November első napjaiban megrohamozzák az emberek a temetőket. Csakhogy ott nem sokan laknak. Az ősök elsősorban a szívünkben élnek. A mai, eltorzult világban nagyon kevesen ismerik a magyar népek és törzsek eredeti hagyományait, amelyek az elődökre, ősökre vonatkoznak.
November első napjaiban megrohamozzák az emberek a temetőket. Csakhogy ott nem sokan laknak. Az ősök elsősorban a szívünkben élnek. A mai, eltorzult világban nagyon kevesen ismerik a magyar népek és törzsek eredeti hagyományait, amelyek az elődökre, ősökre vonatkoznak.
Következzék most egy leírás ezekről, amely írásban már sok-sok éve nem jelent meg. Ugyanis az erről szóló írásokat először a Habsburgok, majd a kommunisták megsemmisítették, leginkább elégették vagy összetörték. Az igazi történelemkutatók eredményei pedig csak kevesekhez jutnak el.
A Mindenszentek a katolikus egyház ünnepe, amit az eredetileg ősök (emlék)napja helyett vezettek be. Rengeteg eredeti ünnepet emelt át a zsidó-keresztény egyház a néphagyományokból, ezzel is kisebbítve azok valódi szerepét.
A rabszolgának kiszemelt népek városba kényszerítésének köszönhetjük a legtöbb hagyományunk eltűnését. Egy panelházban semmiféle lehetőség nincs átélni azt, amit apáinktól, anyáinktól tanultunk. A kapcsolat teljesen és tökéletesen megszakadt a Természettel. Anélkül pedig az ősökkel is megszakadt a kapcsolat. Ugyanennek az eredménye az is, hogy a közismerten harcos magyar nép egy plázázó, semmire sem alkalmas, a végletekig sanyargatható masszává lett. A néhány kivételtől eltekintve, akik mára már felébredtek. De az ősi hagyományokat közülük sem mindenki ismeri.
Régen nagy becsben tartották a kalendáriumokat. Még annak ellenére is, hogy már az 1970-es években sem tartalmaztak semmi lényeges információt. A kalendáriumok eredetileg tartalmazták minden napra a szokásokat, és a jóslatokat is. Sajnos írásos kalendárium egyetlen sem maradt fenn. A XIV-XV. századból származó kalendáriumokat ugyanis Kun(Kohn) Béla, majd Rákosi és Kádár legényei elégették. Sok más – a hagyományaink szempontjából lényeges – írásos dokumentummal együtt. A rovással lejegyzett hagyományokat pedig összetörték, és ha éghető volt, akkor azokat is elégették.
A kalendáriumok leírják, hogy hogyan kell emlékezni az elődeinkre. Akiknek sokat köszönhetünk, többek között azt, hogy megtartották számunkra ezt a földet. Amit mi – hiába is akarnánk kisebbíteni vétkünket – kiárusítottunk. Az mindegy, hogy ki tette, aki hallgatott és nem emelte fel a szavát – és ami a lényeg: fegyverét – ellene, ő ugyanolyan vétkes.
A hagyomány szerint – amit ma már csak néhány tudó ismer – ünnepi ebéddel kezdődött az ősök napja. Némelyik vidéken viszont már a hajnalt is együtt köszöntötték elődeikkel az ott élő népek, törzsek. Megint mások már az előző nap estéjén ünnepélyes keretek között elkészítették és felállították az ősök emlékére az oltárt. Amit azért nevezünk így, mert a jelenlegi ismereteink szerint leginkább egy oltárhoz hasonlít. Az oltárra tettek az előző év terméseiből egy válogatást, mégpedig a második legjobbat, az első ugyanis az istenpárt illette. Persze sok különbség nem volt az első és a második minőség között. Az így felhalmozott finomságok nem vesztek kárba, ugyanis a hagyomány szerint azokat közösen elfogyasztották. Meghívták az asztalhoz a Teremtőt a különféle termény-ünnepeken, az ősök napján viszont a családból eltávozottakat invitálták meg. Mindig terítettek is nekik, külön terítékkel.
Az első-, másod-, harmad- és negyedfokú elődöknek (dédszülőkig) tettek terítéket, bár egyes vidékeken csak addig, amíg élt valaki olyan a családból, aki találkozott velük és emlékezett is rájuk. Ahol ebédnél kezdték az emlékezést, ott annak alkalmával sorolták fel őket először, ahol már előző este emlékeztek rájuk, ott már előző napon is megtették. Ugyanis a magyar népek hagyománya szerint (ami ebből a szempontból azonos sok más kultúra hagyományával) az ünnepnap az előző nap napnyugtától kezdődik, és az ünnepnap utáni napkeltéig tart. Ez az időtartam nagyon sok másban is megnyilvánul, például a böjtnapokat is így számolták, de nagyon sok más jeles napot is.
