„Szívszorító volt az utolsó csapatszemle – írta naplójában ma 170 éve bizonyos Drozdov főhadnagy, cári tiszt. – Görgey a lovával serege elé lépett. Beszélni kezdett volna, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Tompa zokogás tört fel melléből, mire a harmincezres sereg levegőeget betöltő ’Éljen Görgey!’ kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének (…) Isten veled, Görgey! – ismételte az egész sereg.”
Kossuth? Ő már két napja a török határ túlsó oldalán van álruhában, valahol a menekülők közt. Fejében talán már fogalmazódik a szeptemberre keltezett vidini levél. „Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” Igen, ezt írja majd a volt kormányzó, aki egy hónappal előtte lemondó nyilatkozatában még maga ismerte be az elkerülhetetlen véget. (A szabadságharc utolsó heteiben Kossuth tisztán érzékeli: míg hatalma gyengül, a katonái által körülrajongott tábornok tekintélye egyre nő. Ráadásul az orosz csak Görgeyvel hajlandó tárgyalni, a „lázadó” kormányzót figyelembe sem veszi.) És Kossuth szeptemberben odáig jut, hogy a haza hóhérjának nevezi Görgey Artúrt, a nemzet bálványkatonáját, aki nem küldte a biztos halálba seregét a kozák túlerővel szemben. De most még 1849. augusztus 13-át írjuk. A világosi síkon áll a megrendült sereg, néhány kilométerre Aradtól, ahol októberben majd bitófák állnak… „A honvédek egymás karjába roskadva zokogtak – folytatja az idegen krónikás –, némelyik századnál darabokra vágták a csapatzászlót, és egymás között szétosztották.”
Ennyi maradt a szabadságból. Hol vétettünk, Istenem?
mn
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
