A császárkori Rómához hasonlóan lelki, erkölcsi, szellemi értelemben (is) önmagát felszámoló Amerikai Birodalom, ha abban már nem is bízik komolyan, hogy „örökké” létezni fog, de abban igen, hogy agóniáját még évtizedekig elhúzhatja.
Bogár László szerint az amerikai birodalom nem képes többé fenntartani a „világrendet”, sőt agonizálván ő maga gerjeszti a káoszt világszerte, amit a világ, és benne Európa, egyre súlyosabb frusztrációként él át. A közgazdász egyetemi tanárnak tett föl kérdéseket a Présház.
Kép: hirado.hu
– Professzor úr, az USA Titkosítás alól feloldva című ismeretterjesztő filmsorozata azzal büszkélkedik, hogy a CIA számos alkalommal buktatott meg törvényesen, demokratikusan megválasztott államvezetőket, például azért mert baloldaliak voltak, vagy azért, mert Washingtontól független politikát vittek. Most éppen Venezuelában zajlanak aggasztó folyamatok. Ugyanakkor az USA megállás nélkül leckéztet országokat azért, mert azok állítólag nem demokratikusan működnek, deficites a jogállamiságuk. Miért vérlázító ez az ellentmondás?
– Ennek a felháborító ellentmondásnak a megértéshez először is azt kell felismernünk, hogy az a „valami” amit többnyire Amerikai Birodalomként próbálunk értelmezni micsoda is valójában. A Nyugat ugyan soha nem volt egyetlen egységes birodalom, de az elmúlt évszázadok során mégis csak kialakult egy sajátos birodalmi szerveződési mód a Nyugaton belül. Ennek lényege az volt, hogy mindig egy-egy nemzetállam játszhatta el általában egy-egy évszázadra a „világbirodalom” szerepét, ebben az időszakban övé volt a főhatalom a Nyugaton belül, de mivel ez az időszak egyúttal a világ nyugatosításának korszaka, így ez a főhatalom egyben az egész világ feletti uralmat is jelentette. Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország és Nagy Britannia után azonban nem Németország következett, hanem az a sajátos „képződmény”, amelyet Nyugat Európa „kihelyezett részlegének” is tekinthetünk, vagyis az a „valami” amit ma Amerikai Egyesült Államok néven ismerünk. (Az „első világháború” fedőnevű projekt alapvető célja éppen az lehetett, hogy a feljövőben lévő Amerikai Birodalom megszabaduljon legfőbb vetélytársától, Németországtól. És mivel ez „túl jól sikerült”, így egy „második világháború” fedőnevű projekt nyomán már elkezdődött Németország, egyáltalán a történelmi németség teljes likvidálása, legalább is lelki, erkölcsi és szellemi értelemben.) Az egyik legdöntőbb mozzanat azonban az a sajátos összefüggés, hogy a mindenkori birodalom, így a jelenlegi világbirodalom szerepét betöltő USA is, kettős szerkezetű. Létezik a nemzetállam, és e fölé, mintegy a szimbolikus hatalmi térben épül fel a „birodalom”. Ennek megértése azért nagyon fontos, mert a „birodalom” adott esetben akár saját nemzetállami talapzatát is kifosztható erőforrás-mezőként kezelheti, mint ahogy kezeli ma is. Másrészt azt is látnunk kell, hogy az elmúlt ötszáz év során minden birodalom-váltás tektonikus erejű globális konfliktusokkal, háborúkkal járt, amelynek nyomán az elaggott világbirodalom visszasüllyedt egyszerű nemzetállammá. Mindenütt megmaradt azonban egy sajátos „birodalom-mag” egy olyan hatalom-esszencia, amit a legutóbbi bukott impérium, a Brit Birodalom esetében a City of London testesít meg. Minden birodalom ugyanis a közvetítő mezők feletti globális uralomra építi befolyását, és ezek a birodalom-maradványok a kereskedelem, a pénz és a média sajátos sűrűsödései, egy kicsit úgy, mint az elpusztuló csillagok helyén maradó sajátos csillag-mag. A birodalom mindig „kiválasztottnak” és örökké létezőnek képzeli magát, de legalább is globális vélemény-hatalmi diktatúrájának planetáris média-gépezete ezt igyekszik sugallni. A birodalmi elit evidens módon abból indul ki, hogy neki „mindent szabad”, mert a világbirodalom fennmaradása minden létező érdeknél előbbre való, vagyis ami „jó” a birodalomnak, az automatikusan jó kell, hogy