Mária Terézia utasítására kezdték meg eltörölni a hagyomány ezen elemét, és a Habsburgok tőle kezdve intenzíven, minden eszközzel és módszerrel igyekeztek kiirtani a nemzet tudatából. Utódaik, a cionista-kommunisták pedig a még megmaradt információkat igyekeztek kitörölni az emberek agyából. Mivel a nemzetrontók nem értek fel az igazi Tudókkal, ezért ez nem sikerült nekik. Szerencsére még sok más sem, bár a Tudók nem írják le ma sem az ismeretanyagukat, hiszen annak egy része csak szóban adható át. Viszont nagyon kevesen vannak, akik tanítványnak jelentkeznek, hogy majd rajtuk keresztül továbbadják a Tudást, ezért jelenleg úgy látszik, hogy a lényege – ami a különféle eljárásokat pontosan leírja – el fog veszni. A hagyományőrzők nagyobb része csupán a módszerekre-eszközökre és azok használatára kíváncsi, a hozzájuk járó tudnivalókra nem.
Az ősök napja az enyészet havának (november) első napján kezdődött, de csak azoknál, akik a teljes rituálét elvégezték. A javasok szerint azért, mert a hónap első napján nem volt szabad állandósult dolgokkal foglalkozni, mert az kihatott az egész havi teljesítményre. A (munka)nap addig tartott, amíg a sötétség beállt, ugyanis a sötét már egy köztes időszaknak számított, amikor az ember már kevéssé foglalkozik a „világi” dolgokkal. Ekkor nyitottabbá válik a nem fizikai lét felé is.
Először kitakarították a házat, előkészültek a vacsorához és a terítéshez. Ezt még világosban elvégezték, és úgy várták, hogy besötétedjen. Miközben lement a Nap, a család tagjai megtisztálkodtak, majd ünneplő ruhába öltöztek. Amikor a család felállította az emlékező oltárt és megszólították sorban az ősöket, akkor mindenkiről elmondták azt, amire emlékeztek róla, és ahogyan emlékeztek rá. Ezután megtisztálkodtak, ami általában arc- és kézmosást jelentett. Így, tisztán fogtak hozzá, hogy összegyűjtsék a közös ősök – a hősök – emlékére állított oltárhoz szükséges dolgokat. Az általában a külön erre a célra készített vagy vásárolt mécsesek megtöltését jelentette, amelyeket korábban – még napvilágnál – megtisztítottak, és egyes vidékeken meg is szentelték – ahogy a mai fogalmaink szerint nevezni lehetne azt az eljárást. Egyes vidékeken gyertyát is áldoztak az ősök szellemének.
A mécsesek megtöltését a fáklyák elkészítése követte. A fáklyákat a családi tűzhelyből kivett parázsra rakott, direkt erre a célra félretett fával élesztett tűzön gyújtották meg. A fákat meghatározott sorrendben rakták a parázsra, a sorrend a Tudók egyik le nem írható titka, ugyanis a sorrend segítségével sok mást is el lehet érni. A tüzet valamilyen agyag-vagy fémedényben élesztették. Viszonylag nagy tűz volt, és hagyták teljesen leégni, mert a hamuját félretették és akkor használták fel, amikor az ősök segítségét kérték, vagy a figyelmükbe ajánlottak valakit vagy valamit.
A fáklyák meggyújtása után – ami este 7 órakor volt szokásban – elmentek az ősök emlékére emelt emlékműhöz, vagy ha az nem volt, akkor a Boldogasszonynak (Anyaistennek) emelt emlékhelyhez, és a fáklyákat leszúrták a földbe. Ha nagy tudású táltos vagy más Tudó volt a körükben, akkor általa előzőleg felrajzolt alakzatot alakítottak ki a fáklyákkal. Ezután énekszóra és ritmushangszerekre (vagy tapsra, lábdobogásra) táncoltak. Először a lányok, aztán a legények. Végül a közös tánc következett, amiben már a házasok is részt vettek. Először gyors táncot jártak, de a végére egészen lelassultak.
Fél kilencre be kellett fejezni minden hangoskodást, mert akkor jöttek el az emlékezés percei, amelynek során az ősök – néha mindenki által érezhetően, én nagy ritkán valamennyire láthatóan is – megérkeztek közéjük. A tánc szerepe a szellemi világ tagjainak viszonylagos fizikai megjelenéséhez szükséges energia átadása volt, ezért tudtak érzékelhetően megjelenni az eltávozottak. Ebben a félórában egyfajta közös, vezetett meditáció zajlott. Ezután mindenki meghívta a saját ősét az asztalához (akinek kihalt a közvetlen családja, az szabadon csatlakozhatott bárkihez, aki valamilyen fokon rokona volt), és hazaindultak vacsorázni. Tehát a „megidézték az ősök szellemét” nem csak amolyan szólás-mondás volt, hanem valóban megtörtént dolog.
