint a civilek hősiességére utal, de nehéz komolyan venni, hiszen egy olyan eset, amiben angol embereket késel halálra egy a börtönből idő előtt kiengedett terrorista, akit civileknek kell megfékezni, hogy ne tudjon többeket is megölni, nem festi egy „nagyszerű város” képét az épeszű ember számára.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a „nagyszerű város” 2017-es London hídi késelésének egyik túlélőjét, aki harcolt a támadóval és nyolc szúrt sebet szenvedett, a terrorgyanúsok listájára helyezték és „radikalizációellenes” oktatásra kötelezték egy „megelőzési program” keretében, mert „tartanak attól, hogy muszlimellenes szélsőségessé válhat” a történtek miatt.

A jelenlegi késelés visszhangjához visszatérve: Emma Goldberg, a The New York Times zsidó „kutatója”, aki az áldozat osztálytársa volt, írásában Merritt méltatása mellett arra szólít fel, hogy mi is kövessük annak öngyilkos, szektaszerű dogmáit: a multikulturalista álliberális idegenimádatot. Goldberg, amikor nem a saját fajtáját eláruló fehér férfiakról beszél elismerően, egészen más hangot üt meg: néha a fehéreket hibáztatja a „faji egyenlőség” visszatartása miatt, néha a „történelmileg fehér területek” feketék általi „megzavarását” dicséri, mert mindent, ami „túl fehér”, el kell a nem fehéreknek foglalnia, át kell formálnia – mely persze összhangban van a „kevesebb fehér ember egyenlőséget jelent” elvével. Goldberg aktívan aggódik az „antiszemitizmus” és „fehér nacionalizmus”, sőt, a „fehérség” miatt is, mert saját törzsi identitása legitim, de a fehérek csak akkor jók, ha sajátjuk ellen tesznek, mint Merritt barátja – akit, amint arra egy öngyűlölőtől számítani lehet, nem zavart Goldberg fehérellenes aktivizmusa.

Fehérellenesség és fehér behódolás

Meritt említett disszertációjában elmondása szerint (infantilis mentalitásáról sokat elárulván) egy néger rappert idézett „a fajjal és igazsággal kapcsolatos hathatós narratívája” miatt. Ez a rapper a Santan Dave nevű néger. Dave a jellemzően gusztustalan néger rap művelője, és annak a narratívának a hirdetője, hogy a feketék tulajdonképpen felsőbbrendűek, csak a fehér igazságtalanság tartja őket alacsony társadalmi szinten. Ez a nem feketékhez mért felsőbbrendűség látható a „Black” című szövegében is:

A fehér rasszizmus és néger önsajnálat se marad ki:

Az alternatív valóságban élő rapper szerint tehát a statisztikailag gyakrabban felfegyverzett és veszélyesebb néger bűnözőkről azt feltételezni, hogy fegyverük van, rasszizmus, de a fajtájának bűnözése miatt panaszkodó fehérek, akiket emiatt „gyűlöletbeszéd” vádjával büntetnek meg, azok a kiváltságosak. Mondja mindezt úgy, hogy pár sorral odébb maga is a bűnözést élteti: „a szegénység tett szörnyeteggé, az utcákon küzdöttem meg a törvénnyel”, majd így folytatja a fehérek megvádolását:

Dave nem hajlandó elfogadni, ahogy Merritt sem, hogy a „tesók” egyszerűen többet bűnöznek, és hajlamosabbak is mindarra. Ez van velük. De amíg Dave fajtestvérei iránt elfogult és intellektuálisan nem is alkalmas talán mindennek a megértésére, addig Merritt és liberális fehér társai az önmegtévesztés, avagy a szándékos hazugság útját választják, és inkább a sajátjaikat, a „fehér rasszizmust” okolják – egy idegen és káros csoport érdekében.

A néger rapper egy másik szövegében szintén sokat elárul fehérellenes mentalitásáról, és mindarról a mocsokról, amit a „széplélek” fehér liberálisok mindenféle ellenvetés nélkül megtapsolnak (az irritáló dolog itt meghallgatható):

Liberális mércével fentiek nem csak egy nevetségesen „előítéletesek” a fehérek ellen, de azokat meg is veti, és azoknak a társadalmának az átvételét dicsőíti – és jól látja a néger. Ha a dolgok így haladnak, „csak egy kis türelem kell” nekik, és övék lesz minden – a város, ahol Merritt meghalt, már többségében nem fehér, a polgármester pedig pakisztáni, mint a gyilkos.

