Száz esztendővel ezelőtt tizenhárom holtfáradt, elkínzott arcú férfi gyűlt össze az impozáns, szebb napokat látott, ekkor éppen Szovjetháznak nevezett Hungária Szálló egyik helyiségében. Elvileg ők voltak Magyarország leghatalmasabb emberei, a Forradalmi Kormányzótanács tagjai – néhány óra múlva mindannyian szökevények. Rövid, viharos megbeszélést követően úgy döntöttek, lemondanak. Ezzel véget ért az első magyarországi proletárdiktatúra. Illetve dehogy ért véget. Soha el sem kezdődött.
133 nap telt el azóta, hogy kiadták a Mindenkihez! című kiáltványt, amelyben bejelentették, hogy
„Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat.”
A nyilatkozatot a Forradalmi Kormányzótanács jegyezte. A jobboldalisággal igen nehezen vádolható Hajdu Tibor történész írja, hogy a kormányban e 133 nap alatt megforduló
34 népbiztos közül 12 volt munkás, de közülük is csak 2-3 ember akadt, aki még a háború kitörésekor is valóban fizikai munkát végzett.
Még beszédesebb adat, hogy az 1910-es népszámlálási adatok szerint
az ország lakosságának mintegy 64 százalékot adó agrárnépességnek összesen két képviselője volt a kormányban.
Közülük az egyiket, a tragikus sorsú, meghasonlott, majd öngyilkosságba menekülő Csizmadia Sándort rövid idő alatt kidobták a vezetésből, mert a világforradalom nagy összefüggéseit szem elől tévesztve volt képe a sajátjainak, a szegényparasztságnak az érdekeit képviselni. Ez pedig megbocsáthatatlan bűn volt bolsevik körökben. Az igazság az, hogy
a diktatúra új elitjéből azok hullottak ki a leghamarabb, akik elhitték, hogy valójában a proletariátus, a csóró kétkezi munkások diktatúrája épül.
A ’19 tavaszán hatalomra került rezsim attól még, hogy vezetőinek nagy többsége nem volt munkás, még képviselhette volna a munkásság érdekeit, hiszen az az azért tényleg nem túl reális elképzelés, hogy bányászok, vasöntők, vasutasok, napszámosok és kubikosok irányítsák a közigazgatást, a gazdaságot, vagy a kultúrát.
Csakhogy a valódi cél közel sem a proletariátus hatalma, hanem a világmegváltó új rendszer felépítése volt.
Ez a rendszer persze az ő felszabadításukat és hatalmukat hirdette és nincs is okunk kételkedni abban, hogy a kommunisták nagy része őszintén hitt is ebben. Csakhogy azt is vallották, hogy az emberiség még nincs készen a minden kizsákmányolástól mentes világ felépítésére, ehhez meg kell teremteni az „új embert”, amely majd alkalmas lesz a nagy ideák befogadására és valóra váltására. E műveletet pedig nem vezetheti más, mint a „proletariátus élcsapata”, akik közé bárki bekerülhetett, aki az Eszme odaadó híve és a Párt engedelmes katonája – akkor is, ha az égvilágon semmi köze nincs a kétkezi munkásokhoz. Hahner Péter történész a Rubicon áprilisi számában az 1920-ban Szovjet-Oroszországba látogató brit filozófus, Bertand Russel hajszálpontos látleletét idézi:
„Amikor egy orosz kommunista diktatúráról beszél, szó szerint érti, de amikor a proletariátusról beszél, átvitt értelemben használja a szót. A proletariátus osztályöntudatos részét érti rajta, vagyis a kommunista pártot. Olyan emberekre gondol, akik nem proletárok, mint Lenin […], de helyesen gondolkoznak, és kizárja a proletárok közül azokat a bérmunkásokat, akik nem helyesen gondolkodnak, és a burzsoázia lakájainak nevezi őket.”
Pontosan ugyanígy gondolkodtak Leninék magyarországi követői is.
A bolsevik logika szerint ugyanis a munkások a világmegváltásnak nem cselekvő részesei, hanem pusztán tárgyai.
Az a dolguk, hogy az ideológia kloroformjától elaltatva tűrjék, hogy a történelem műtőasztalán az értelmiségi élcsapat Frankeinstein professzorai elvégezze rajtuk az antropológiai hentesmunkát, amelynek a végén a „szocialista embertípus” gólemjévé válnak.