Kötött szabályai voltak a vacsorán elfogyasztott ételeknek. Először nyerset ettek, ez bármiféle zöldséget és gyümölcsöt jelenthetett, amik lehettek akár savanyítottak is. Ezután egy pohárka pálinkát ittak egyes vidékeken, máshol bort vagy valamilyen erjesztett italt. Néhol viszont savanyú tejet. A főtt ételek sorát levessel kezdték, majd sült következett. Ahol nem volt hús – néha előfordult -, ott kását ettek. Ezután következett a lepény, ami egyben a vacsora utolsó éltele is volt.
A vacsora befejeztével egyetlen pohár (kupa) italt ittak, amit az ősök emlékére ürítettek. Ez általában bor volt, mégpedig vörösbor. A bornak csak a felét volt szabad meginni, a másik felét a padlóra kellett önteni. Ahol nem döngölt padló volt – tehát nem tudta beinni a bort -, ott a bejárat elé öntötték a földre. Reggelig arra területre nem volt szabad rálépni, mint ahogy a házban sem volt szabad arra a területre lépni, ahová a bort öntötték. Ezt a szokást az utolsó pohárral a halotti toron is kötelező volt megtartani. Ugyanis így lehetett a borban lakozó élet segítségével – a bor élő „anyag” – kapcsolatban maradni az eltávozottakkal. Persze több szállal kapcsolódunk hozzájuk, de az „emlékezés pohara” ezek közül az egyik legjelentősebb. Amikor még nem ismerték a bort, akkor tiszta, friss forrásvízzel cselekedték mindezt. Abból a forrásból az emlékezés előtt és után három napig nem volt szabad meríteni a család tagjainak. Némely vidékeken az ital első fele járt az ősöknek.
A vacsora lassan, csendben zajlott, vagyis nem beszélgettek hangosan, és nem is viháncoltak. Végig érezték az ősök jelenlétét, és e különleges alkalom (egy évben csak kétszer fordult elő) nagy megtisztelés volt az élők és az eltávozottak számára is. Énekelni szabad volt – sőt egyes vidékeken kötelező is -, de csak a hallgató nótákat.
Evés után mindenki tiszta vízben megmosta az arcát és a kezét, majd a vizet eltették, hogy tavasszal ezzel locsolják meg először az elültetett palántákat. A halottakat mindig vágott virággal tisztelték meg, amit a sírhantjukra, síremlékükre helyeztek. Ugyanis a vágott virág néhány órán belül haldokolni kezd a levágása után. (Ha vízbe teszik, azzal a haldoklást hosszabbítják meg, aminek a virág nem örül, és nemhogy nincs haszna, hanem kifejezetten káros.) A haldoklása közben a virág eltávozó életenergiája a nép hite szerint táplálja az elhunytat, erőt ad neki, legyen bárhol, bármelyik világban. (Ez azt jelenti, hogy ha valaki már újra leszületett valahova – a magyarok régi hite szerint nem csak a Földre lehet születni, hanem más bolygókra is, akár a Naprendszeren kívülre is – akkor is lehet neki így erőt adni. Köszönetképpen azért, amit a családért tett.) Ezt a hagyományt értelmezték félre a középkorban az angol és a francia „művelt” nemesek és uralkodók, de leginkább az udvartartásuk. Ugyanis akkortól fogva adtak letépett vagy levágott virágot a nőknek. Ez akkor történt, amikor eleve reménytelen volt a szerelem. Az érzelmek halálraítéltségét fejezték ki vele. A tudatlan udvaroncok jópofa dolognak tartották – anélkül hogy ismerték volna ez értelmét és a hatását -, és elterjesztették egész Európában, ami nagy hiba volt. Évezredekkel korábban Ázsiában is szokásban volt a vágott virág egy ideig, de aztán rájöttek a tapasztalataik alapján, hogy nem jó ötlet. Az egyiptomi kultúra virágzásának végén ott is szokásban volt, és ők is rájöttek, hogy nem jó ötlet. Buta dolog vágott virágot adni egy élőnek.