Jack Merritt és társai szerint a néger rapper szövegeiben találhatók valamiért nem „nacionalizmus”, „felsőbbrendűség”, „szélsőségesség”, „radikalizmus”, se nem „gyűlölet” (sőt, akadémiai munkásságába is beemeli mindazt egyetértően). A néger szerint a feketesége a „vérében van”, de Merritt szerint az nem „fajelmélet”, „áltudományosság”, se nem „rasszizmus” – annak ellenére, hogy elvbarátai szerint nincs „faj” a „vérben”, mindez csak szociális képződmény. Az ilyen kettős mérce miatt is kijelenthetjük, hogy Merritt és társai nem naiv jótevők, akik mindenkit egyenlően kezelnek, és a „faji identitás”, vagy „vér alapú kollektivizmus” szerintük nem egyenlően elítélendő. Merritt és társai egyszerűen fehérellenesek és idegenimádók: mélyen magukba szívták a „fehérség mint patológia”, a „fehér nemzet mint elnyomó struktúra” dominánsan zsidó tanát.

Hogy megértsük a fehér liberális árulók gondolatmenetét, érdemes megismerni, milyen kútfőből is merítenek…

A fehér ember patologizálása

A fehér ember történelmében mindig is fellelhető volt, más emberfajtákhoz képest, a kiemelkedőbb empátia (pl. állatok, természet kapcsán), ami sokszor megnyilvánult a külcsoport iránti morális felelősségvállalásban is (pl. rabszolgaság-ellenes mozgalom), de ennek a megnyilvánulási módja, vagy hogy eleve mi is a „morális” ma, egy sok évtizedes akadémiai és kulturális átformálódás eredménye – egy olyan térfoglalásé, amely dominánsan nem fehér, nem európai szellemiségű.

Noel Ignatiev (1940-2019) pár hete halt meg bélinfarktusban. Az ő neve összeforrt azzal az akadémiai irányzattal, amit „fehérségtudományoknak” (Whiteness Studies) nevezünk, avagy a „fehér kiváltságosság” (White Privilege) elméletével. Ignatiev egy elkötelezett kommunista, s bár nem rendelkezett megfelelő képzettséggel, a baráti Harvard egyetem mégis széket adott alá, ennek segítségével mondandója is tekintélyt kapott az értelmiségi körök számára. Egy 1967-es levelében, immár fél évszázada, lefektette az alapelvet:

Ignatiev folyóirata, a Fajáruló (Race Traitor) nevet viselte, melynek küldetésnyilatkozatában ezt olvashatjuk:

A Washington Post gyászjelentésében ekképp idézi a zsidót:

Ignatiev vagy súlyosan téveszmés, vagy – és ez valószínűbb – aljas manipulátor volt, tudván, hogy a fehér liberálisok meggyőzik majd magukat az ilyen zagyvaságok felől, amennyiben azt morálisan jónak és kívánatosnak állítják be (ő és társai) az akadémiai tekintély és médiabeli népszerűség segítségével. Az, hogy a fehér faj nem biológiai képződmény, de az általa megadott meghatározás (bőrszín) eleve biológiai képződmény, egy pont ilyen zagyvaság, mégis hányszor halljuk ma már a fehér liberálisoktól, hogy „a faj csak bőrszín”, mert „mind emberek vagyunk”? Ignatiev tudja persze, hogy a fehér ember nem csupán bőrszín, hiszen a távol-keletiek (pl. japánok, koreaiak) is tulajdonképpen fehér bőrűek, de őket nem sorolja a „fehér kiváltságosok” közé, tudván, hogy azok ázsiaiak.

Halála után egy másik zsidó, Mark LeVine, a Kalifornia Egyetem történelemtanára A fehérség eltörlése sosem volt még ennyire sürgető című cikkében egyetértéssel búcsúzik Ignatievtől, jól bemutatva annak munkásságát, és aktivizmusának zsidópárti motivációit:

LeVine helyesen felidézi, hogy Ignatiev szerint az „antirasszizmus” nem elegendő, mert az megerősíti a fajok létezésének hitét: „útja azon a felismerésen alapult, hogy »a faj maga a szociális diszkrimináció terméke; ameddig a fehér faj létezik, minden rasszizmus elleni mozgalom bukásra van ítélve«”. LeVine aztán azzal zárja írását, hogy „Ma hozzátehetjük, hogy ameddig 150 millió amerikai magát fehérként határozza meg annak minden elvárásával, kiváltságával és erőszakával, melyet ez az identitás felhalmoz, nincs remény számunkra nemzetként”. Ez a mentalitás jó példája a beilleszthetetlen elemek megtűrésének: „reménytelen” a nemzet, ha a kultúra- és nemzetalkotó faj saját csoportjával azonosul, mondja a fajidegen zsidó, aki el akarja törölni azt az „antirasszizmus” nevében. Sokkal inkább tűnik ez hatalomátvételnek, melyben a „remény” így csak a teljes önmegtagadás, avagy önpusztítás lehet – legalábbis ami a fehéreket illeti.