Márpedig egy sebészeti beavatkozásnál elkerülhetetlen, hogy folyjon a vér. Teljesen felesleges és meddő dolog szemantikai vitát folytatni arról, hogy Cserny József pszichopata volt-e, vagy hogy Szamuelly Tibort vérszomjasnak kell-e tartanunk. A mentális állapot egy büntetőjogi eljárásban fontos tényező, a történettudományban legfeljebb érdekes bulvárinformáció. Aki „szükséges rosszként” öl, sok szempontból veszélyesebb és elvetemültebb figura, mint egy puszta élvezetből mészárló őrült. Az ilyen embernek ugyanis nincsenek világos és sötét pillanatai – minden pillanata éjsötét. Azok is, amelyekben szegény gyerekeket küld nyaralni a Balatonra, és nyomorgó családoknak ad emberhez méltó otthont.
Mert az első percben, ahogyan az általa istápolt nyomorgók megkérdőjelezik az Eszme igazságát és a Párt parancsát, „osztályárulóvá” válnak, és onnantól kezdve halálos ellenségként tekint rájuk.
Hogy ez mennyire így van, azt talán nem is illusztrálhatná jobban semmi, mint a Forradalmi Kormányzótanács utolsó ülése, ahol az elkeseredett kommunista vezérek már leplezetlen őszinteséggel beszéltek arról, hogyan látják azokat, akiket még egy nappal korábban is „a világ megváltóinak” neveztek.
Kun Béla arról beszélt, hogy „a proletariátus cserben hagyta önmagát”, Szamuelly pedig ugyanazzal a sistergő gyűlölettel szónokolt, ahogyan pár hónappal korábban a „burzsoáziát” gyalázta:
„A proletariátus arcátlan, mert vádol, de áldozni nem akar.”
A vörösterror idején azonban az elvtársak nem csak szavakkal sújtottak le az ideológiailag éretlen kétkezi dolgozókra. Szamuellyék halálvonatának nyomában együtt lógtak a polgárok, módos gazdák, és a szegényparasztok, ’19 júniusában a levert ludovikás felkeléshez csatlakozott újpesti bőrgyári munkások pedig a tiszti növendékeknél is rosszabbul jártak: míg az utóbbiakat az Antant budapesti katonai missziója megmentette a kivégzéstől, addig a saját állítólagos diktatúrájuk ellen fordult „proletár testvérek” közül hetet meggyilkoltak.
A „proletárdiktatúra” nem más, mint egy szép nemzetközi karriert befutott nyelvpolitikai szélhámosság.
Az igazi tragédia, hogy ezt a humbugot nem csak a bal-és szélsőbaloldali értelmiség jelentős része kajálta meg, de sokszor a bolsevizmus kérlelhetetlen ellenségei is. 1921-ben az „állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről” szóló törvény „valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére” való szervezkedést büntette. A jogszabály úgy tiltotta be a kommunista mozgalmat, hogy legfontosabb öndefiníciós állításukat elfogadta: nem egy szűk új elit, hanem a munkásság hatalmát akarják megteremteni.
Persze önmagában éppen ez is elég nagy baj lett volna, hiszen egyetlen társadalmi réteg sem sajátíthatja ki magának a hatalmat, még akkor sem, ha a nemzet többségét alkotják – de az igazság az, hogy erre valójában soha, sehol a világon nem is került sor. 1919-ben Magyarországon sem.
A nagybirtok és a nagytőke valóban számos tekintetben nyomasztó hegemóniáját nem „a nép uralma”, hanem egy törpe kisebbség zsarnoksága váltotta fel.
Amikor átvették a hatalmat, senkit sem kérdeztek meg, akarja-e őket, de tény, hogy százezrek reméltek tőlük jobb, emberibb életet. Amikor 133 nap múlva leléptek a történelem színpadáról, már ugyanezek a százezrek is a pokolba kívánták őket.
A magyar népből a kommunistáknak se vésővel, se baltával nem lehetett megfaragni a „szocialista embert”. Ezt a kommunisták soha nem is felejtették el. Közülük az egyik legfiatalabb, az ekkor mindössze 27 éves Rákosi Mátyás is tanult a példából. Amikor negyedszázaddal később visszatért, már se vésővel, se baltával nem próbálkozott – egyből a láncfűrészt vette elő.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