A mécsesek, gyertyák, fáklyák, tüzek gyújtása arra szolgál, hogy világítást biztosítson a szellemvilágban élőnek. Azt ugyanis kevés hagyományból lehet kihámozni, hogy a fizikai lét után nem egyenesen megy a lélek a kapuhoz, hanem egy olyan „területen” kell először átmennie, ahol sötét van, és nem könnyű a terep. Talán egy sűrű, bokros, hideg, nedves erdőhöz lehetne hasonlítani, ahol a nedvesség még ragad is. Erről nem szoktak említést tenni a túlvilágról szóló leírások, mert aki ott átmegy, ő nem büszke arra, ami ott történik. Ugyanis ott kezdődik a számla kiegyenlítése. A fizikai létben megcselekedett dolgokért egy időt mindenki eltölt ott, még a szent életű remeték is, hiszen ők sem annak születtek. Ez a tér teli van mindenféle lénnyel, a legocsmányabbtól a legrémisztőbbig mindenfélével. Itt belefutni a sötétben egy rusnyaság karjaiba nem lehet kellemes.
Akinek halálközeli élménye van, ő szinte azonnal a szellemlét kapujához kerül, és ezt az átmeneti részt nem is látja, bár volt már rá példa. A fizikai világhoz ez van legközelebb, viszont amikor az ősökre emlékezünk, akkor nekik nem kell megállniuk itt amikor hívásunkra eljönnek hozzánk. De át kell kelniük a területen. A különféle fények meggyújtásával az útjukat segítjük. A haláluk után közvetlenül úgy, hogy fényeket gyújtunk nekik a fizikai világban, amikor pedig jönnek, akkor az utat világítjuk meg nekik. Ugyanis a túloldalról a fények is másként látszanak, de a lényegük nem veszik el.
A vágott virágból az Ősök Napjára koszorúkat is fontak. Ezeket a virágokat hagyni kellett megszáradni. (Többek között ezért sem tették vízbe őket.) A temetés után a sírokon megszáradt virágokkal, koszorúkkal együtt egy halomba rakták a fáklyákból megmaradt el nem égett fáklyanyeleket, fáklyamaradványokat is, majd az egészet meggyújtották. A hamut a parlagon hagyott földeken szórták szét.
Az ősök napján mindenkinek ágyba kellett lennie éjfélre, sőt ajánlatos volt el is aludni. Ugyanis nagyon sokak léptek kapcsolatba álmukban szeretteikkel. Ezen az éjszakán az is előfordult – viszonylag gyakran – hogy a szülők a már felnőtt gyermekük álmát vigyázták egész éjszaka. Aki ezen az éjen felkelt, ő gyakran beszámolt arról, hogy tisztán érzékelhető volt a jelenlétük. Az elődök ezen az éjjelen álmok segítségével adták át tudásuknak azon részét, amit nem lehetett szavakkal elmondani. Ugyanis az érzékeléssel kapcsolatos dolgokat nem lehet pontosan leírni szavakkal. Az ízeket, illatokat, szagokat, tapintással érezhető dolgokat, a hőmérséklettel kapcsolatos dolgokat csak ezen a módon lehet átadni. A Tudóknak van erre még más módszerük is, de a túlvilágról idelátogatók számára csak ez az egy módszer használható.
Az elődök átadták azokat az ismereteiket is, amiket életükben nem tudtak átadni. Vagy azért mert nem volt kinek, vagy azért, mert nem volt alkalmuk rá. Másnap napkelte előtt egy órával fel kellett éleszteni a tüzet, hogy fénye világítson a hazatérőknek. Gyakran előfordult, hogy ha vizet tettek a tűzhelyre forrni, akkor a szellemlények beleálltak a gőzbe, és többé-kevésbé láthatóvá váltak. Így búcsút inthettek az itt maradottaknak.
Ez a szokásleírás saját gyűjtés, évtizedek alatt kaptam meg az egyes elemeit a Tudóktól. Egységbe rendezni is Tudók segítettek, valamint a hagyomány egyes elemeit és azok okait megérteni is. A különféle események dátumához minden nemzetnél kötődnek emléknapok, amelyek némelyikén a hősökre, az előttünk élt ősökre emlékezünk. Akkor is a fentihez sokban hasonló eljárást ír elő az ősi hagyomány, bár a tánc egészen más formában zajlik ilyen alkalomkor.
Mindezeket az élményeket azok még átélhetik, akik ismerik és gyakorolják az elődök emlékezetének tiszta hagyományát. Ez a városi ember esetében ki van zárva, és a „keresztény” egyházak dúlásának köszönhetően falun sem lehet már látni ilyet, csak elvétve. Ezért is kényszerítették be az embereket városokba, és ezért is verték szét a családokat – mára már szinte teljesen -, hogy ne tudjuk közvetlenül átvenni őseink tudását, ne tudjuk segítségüket kérni és elfogadni. Ugyanis a lenyomatuk – ezt úgy mondják az irodalomban: a lábuk nyoma – itt marad, és szülessenek később bármilyen formában, itt akkor is hatni tudnak azon keresztül. De csak akkor, ha hívjuk és kérjük őket. Úgy, ahogy a hagyomány előírja. Mert csak úgy lehetséges.
vadkörte – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