Ignatiev mellett ezen elmélet kidolgozásában részt vett még Theodore William Allen (1919-2005), egy fehér kommunista, aki Ignatievvel közösen írta a White Blindspot című könyvet 1967-ben, a „fehérségtanulmányok” egyik alapművét. Árulkodó, hogy Allen itt a zsidó J. H. Kagin álnév alatt írt, a szinte teljesen zsidó frankfurti iskola kútfőjéből merítve. Ezen „tanulmányok” kialakulásában „úttörő szerepet játszott” még a szociológus Ruth Frankenberg (1957-2007), egy zsidó leszbikus feminista, aki szintén a „fehérség mint elnyomó szociális struktúra” elméletét honosította tovább az akadémiai világban. Frankenberg szerint a fehér embernek eredendően része a rasszizmus, akaratán kívül is, a fehérek domináns pozícióján keresztül, így – a logika szerint – csak úgy szabadulhat meg a fehér ember az eredendő bűnt jelentő rasszizmustól, ha lebontja domináns szerepét (saját hazájában). Így a tényleges rasszizmusellenesség, és egyben a morálisan helyes tett az, ha idegeneknek átadjuk a hatalmat saját magunk felett, véget vetve ezzel a fehér ember eredendően elnyomó szociális struktúrájának. A „felszabadulás az önfeláldozáson keresztül” szektaszerű elve ez, a fehér emberre ható erkölcsi köntösben előadva.

Frankenbergre nagy hatással volt Erica „Ricky” Sherover-Marcuse (1938-1988), és Terry Berman – szintén zsidók, és szintén fehérellenes aktivisták, akikkel együtt is dolgozott egy időben. Sherover-Marcuse Herbert Marcuse, a frankfurti iskola egyik híres zsidó ideológusának felesége volt annak élete utolsó éveiben. Sherover-Marcuse maga is kivette aktív részét a fehérellenes „tanulmányok” kialakításában több irodalmi anyaggal és az Új Hidak (New Bridges) „rasszizmusellenes” csoport létrehozásával, melyen keresztül tinédzserkorú diákok számára adagolta a fehérellenes és multikulturalista ideológiát. Sherover-Marcuse szinte vallásos iratoknak tekinthető alaptételeit több röpiratszerű írás formájában dolgozta ki. Az A rasszizmus használható meghatározása címűben lefekteti:

Az „egyenlőségen” belül a fehérek szenvedése kevésbé egyenlő, még akkor is, ha a fajközti erőszakos bűneseteket messzemenően feketék követik el fehérek ellen (pl. 2013-ban huszonhétszer valószínűbben követett el fekete fehérellenes támadást, de 2017-es adatokban is hasonlóak az arányok). A fehér ember eredendően elnyomó mindaddig, amíg saját nemzetében bárminemű hatalommal rendelkezik.

Használható feltételezések a szövetségkötéshez című írásában az ideológus lefekteti, hogy a fehér ember úgy legyen a nem fehérek szövetségese, hogy azokat ne akarja „jobbá tenni”, mert azok úgy jók, ahogy vannak (5. pont). A 6. pontban így fogalmaz: „Tételezd fel, hogy a célcsoport tagjai a saját élményeiknek a szakértői, és hogy sokat tanulhatsz tőlük.” A 11. pont szerint „Ne számíts »hálára« a célcsoport tagjaitól; gondosan utasítsd el, ha azt felajánlják neked. Tartsd szem előtt, hogy szövetségesnek lenni a te választásod. Nem elvárás; ez olyasvalami, amit meg kell tenned.”

Az Irányelvek a sokszínű munkacsoportokon belüli kommunikáció jobbításához című írásában lefektetett elveket ma már szinte alapvetőnek veszi mindenki – mint tette azt Merritt is, amikor a letartóztatások és ítéletek kapcsán eleve rasszizmust feltételezett:

Valóban: a fenti alaptételei a zsidó fehérellenességnek már olyan elfogadottak, hogy például egy washingtoni tanárkonferencián is azt az alaptézist hirdetik a tanároknak 2019 novemberében, miszerint „Ha azt a következtetést vonod le, hogy a demográfiai alcsoportok eredményeiben lévő különbségek bármi másnak a következményei, mint egy elromlott rendszernek, az, meghatározás szerint, bigottság.” Majd világossá teszik, hogy a „bigottság” itt „rasszizmus” vagy „szexizmus”, a fenti zsidó elv mentén.
 