legyen az egész világnak. A Nyugat ezt megelőző világbirodalmainak elitjei is minden erejükkel azt sugallták, hogy ők hoznak áldozatot a világért. Hogy a „civilizálatlan” és káoszba süllyedő (önmagát a káoszba süllyesztő) világot éppen a birodalom végtelen és önzetlen segítőkészsége menti meg. Rudyard Kipling (akit többnyire csak a Dzsungel könyve című műve alapján ismerünk) „The White Man’s burden” című hőskölteményében ír erről. Egyenesen odáig megy, hogy szerinte az angolszász fehér ember a világtörténelem legsúlyosabb áldozatát hozza meg akkor, amikor a „vonakodó vademberek világát” (ez a fehér embereken kívüli világ, ami ma nagyjából a Föld népességének 88%-át teszi ki) próbálja „civilizálni”. Pedig mindez egyszerűen a világ többségének elképzelhetetlenül brutális kifosztását jelentette a fehér ember által. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy e kifosztás igazi vezérlője nem maga a fehér ember, hanem az a megnevezhetetlen világerő volt, amely a világbirodalmakat is mozgatja, és amely soha nem jelenik meg, hanem elrejtőzik a látható struktúrák mögé. És aki, miután a fehér embert (a kereskedő és bankár nemzetek lakóit főként) fegyverként használta a világ többi részének kifosztására, most, mint „bűnjelet” magát a fehér civilizációt igyekszik eltüntetni. Vagyis az így kifosztott világ globális veszélyes hulladékká tett sok százmilliós tömegeiből eszkábál fegyvert a fehér ember maradékának elpusztítására. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem ezek a szerencsétlenek tehetnek arról, hogy globális veszélyes hulladékká váltak, de ettől még azok, és pusztító áramlásuk, amit szintén a nem létező világerő szervez (és aminek fedőneve „migráció”) bármilyen áron, de mindenképpen megfékezendő. Kipling annak idején akkor írta ezt a poémáját (1899-ben), amikor az Amerikai Birodalom hamis ürüggyel lerohanta Kubát és a Fülöp szigeteket. 1898-ban a Main nevű amerikai hadihajó egy robbanás nyomán elsüllyedt a havannai kikötőben. Lévén Kuba akkor még spanyol gyarmat, az USA, minden vizsgálat nélkül Spanyolországot tette felelőssé az eset miatt, és azonnal hadüzenettel válaszolt. Mi több, ezt ürügyül használva, a több ezer kilométerre lévő Fülöp szigetek (akkor még szintén spanyol gyarmat) elfoglalását és megszállását is logikus következménynek tekintette. Theodor Roosevelt elnök mindezt „egy kibontakozóban lévő világmegmozdulás első nagyszerű megnyilvánulásaként” ünnepelte. A robbantás „előidézője” egészen bizonyosan az amerikai titkosszolgálat volt, a cél pedig nyilvánvaló, stratégiai pontok megszerzése az Atlanti és a Csendes óceánon. A több tucat hasonló eset az elmúlt évszázad során főként demokratikusan megválasztott vezetők megbuktatásáról szólt. Venezuela vagy éppen Irán ügyében is csak ezt a „false flag” (hamis zászló) alatti színlelt támadás adta ürügyet próbálja most összebarkácsolni most a „birodalom”. Brutális diktatúrák viszont a lehető legbarátságosabb elbírálásban részesültek, ha az USA stratégia érdekeit követték. Ennek legkirívóbb példája Szaúd Arábia, akivel a dollár korlátlan globális uralma érdekében abban egyezett meg a birodalom, hogy közösen likvidálnak bárkit, aki nem dollárban ad el, vagy vásárol kőolajat. Szaddam Husszein és Kadhafi sokat tudnának erről mesélni, ha még az élők sorában lennének, de nincsenek. Most azonban nagy próbatétel következik a birodalmi szuper-elit számára, mert Jeffrey Epstein perében brutálisan megmutatkozik a birodalom iszonyú romlottsága. Emlékezzünk, hogy már Tiberius római császár is hasonló homo-pedofiliával múlatta az időt annak idején Krisztus korában. Ékes bizonyítékaként annak, hogy a császárkori Róma, akárcsak a mostani Amerikai birodalom a lelki, erkölcsi lejtőn milyen mélyre is jutott. És ez a romlottság próbál a mindenki felett álló abszolút erkölcsi tekintély pózában tetszelegni most. Akárhogy is van, ez már a vég, a halál tánc, dance macabre.
