Az Animus Kiadó Sorskönyvek sorozatát nagyra becsülöm, de talán egyetlen sorskrónikájuk sem rázott meg annyira, mint a négy koncentrációs tábor poklából kiszabadult, 1922-ben Stern Rózsa Ibolyaként, Losonc városkájában született idős hölgy emlékei.
Ibolya a háború után szlovák férje, Juraj Fischer, Dunkerque egyik hőse oldalán boldog, szerelmes és hosszú házasságban élhetett, s az irgalmatlan és ostoba Mengele-kísérletek ellenére két leánygyermek anyjaként mondhatott nemet a pusztítás és a pusztulás tébolyára. A nagyon beszédes családi és dokumentumfotókkal illusztrált önéletrajzi, családtörténeti s ugyanakkor történelmi regény egy, a visszaemlékező unokáival egykorú, 1980-ban született, kiváló és elszánt tényfeltáró újságírónőnek és filmesnek, Veronika H. Tóthnak köszönheti végleges, szépirodalmi formáját. Ő egész pályafutását arra szánja, hogy felidézze és megörökítse a nácizmus és a kommunizmus megalázottjainak, megnyomorítottjainak és áldozatainak sorsát. Életművében kitüntetett helye van A Mengele-lány, aki túlélte a túlélhetetlent című kötetnek, amelyért elnyerte a rangos Panta Rhei Awardot.
A magyarul is, szlovákul is virágnevű visszaemlékező, Ibolya-Viola könyvét azért lehet a megrázó, tragikus, helyenként orvosi horrorba hajló részletek ellenére gyakran mégis megnyugvással és derűvel olvasni, mert ez a memoár nem egyszerűen kaddis, nem az eltávozottakért mondott végtelen gyászima. Pontosabban az is, ugyanakkor sokkal több annál. Az első fejezetek felidézik a békebeli Szegedhez, Nagyváradhoz és Aradhoz hasonló ritmusú Losoncnak a későbbi szörnyű történések felől nézve nagyon szép, bensőséges életét. A tizenhat éves kis Ibolyát első szerelme, a joghallgató Artúr udvarlása idején két mama gardírozza, s a borovicskaügynök Stern papa és felesége joggal büszkék három gyermekük, az orvostanhallgató Sanyi, a matematikai zseni Gyuri és a gyermekorvosnak készülő Ibolya tehetségére. Aki sok évtizeddel losonci gyermekkora után így emlékezik a hatalmas szegedi zsinagóga méltó „kistestvérére”, a város izraelitáinak lelki otthonára, amelyet ugyanaz a híres építész tervezett, mint a szegedit: „A zsidók, elsősorban a tehetősebbek, összefogtak a század húszas éveinek elején, és a neves Bauhorn Lipót tervei alapján építettek egy gyönyörű zsinagógát. A templom kupolamagassága harmincnégy méter fölött van. Ha az ember felnézett a tetejébe, úgy érezte, ellát egész a mennybe. (…) Gyermekként Az Ezeregyéjszaka meséiből idevarázsolt csodapalotának láttam az orientális-bizánci stukkókkal díszített épületet.”
Ezt a szép, sok munkával, gonddal s ugyanakkor örömmel teli életet indította el más irányba a Losoncon, az ottani zsidóság által is várva várt 1938. november 10-én megünnepelt visszacsatolás. E jeles nap után – éppúgy, mint Nagyváradon, a Partium fővárosában, vagy éppen Kolozsvárott – már nem voltak messze a kényszerű otthonelhagyások, elbocsájtások, egyetemről kitaszítások, a gettók, a munkaszolgálat, majd a marhavagonok, a tébolyult álorvosi kísérletek és a gázkamrák. Több losonci zsidó család már a harmincas évek végén elmenekült, Sternék azonban maradtak. Az édesanya szavaival: „Nem akarok elmenni. Túl sok emlék fűz ide. Itt születtetek mind a hárman, itt lélegzett utolsót nagyanyád, és ebben a konyhában ölelgettél agyon, mikor felvettek a gimnáziumba.”
A fokozódó borzalmak elején még voltak szép, életkönnyítő pillatok: amikor Ibolyka egy smaragdszínű brokátruhát varrt, és egy bazsarózsás, életigenlően légies esernyőt vásárolt az első auschwitzi percekben gázkamrába lökött anyjának. A négy tábort végigvánszorgó, sok betegséggel, egyebek mellett a fekete himlővel is megküzdő Ibolyának még ezekben a hírhedt halálgyárakban is voltak örömteli élményei: találkozás a nagybátyjával, Árpi bácsival, segítőkész rabtársak és orvos rabok. Legfőképpen pedig a buchenwaldi kábelgyár nem mindennapian emberséges mestere, Hans, akinek még ahhoz is volt bátorsága, hogy vöröskeresztesnek álcázott kis élelmiszercsomagokkal ajándékozza meg karácsonykor a zsidó munkásnőket. Az ő sugallatára szöktek meg többen – köztük Ibolya is – a Németországba vezető végső halálmenet elől. Viszontagságok sora után, otthon, Losoncon életben találta kisebbik bátyját, Gyurit és dédelgetett Bundi kutyájukat is. S ugyanakkor rengeteg keserű élmény is várta szeretett városkájában: azoknak az embertelen dohogása, akik sokallták a halálból visszatérő zsidók számát, és személyes holmijuk visszaszolgáltatása miatt háborogtak.
A Stern testvérpár Prágába került, ahol Gyuri matematikát tanult, Ibolyából pedig medika lett. További sorsát két találkozás döntötte el: első nagy szerelmével, Artúrral, akinek sikerült elmenekülnie a holokauszt elől, s élete nagybetűs Lovagjával, 1946. február 26-tól férjével, Juraj Fischerrel, aki losonci boltosfiúból a szövetségiek oldalán harcoló, hős katona lett.
Nem kell képzett botanikusnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk: az ibolya szerény, de csodálatos illatú és sok, szívós gyökerével az életbe kapaszkodó, törékenységében is rendkívüli erejű kis virág. Olyan, mint nevének magyarul és szlovákul egyaránt hűséges hordozója, Ibolyka-Viola, aki szerzőtársával együtt egy páratlan túlélési balladával ajándékozott meg bennünket. Köszönjük!
(Viola Stern Fischer – Veronika H. Tóth: A Mengele-lány, aki túlélte a túlélhetetlent. Fordította Mészáros Tünde. Budapest, Animus Kiadó, 2019.)
Petrőczi Éva
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2019. augusztus 4-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