A vallási tételként kezelt elv önmagában abszurd és kirekeszt bármi más lehetőséget (pl. a természetes adottságokból eredőt, melyek nem csak egyénekre, de csoportokra is jellemzők), ezzel pedig egy olyan ironikus helyzetet teremt, hogy saját magának mond ellent, mert a „bigottság” szótár szerinti értelmezése nem „rasszizmus” vagy „szexizmus”, hanem „makacs és intoleráns elkötelezettség a saját vélemény és előítélet iránt”. Itt mindez abban érhető tetten, hogy az „oktatók” elutasítják más okok lehetségességét, és „intoleránsan” ragaszkodnak saját „előítéletes” feltételezésükhöz.

Erica Sherover-Marcuse a konferencián tanított elvet már 30 évvel ezelőtt lefektette Felszabadítási elmélet: egy használható keret című írásában:

Az A rasszizmus eltörlésének kilátásai felé: 12 használható feltételezés című írásában egy fontos dolgot mond:

Gyakran kerül tálalásra a fehér öngyűlölet úgy, hogy az morális, hogy az valami korábbi, belénk nevelt, esetleg velünk született torzulást orvosol. Hogy eddig szinte betegek voltunk, nem is a mi hibánk, de muszáj behódolnunk a multikulturalizmus előtt, hogy mindez jóra forduljon. Gyakran látjuk a zsidó ideológusokat és aktivistákat is úgy előadni mindezt, mint „fehér embertől a fehér emberhez” – Sherover-Marcuse, Frankenberg és a többiek (lásd alább) mind „fehér nők” voltak saját meghatározásuk szerint. Ez egy ma már közismert stratégia részükről: ha a fehér embert egy másik fehér ember győzi meg arról, hogy a fehérek befolyása saját nemzetük sorsára káros és rossz, az „csoporton belülről jön”, bizonyára jó szándékú, így azt az ember nem utasítja el olyan valószínűséggel, mint ahogy azt egy külső csoport követeléseivel esetleg tenné. Ezt a stratégiát részletezi tovább a Használható feltételezések a rasszizmus eltörlésén munkálkodó fehér szövetségeseknek: irányelvek más fehér szövetségesek toborzásához című írásában:

Ez a megszégyenítő és a „bűntől” való felszabadulást ígérő módszer a mára már jelentős fehér önhibáztatás és szégyenkezés alapja, párosulva a folytonos holokausztpropagandával, a fehér múlt és fehér nemzetek patologizálásával. Mindez ugyanakkor magába foglal egy megkönnyebbülést ígérő és okozó vonalat is: a liberálissá válás mint szentté válás jelenségét. A fehér ember ebben a világnézetben csak úgy jó ember, ha elutasítja saját csoportjának érdekeit, és helyette más csoportok érdekeiért tesz, lesz „szövetséges”. Ez pont az, amit Merritt és oly sok társa elfogadott és morális alaptétellé tett. Ezt láthatjuk Sherover-Marcuse ezen írásának több pontjában is, ahol a fehér öntudatot mint valami gonosz erő által megszállt valamit ír le, melyet csak úgy szabadíthatunk fel, ha behódolunk:

A fehér ember valahol jó, de ettől a minket megszállt, és emiatt másokat rajtunk keresztül elnyomó hatalomtól csak az „antirasszizmus” és a multikulturalista önostorozás szabadíthat meg minket. Mindez pótvallásként megváltást ígér, és erkölcsileg jó érzéssel tölti el a behódolót. Ezt a fehér liberálisokat jellemző öntelt, lekezelő hozzáállást senkinek se kell bemutatni. Bár a fehér ember eleve hajlamos az individualizmusra, a mai nemzetvesztő szektaszerű liberalizmus zsidó „guruktól” ered, akik az akadémiai és médiabeli befolyásuk révén sikeresen eltérítették a fehér ember erkölcsi érzékét és jelentősen átformálták értékrendszerét.

