Kétségtelen, hogy a vasárnapi önkormányzati választás felemás eredményéhez több, részben egymástól független, másrészt egymást erősítő tényező vezetett.
Kétségtelen, hogy a vasárnapi önkormányzati választás felemás eredményéhez több, részben egymástól független, másrészt egymást erősítő tényező vezetett. Utólag persze mindenki okosabb, előkerülnek a jobbnál jobb ötletek arra, hogyan lehetett volna hatékonyabb, eredményesebb a kormánypártok, illetve a főpolgármester kampánya, mit kellett vagy mit nem lett volna szabad elmondani, leírni, megtenni.
Néhány nappal október 13-a után kellő távolságtartással, higgadtan, tárgyilagosan vizsgálva az eseményeket, néhány következtetés mindenképpen levonható az utólagos okoskodás látszata nélkül is, pusztán a számadatok és egyéb tények összegzésével.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy bűnbakkeresés vagy a kudarcok elfedése, megmagyarázása a cél, szó sincs erről. Viszont azt is egyértelművé kell tenni, hogy az egyes hibák milyen súllyal estek latba a választási eredmény alakulásában a kormánypárti oldalon, illetve mennyit köszönhet saját magának és eddig szokatlan stratégiájának az ellenzék.
Talán a legkézenfekvőbb, szimbolikus jelentőségű tényező Borkai Zsolt szexbotránya volt. A győri polgármester olimpiai bajnokként, majd sikeres városvezetőként és családapaként megtestesítette mindazon erényeket, amelyek a nemzeti-keresztény-konzervatív tábornak a legfontosabbak.
Haza, család, tisztesség, fair play, erkölcs, életerő. Ezek fényében érthető igazán, mekkora arculcsapásként élték meg a nyilvánosságra kerülő felvételeket. Kemény, övön aluli ütésnek érezték, ráadásul a tábor egyik példaképe vitte be nekik a csapást, amibe Győrtől Budapesten át Miskolcig beleremegett a Fidesz–KDNP híveinek jelentős része. Ahol szoros volt a küzdelem a kormánypárti és az ellenzéki jelöltek között, ott ez a botrány az utóbbiak javára dönthette el a mérkőzést.
A Fideszből közben távozott polgármester komoly muníciót adott az ellenfeleknek, ezért az egyetlen észszerű lépést megtehette volna már a választások előtt is. Ugyanakkor a párton belül is megoszlanak a vélemények arról, hogy az esetleges kizárás jó megoldás lett volna.
De botorság lenne egyetlen tényezőre, a Borkai-faktorra szűkíteni az ellentábor térnyerését Budapesten és számos megyei jogú városban. A kormánypártoknál maradva, a legszembetűnőbb az volt, hogy ezúttal hiányzott az igazi tét megnevezése.
Elsősorban a fővárosban nyújthatott volna fogódzót a szimpatizánsoknak, de a bizonytalan szavazóknak is, amennyiben tudatosítják velük, mit veszíthetnek egy főpolgármester-váltással, azzal, ha a régen levitézlett, Budapestet egyszer már lezüllesztett balliberális politikusok visszasomfordálnak a hatalomba.
Karácsony Gergely alkalmatlansága egyértelmű, de a karaktere nyilvánvalóan sokaknak rokonszenves volt, ezért a személyes inkompetenciája mellett hangsúlyosabban kellett volna tudatosítani az emberekben, hogy milyen katasztrofális következményei lehetnek, ha ez a gyengekezű, döntésképtelen politikus a korrupt, hétpróbás szocialista és DK-s többségű testülettel a háta mögött Budapest élére kerül.
A másik – le nem ütött – magas labda Gyurcsány Ferenc szerepének hangoztatása lett volna, aki ravaszságával, gátlástalan manipulációs képességével bábként fogja irányítani Karácsonyékat. Beszédes volt az a kép, amikor az ellenzéki eredményvárón a friss győztes főpolgármester mögött a DK elnöke kaján mosollyal az arcán tapsolta Karácsonyt, szinte már a markát dörzsölve, benne érezve a kasszakulcsot.
Gyurcsány a kampányban tudatosan háttérben maradt, mert tudja, hogy a masszív DK-s szavazókon kívül szinte mindenkit taszít, ezért ha teljes mellszélességgel Karácsony mellé állt volna, az ronthatta volna az esélyeket, méghozzá az összes kerületben, mert a főpolgármester-jelölti kampány meghatározó: felfelé, de lefelé is képes húzni a kerületi jelölteket. Ha egyértelművé tette volna a kormányoldal, hogy „aki Karácsonyra szavaz, az Gyurcsányt erősíti”, akkor talán többen elgondolkodnak, hová húzzák be azt a bizonyos X-et a szavazólapon.