Sherover-Marcuse mellett, még őt is megelőzve pár évvel, egy másik zsidó, a pszichológus Judith H. Katz is ezt a vonalat alakítgatta, Fehér tudatosság: kézikönyv az antirasszista képzéshez című könyve egy nyílt támadás a fehér ember ellen. Könyvének célja Katz szerint „a rasszizmus meghatározása egy fehér problémaként, annak a fehérekre való hatásának részletezése, mind pszichológiai, mind tudati értelemben, és azon folyamatok elbeszélése, amelyek fontosak a fehérek hozzáállásának és viselkedésének megváltoztatásához” (White Awareness: Handbook for Anti-Racism Training, 1978, 7. o.). Katz így foglalja össze mit is ért „rasszizmus” alatt:

Az eredendő különbségekből adódó hátrányok, az egyenlőtlenség, a bűnözés és fehérellenes erőszak, nemi erőszak stb. mind a fehérek hibája. Az egyedüli ok, ami miatt nincs multikulturális paradicsom, ahol a néger, a cigány stb. mind tündököl, a fehérek elnyomása és eredendő rasszizmusa. Sőt, Katz szerint a rasszizmus tulajdonképpen nem csak egy kizsákmányoló rendszer megnyilvánulása, de egy fehér elmebetegség is egyben: „A rasszizmust a skizofrénia egy formájaként diagnosztizálták, olyan értelemben, hogy létezik egy hatalmas rés aközött, amit a fehérek hisznek, és amit valójában tesznek, ami pszichológiai stresszt okoz nekik” (I. m., 11. o.). Később ezt így fejti ki:

Katz szerint mivel a fehér emberek elsősorban etnikai csoportjukkal azonosulnak (olasz, ír stb.), így azok „nem tartják magukat fehérnek”, és szerinte „ezzel letagadják a felelősséget a rasszista rendszer fenntartásában játszott szerepük kapcsán, és azt, hogy a probléma részei. Magukat csupán egyéneknek látva megtagadják saját rasszizmusukat” (13. o.). Ez eleve zavaros logika, hiszen aki magát írnek, németnek, norvégnak látja, az egyben magát fehérnek is látja, ahogy aki magát férfinak látja (mert az), az egyben magát embernek is látja (mert a férfi az emberi faj egyik neme). Másfelől pedig aki magát az olasz, a német stb. csoport részének tartja, az magát nem „egyénként látja”, hiszen a nemzeti-etnikai identitás is egy csoportidentitás, nem csak a faji, így Katz eleve saját maga ellen beszél. Így folytatja ugyanott:

Mindez persze természetes. Közismert, hogy a kisgyerekek saját fajukhoz tartozó embereket több bizalommal kezelnek, lévén, hogy saját családtagjaik miatt az az ő kis biztonságos világuk: ez a preferencia biológiailag valamelyest kódolt (kutatások erről itt, itt vagy itt). Hogy Katz ezt a természetes és globális jelenséget is patologizálja, és a fehéreket ítéli el emiatt, sokat elárul elfogultságáról… Katz szerint:

Itt ismét az eredendő bűntől való felszabadulás és megváltás igénye és ígérete merül fel a sajátunkkal való azonosulás megtagadása révén. Ennek a megváltásnak a módját Katz is természetesen a multikulturalista önfeladásban látja:

A sokféleség normalizálása egyben az egység elutasítása – hányszor is halljuk, hogy „nincs olyan, hogy magyar”, „nincs olyan, hogy angol”. Az arab is angol. A néger is angol. A deviáns is ugyanúgy megtestesíti a magyar, a német, a francia nemzeti karaktert, mint bárki más. Ha mindenki mindenféle, és idegen csoportok élnek „egy fedél alatt”, ott lehet, hogy a fehérek „elnyomó hatalma” gyengül, de egyben garantált a konfliktus, és ahogy azt számos kutatás is igazolja, csökken a társadalmi bizalom és biztonságérzet (lásd ezt a metaanalízist, mely 100 ezt igazoló kutatást foglal magába). Ami hosszútávon még fontosabb: ahol a fehér népesség elveszti a valamiért negatívnak ítélt „hatalmát”, ott idővel elveszti kultúráját, a sorsa feletti irányítását is – és persze pont ez a cél.

Megemlítendő, hogy Katz könyvében nagyban támaszkodik Irwin Rubin pszichológus és Peter Kranz pszichiáter munkáira, akik maguk is mindketten zsidók. Fontos szem előtt tartani, hogy itt nem csak jelentéktelen bolondokról van szó, akik össze-vissza irkáltak dolgokat. Akadémiai pozíciójukon keresztül törvényhozói-kultúraformálói hatással bírtak, aminek eleve jó bizonyítéka, hogy tanaik ma már egyetemeken kerülnek tanításra a „fehérségtanulmányok” keretében – mely az egyetlen etnikai szak, amely a feketék, latínók vagy nők tanulmányaival ellentétben nem egy pozitív, hanem negatív keretet kap, és aminek célja nem a megerősítés, hanem a dekonstrukció. Ezt a befolyást továbbá az angliai Warwick Egyetem által készített 1991-es tanulmány is világossá teszi, pedig akkor még kezdetleges volt mindez. A tanulmány két kutatója szerint „a katzi modell” lett importálva Nyugat-szerte. Ezt a zsidó modellt így jellemzik:

Zsidó hatás a kriminalisztikában

Az akadémiai területszerzés mellett, illetve részben annak eredményeként, a fehérellenes elvek és tanok megjelennek a társadalom sorsát jelentősen befolyásoló más területeken is, a médiában, a szórakoztatásban, vagy például a jelenlegi esethez jobban kapcsolódó kriminalisztikában. A természetellenes egyenlőségelv („minden demográfiai csoport egyenlő adottságokkal rendelkezik”) és a fehérellenesség („minden demográfiai csoport rossz teljesítménye a fehérek elnyomásának az eredménye”) házasságából születik meg az az impotencia, mely inkább a Katz- és Sherover-Marcuse-féle „toleranciakurzusokban”, és a pozitív diszkriminációban látja a megoldást, semmint annak az alaptételnek az elfogadásában, hogy bizonyos csoportokkal bizonyos módon kell bánni, és annak mentén őket kezelni. Svédországban a migráció miatti bűnözés következtében idén már 100 kézigránátos robbantás történt, a közel-keleti viszonyokat idézve egy egyre növekvő közel-keleti népességgel. A svédországi migránsbűnözés egyik legismertebb szőnyeg alá söprője a zsidó kriminológus, Jerzy Sarnecki.

Sarnecki szerint „társadalmi-gazdasági tényezők” okozzák a nem fehér migránsok szexuális bűncselekményekben beismert felülreprezentáltságát – értsd: a rasszista társadalom az oka annak, hogy a migránsok rosszabb gazdasági helyzetben vannak, így a társadalom az oka annak, hogy a migránsok oly előszeretettel erőszakolnak. Hogy a szegénység miért eredményez nemi erőszakot, nem világos. Esetleg bolti lopást lehetne ezzel magyarázni, de semmilyen éhezés, szegénység nem ad még logikailag se okot arra, hogy egy nőt megerőszakoljon valaki. Sarneckinek viszont muszáj a fehér társadalmat hibáztatnia, máskülönben a faji-etnikai alkatbeli különbség maradna az egyetlen elfogadható magyarázat, ami számukra elfogadhatatlan, annak ellenére, hogy a fokozottabb agresszivitás, az impulzuskontroll hiánya, az alacsonyabb intelligencia (és az ellenségesség a fehérekkel szemben) eleve garantálja, hogy ezek a csoportok felülreprezentáltak lesznek az erőszakos bűncselekményekben, ahogy azt is, hogy gazdaságilag alacsonyabb osztályba kerülnek – de az nem az okozója, hanem a velejárója a valódi okot jelentő alkatuknak és adottságaiknak.

A korán szabadult londoni késelő pakisztáni esete olyan gyakori, hogy még friss hír egy svédországi eset szintén november végéről (lásd itt vagy itt), ha már az ottani helyzet felmerült: itt egy 29 éves idegen akart lemészárolni tinifiúkat sportesemény közben, autójával betörve a terembe, Allah akbart kiabálva (autójában Oszáma bin-Ládent méltató írásokat találtak). Merénylete nem járt sikerrel, de ő is hamarabb szabadult egy 2014-es gyilkossági kísérletért kapott 8 éves börtönbüntetéséből, annak ellenére, hogy több erőszakos ügye is volt már. Azok a „társadalmi-gazdasági tényezők” megint…

A kriminalisztika színesek általi bűncselekményeinek valós okait ilyen módon elhallgató, és ezzel az arra adható hatásos megoldásokat kisiklató zsidós műfajnak egyik úttörője Albert K. Cohen (1918-2014) volt, az Amerikai Kriminológiai Társaság egykori alelnöke, aki az ún. „szubkulturális elmélet” egyik megalkotója, melyhez zsidó társa, Phil Cohen is hozzájárult marxista szemléletével. Nagy hatású Vétkes fiúk: a banda kultúrája című 1955-ös könyvében Albert Cohen a fentebb Sarnecki által is kifejtett faji-etnikai jellegzetességeket tagadó vonalat fektette le, a (fekete) bandabűnözést az egyenlőtlenségek és a lehetőségek hiányának számlájára írva, a társadalmi kirekesztésre adott frusztráció egyfajta megnyilvánulásaként. Az ún. „reakcióformálás” elmélete szerint az antiszociális illető az általa kifejezni kívánt jó viselkedés helyett, pszichológiai mechanizmusok mentén, azzal ellentétesen, rosszul nyilvánul meg. Ezen félremagyarázás első alapköveit még Sigmund Freud fektette le, majd halála után annak lánya, Anna Freud fejlesztette tovább, a kriminalisztikába a zsidó pszichoanalízis magyarázatát pedig Cohen ültette bele.