Áttérve az ellenzéki oldalra, bármennyire is tömjénezik önmagukat és dicséri stratégiájukat a médiájuk, illetve számos elemző, a kétségtelen részsikereket hozott taktikának van egy fontos eleme, amivel kevesebbet foglalkoznak. Az ellenzék által elhódított megyei jogú városok döntő többségében a választásra létrehozott, gyakorlatilag álcivil szervezetek, egyesületek jelöltjeként indultak a polgármester- és képviselőjelöltek, félretéve a pártlogókat. De ahol ellenzéki pártszínek is megjelentek, ott is közösen, civil szervezetekkel együtt jelölték az aspiránsokat.
A szemléltetés kedvéért néhány konkrét példát is érdemes felidézni: Dunaújvárosban a szavazólapokon az egyébként jobbikos győztes neve mellett kizárólag a Rajta Újváros! Egyesület jelent meg jelölő szervezetként. Baranya megye székhelyén a Mindenki Pécsért Egyesület jelöltje volt a győztes polgármester – ő egyébként papíron valóban nem pártember –, míg a képviselő-testületben szintén a civil szervezet jelöltjeiként kerültek többségbe az LMP kivételével összeálló ellenzéki pártok delegáltjai.
Egerben ugyanezt a stratégiát követték, itt egy újabb, nem túl kreatív elnevezést – Egységben a Városért Egyesület – adtak a 2018-as parlamenti választáson helyben leszerepelt ellenzéki pártok összeborulásának álcájaként. A nyertes polgármester, Mirkóczki Ádám az utóbbi hónapokban a pártok feletti, városáért aggódó civil maskarájába bújt, mintha soha semmi köze nem lett volna a Jobbikhoz, amelynek parlamenti képviselője és szóvivője.
Miskolcon és Szombathelyen ugyan a baloldali pártok is a jelölő szervezetek között voltak, de több civil egyesület is, köztük a máshol is feltűnt és Hódmezővásárhelyen győztes Márki-Zay Péter vezette Mindenki Magyarországa Mozgalom. Még Szegeden is civil jelöltként (Összefogás Szegedért Egyesület) indult Botka László, aki 17 éve vezeti a Tisza-parti várost, régi szocialista, most mégsem bízott a pártlogóban.
Az ellenzéki összefogás tehát sok helyen egy arctalan masszaként jelent meg, amire sokkal könnyebb szívvel szavazhattak olyanok is, akiknek, ha meglátják az MSZP, a DK vagy a Jobbik nevét, összerándul a gyomruk és elmegy a kedvük a választástól. Túl azon, hogy ez a sunyi, gyáva taktika az emberek átverése, semmiképp nem nevezhető az ellenzéki pártok győzelmének a vasárnapi eredmény.
Természetesen Gyurcsánytól a Jobbikig most mégis ezt hangoztatják, triumfálnak, és ünneplik a nagy összefogás sikerét, a centrális erőtér megszűnéséről beszélnek. A fővárosban időlegesen létrejött a másik pólus, mert ott valóban az ellenzéki pártok együttműködése ért el pillanatnyi sikert, de országosan erről szó sincs. Ahhoz, hogy új, egységes ellenzéki pólus létrejöttéről beszélhessünk, nem elég egyetlen, ráadásul nem a kormányzati hatalomról döntő választáson sikert elérni, hosszú távon is képesnek kellene lenniük az együttműködésre.
Ez a jövő kérdése, de a pártlogikát, a helyi hatalmi osztozkodásban várható marakodást és a szereplők eltérő érdekeit tekintve erre nem sok esély van. A parlamenti választásokon pártok indulnak, ott nehezebb trükközni civil köntösbe bújva, az pedig 2018-ban már kiderült, hogy a sok helyen létrejövő teljes ellenzéki összefogás sem hoz feltétlen győzelmet kormányváltó hangulat nélkül.
A nyerő lapok továbbra is a kormánypártok kezében vannak, ahogy Orbán Viktor fogalmazott vasárnap a választási eredmények ismeretében: „A Fidesz–KDNP-szövetség a legerősebb Magyarországon, ennek tudatában és ennek megfelelően is fogunk majd viselkedni.”
Az erősre jellemző, hogy a hibákból tanul, mindig képes a fejlődésre, és a kellő szerénység mellett megőrzi magabiztosságát. Futballnyelven szólva a saját játékunkat kell játszani, az erényeinkre építve nekünk kell irányítani a meccset, és akkor az ellenfél a saját 16-osáról sem tud majd kijönni.
Kis Ferenc
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