Szintén az Amerikai Kriminológiai Társaságban volt egykor a hasonló vonalat képviselő professzor és kriminológuskutató zsidó, Alfred Blumstein is. A „rendőri rasszizmus” kapcsán általa írtak szerint „Meg kell próbálnunk jobb képzésen és kiválasztásokon keresztül a rasszizmus minden maradványától megtisztítani mindazokat, akik a bűnüldözéshez tartoznak…”. Szerinte megoldást jelenthet a nem fehérek kinevezése hatósági posztokra (értsd: kevesebb fehér, kevesebb rasszizmus, kevesebb letartóztatás – több szabadlábon maradt bűnöző, és több károkozás).

A kriminalisztika zsidó ideológusai még Jon Hurwitz, Steve E. Barkan, Steven F. Cohn, Ronald Weitzer, Rebecca Katz, vagy Franklin E. Zimring, aki szerint is a feketéket érő rendőrségi erőszak a rasszizmus, és nem kiemelkedő bűnelkövetési és rendőri utasításoknak való gyakori ellenállás az oka. A zsidó Sarah Rosen Wartell által elnökölt Urban Institute tanácsadó szervezet is ezt a vonalat képviseli, egyik zsidó kutatójuk, Akiva Liberman szerint a feketék felülreprezentáltsága a bűnözők és a rendőri intézkedések, ítéletek között a rasszizmus eredménye: „a jogrendszer rutinszerűen leértékeli az afroamerikaiak életét” – írja. Szerinte „Az erőszak nem direkt sztereotipikus társítása a feketékkel kimondottan hosszú múltra tekint vissza az amerikai társadalomban, és mindez a tömeges bebörtönzésekkel lett még inkább eltúlozva” – a Merritt által is támogatott „kevesebb nem fehéret a börtönökbe” elve tehát.

Az efféle kriminalisztikai elmélet és gyakorlat jelentős részben okolható a nevetséges tehetetlenségért, aminek következtében a no-go zónák is kialakulnak és olyan gyalázat fordulhat elő, mint a közismert rotherhami (és számos más városbeli) eset is, amikor a hatóságok és szervek félrenéznek, vagy kimagyarázzák az eseteket a kíméletlen fellépés, kivégzések és munkatáborok felállítása helyett. Inkább foglalkoznak „világhálós gyűlölet-bűncselekmény központok” felállításával, ahogy tette azt a londoni polgármester Khan (hogy visszatérjünk a vérengzés helyszínére), melyet „specifikusan kiképzett rendőrtisztek” alkotnak majd – a kiképzés alapjait nyújtó tanokat pedig már ismerhetjük fentebbről… Az amerikai zsidó szervezet, az ADL is végzi ezt, többek között, akik saját meghatározásuk szerint „a vezető nem kormányzati kiképzői az amerikai bűnüldöző szerveknek”.

David Merrittnek, az áldozat apjának jellemzésében fia „a hátrányos helyzetűek bajnoka volt mindenhol”. De valóban „hátrányos helyzetű”-e a nem fehér a fehér nyugati társadalmakban ma, lassan a 2020-as évekbe lépve? Egyéni diszkrimináció nyilván éri őket (meg is van az oka annak), és adottságaik miatt alacsonyabb rétegeket tesznek ki, de tekintve, hogy a garantált egyenlő jogok mellett számtalan program, terv, temérdek pénz, pozitív diszkrimináció segíti őket, érdekvédő szervezetek és törvények védik őket attól is, ami kapcsán a többségi társadalom tagjai nem kapnak védelmet (lásd a „gyűlölet-bűncselekmények” jogilag súlyosabb büntetést érő esetét), a kisebbségek a mai nyugaton inkább kiváltságos, semmint „hátrányos” helyzetben vannak. Bárki kritizálhatja, hibáztathatja, ostorozhatja a fehér embert, de a kisebbségi csoportok (legyen az etnikai vagy szexuális) komolyabb kritizálása szinte csak álnevek alatt történhet. Németországban világhálós kommentelőkre törik rá az ajtót hatósági csapatok, de történelmi események, mint a holokauszt zsidó narratívájának kétségbevonása miatt is börtönbe kerülhet az ember, ahogy Svédországban is bíróság elé kerül az, aki a muszlimok, zsidók, szexuális aberráltak kapcsán panaszkodik a Facebookon. Hasonlót láthatunk Nyugat-szerte Angliától Új-Zélandig.

Mindezek ellenére az idegenek és kisebbségek érzéseinek védelme egy hősies tett a Merritt-féle fehér liberálisok számára, akkor is, ha az a nemzettársaink szabadságának korlátozásával, eretnek vélemények kifejtése miatti büntetésével és bebörtönzéssel jár. A „humánusok” mércéje meglehetősen szelektív, mondhatni nem az „együttérzés”, az „igazságosság”, hanem egy idegenimádó és öngyűlölő motiváció megnyilvánulása az – amint fentebb is láthattuk, mindez egy manipulatívan kialakított tan része: az idegennek való behódolás, az önostorozás, a bűntől való megváltás, és ezáltal az erkölcsös szentté válás önképe…

És itt érhetjük tetten az általuk oly mélyen megemésztett zsidó doktrína hatását: „a fehérség elárulása hűség az emberiség iránt”. A saját csoportjuk sértése, taposása egyben az idegen és kisebbségi csoportok segítése. Merritt nem a „hátrányos helyzetűek” együttérző védelmezője és megsegítője volt (mert a véleményükért büntetettek nem hatották meg), hanem a saját fajtájának elárulója, melyet ezen (jelentősen) zsidó aktivizmus meghonosított Nyugat-szerte, morális alaptétellé emelve azt. Ez az erkölcsi felsőbbrendűségérzet egy állandó eleme a fehér liberális árulásnak. Mint egy szektás fanatikus, aki teljes átéléssel elhiszi: gyerekeit démon szállta meg, és csak az ostorcsapások által lehet azt kiűzni, így a gyerekek sanyargatása máris „morális misszióvá” válik az illető eltorzult meglátásában.

Néha eltöpreng az ember, hogy a Merritt-féle liberálisok milyen szinten érdemlik meg, ha valami történik velük az általuk támogatott multikulturalizmusban, mondván, azok „csak félre lettek vezetve”. Merritt és Jones egy normális társadalomban valószínűleg jobb sorsot érdemelt volna, de amint korábban már érveltem máshol, továbbra is úgy gondolom, hogy harci helyzetben (jelenleg a fehér Európa és Nyugat elfoglalása zajlik) nem nézzük, hogy a fegyverrel nekünk rontó egyén, aki elvileg társunk lenne, „téved-e”, esetleg „hazudtak neki”, avagy „nem tudja, mit csinál” – ha vesztünkre tör, vagy szándékosan kitárja a kapukat a vesztünket jelentő ellenséges (de legalábbis káros) csoportok előtt, árulást követ el, az áruló pedig a legkönyörtelenebb büntetést érdemli. Merrittnek a büntetését egy szebb kor ítélőszéke helyett olyasvalaki hozta el, akinek ő maga „tárta ki a kaput”, de igazi büntetése talán nem is a megalázó halála (váratlanul leszúrva elvérezni, mint egy semmirekellő), hanem az, hogy halála életének, elveinek, aktivizmusának egy tökéletes ellenérve lett: aktívan tett a multikulturalizmusért, ugyanakkor szánalmas halála egy másodgenerációs muszlim migráns által talán többet ér minden hosszas ellenérvnél, jelképesen. Jack Merritt a multikulturalizmus és az elmebeteg, idegenimádó, öngyűlölő fehér liberalizmus zsákutcájának kiváló példája – és ez talán nagyobb büntetés neki (és hasonszőrű családjának), történelmi értelemben, mint maga a halál. Minden bizonnyal rendkívül zavarná, hogy életére rácáfolt a halála. Igazi hősök esetében a halál alátámasztja a megélt életet. Sajnos megérdemli a szégyent – nem úgy mint a temérdek ártatlan, akiket az általa is „beengedettek” károsítanak, aláznak meg, gyilkolnak le, beleértve az idővel ebben a folyamatban (ha nem történik változás) elvesző nemzeteinket is.

A fehéreket késelő nem fehér migráns elfogadhatatlan, de mindaz csak annak a felforgatásnak, rothadásnak a tünete, ami sokkal mélyebbről ered. Ennek az eredetnek a kezelése nélkül csak egy minket lassan leőrlő körforgásban veszünk részt. A londoni eset ennek a zsákutcának a szimbóluma: az áldozatokat megfertőző zsidó tanok kiirtása nélkül nemzeteink könnyen leigázhatók maradnak.
 

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Kapcsolódó:

– A multikulturalizmus mint halálkultusz és pótvallás

– A liberális erényvillogtatás rítusa: árulás mint erkölcsi bizonyságtétel