– Az eddig engedelmes alattvalóként tételezett, következésképp barátságosan kezelt Európa egyre inkább kellemetlen riválisként, sőt egyes kérdésekben már-már ellenfélként értelmeződik a világbirodalom számára – írja Ön. Nem kevesen azt állítják, hogy a tömeges migrációt, amely elárasztja kontinensünket, épp azért bámulja bénultan a NATO, mert tönkre akarja tenni Amerika leendő vetélytársát. Miért akarhat Putyin ebben a béna, teljesen fölösleges hadi szervezetbe belépni?
– A császárkori Rómához hasonlóan lelki, erkölcsi, szellemi értelemben (is) önmagát felszámoló Amerikai Birodalom, ha abban már nem is bízik komolyan, hogy „örökké” létezni fog, de abban igen, hogy agóniáját még évtizedekig elhúzhatja. Ehhez „mindössze” arra van szüksége, hogy minden áron megakadályozza riválisai felemelkedését. Miután Németország kivételével nincs más nyugati nemzetállam, amely „hetedik” birodalomként (Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország, Nagy Britannia, USA után) a helyére léphetne, így az egyetlen lehetséges „utód” a világbirodalmi „trónon” egy Németország vezette Európa, Oroszország és Kína által alkotott eurázsiai együttműködési rendszer lehetne. Teljesen logikus tehát, hogy a most kibontakozó globális háború ez ellen a „nagy-koalíció” ellen irányul. Ezért kell Európát, legfőképpen Németországot destabilizálni és meggyengíteni, és ennek legfőbb „fegyvere” a migrációval előidézett fokozódó káosz, és az ezt kísérő narratívák háborúja. Oroszországot az Ukrajnában kiprovokált permanens polgárháborúval, és az ennek ürügyén alkalmazott szankciók fegyverével próbálja folyamatosan provokálni, hogy agresszorként megbélyegezhesse, globális politikai szerepét megbéníthassa. Szíriában, valamint a Fekete tenger és a Balti tenger térségében pedig adott esetben akár a fegyveres összetűzés sem zárható ki teljesen, annak minden katasztrofális következményével együtt. Nem is beszélve a globális fegyverkezési verseny minden eddiginél veszélyesebb újabb hullámáról, amit a hiperszonikus sebességű rakéták új nemzedéke jelenthet. Kína ellen a kereskedelmi és pénz-háború mellett szintén egyre nyíltabban helyezi kilátásba a katonai erő alkalmazásával való „fegyelmezés” lehetőségét az amerikai globális birodalom. Tajvan és főként Hong Kong láthatólag szintén az egyre kockázatosabb Kína-ellenes kalandok bábfiguráivá válnak. Az egyenként történő meggyengítés mellett a három eurázsiai partner közötti együttműködés szétzilálása is a birodalmi stratégia fontos eleme, különösen a döntő jelentőségű energetikai rendszerekben. A mesterségesen keltett „klíma-hisztéria”, amely kommunikációs fegyverként globális „iparággá” vált a birodalom számára, szintén az eurázsiai együttműködési rendszert hivatott szétverni. A NATO valójában kezdettől fogva a birodalom katonai ütőereje, így földrészünk lakói számára létfontosságú lehet annak felismerése, hogy az eddig engedelmes alattvalóként tételezett, következésképp barátságosan kezelt Európa egyre inkább kellemetlen riválisként, sőt egyes kérdésekben már-már ellenfélként értelmeződik a világbirodalom számára. És ez radikálisan átírja a NATO-hoz való Európai viszonyt is. Ha ugyanis Európa a birodalom számára vetélytárs, sőt, például az újabb Északi Áramlat nevű orosz-német földgázvezeték esetében már-már katonai értelemben is ellenség, akkor nem feltétlenül kellene a NATO megerősítésében látni Európa jövőjét. Ebben az értelemben kifejezetten önpusztító lépés lenne, ha az európai NATO országok a NATO-hoz kapcsolódó katonai kiadásaikat növelnék jelentősen. A NATO eredetileg a második világháború utáni világrend a „Pax Americana” katonai ereje lett volna, amelybe akkor az elvileg nem rég még szövetséges Szovjetunió is „betagozódhatott” volna, hiszen a NATO a „világbéke” legfőbb őreként igyekezett feltüntetni önmagát. Putyin orosz elnök valójában ironikusan ezt az akkor szintén felvetődő lehetőséget (mármint a Szovjetunió NATO tagságát) ismételte meg, hangsúlyozván, hogy Oroszország soha nem kívánt terjeszkedni, és most is csupán méltánylandó stratégiai biztonsági igényeinek elismerését szeretné kérni. Egyébként valóban történelmi tény, hogy sem Oroszország, sem Kína nem tartozott az elmúlt ezer év során az agresszíven terjeszkedni kívánó birodalmak közé. Háborúba inkább akkor keveredtek, amikor egy másik birodalom próbálta integritásukat felsérteni, vagy akár szétzúzni. Ha ránézünk a térképre mindez érthető is, hisz ők alkotják a „világmagot”, a legnagyobb természeti és emberi erőforrás-tömeg világ-koncentrációját. Minden világbirodalom számára elemi érdek, hogy integritásukat megbontsa, hogy minél több egymással állandó harcban álló részekre szedje szét őket. Ukrajna „lerobbantása”, vagy éppen a Tajvan és Hong Kong körül keltett feszültségek mind ezt szolgálják. Az ópium-háborúk utáni Kína, vagy a Jelcin korszak belső káoszba süllyedő Oroszországa nagyszerű lehetőséget kínált a permanens kifosztásra, amiről a brit és amerikai birodalom erőforrás-szivattyúinak kezelői sokat tudnának mesélni. (Az utóbbi történethez kapcsolódóan érdemes beleolvasni azokba az amerikai külügyi levéltár által „felszabadított” iratokba, amelyek Clinton és Jelcin (Bill és Borisz) telefonbeszélgetéseit tartalmazzák, a horror, a bohózat és a politikai pornográfia zagyva elegyeként.) Az előttünk álló évtizedek során valahogy persze eldől majd a „hetedik” birodalom „kiléte”, de ezt egyelőre aligha tudná bárki pontosan megjósolni.
– Ön szerint Európa hagyományos médiaelitje a változást nem tudja, nem meri, nem akarja észlelni, mert a legközvetlenebb érdekeivel van „bekötve” a kollaboráns státusba. Más vélekedések szerint Európának nincs média-elitje, amire Ön utal, az a kozmopolita struktúra társadalomromboló eszköze, a liberális sajtó. Hogyan tudna a rendelkezésre álló, de a pénzvagyonból messze kirekesztett európai értelmiség valódi európai média-elitet kifejleszteni?
– Az elit kifejezést én itt az eredeti értelmében használtam, ez a szó azt jelenti „kiválasztott”, ám az már egy más kérdés – és Ön nyilván erre utalt, helyesen – hogy ki és milyen célra „választotta” ki ezeket az értelmiségi csoportokat. Több ezer éve minden hatalom-technika alapja az, hogy az alattvalók, kicsit nyersebben fogalmazva, az alávetettek könnyebben fogadják el alávetettségüket, ha azt méltányosnak, helyénvalónak, kézenfekvőnek és természetesnek, mondhatni magától értetődőnek tekintik. Vagyis a hatalom gyakorlása sokkal alacsonyabb „fajlagos költségekkel” vihető végbe, ha az alattvalók legitimnek tekintik a hatalomgyakorlás módját, és a hatalmon lévők uralmát. Éppen ezért volt, van és lesz mindig is nagy jelentősége annak, hogy a média milyennek ábrázolja a valóságot. Ezért válhatott a média a legfontosabb hatalmi komplexummá, a másik két közvetítő-mezővel, a kereskedelemmel és pénzhatalommal együtt. (Nem véletlen, sőt mondhatni „elszólás” az, hogy az uralkodó szóhasználat „kereskedelmi” tévékről beszél, és hogy ezek a kereskedelmi tévék dollár-milliárdokkal mérhető profitokat halmoznak fel, miközben csak dollár milliárdokban kifejezhető az a társadalmi szövet-rendszert roncsoló kár, amit nap, mint nap okoznak.) Mivel a mai globális média-hatalom lényegében korlátlan eszközökkel rendelkezik a tetszés szerinti mesterséges valóságok legyártását illetően, és ezekkel a „globális hamis-valóságipari művekkel” bármilyen pusztító hatalom, mint az egyetlen lehetséges lét-mód mutatható be, így egyelőre nem állunk túl. Az európai emberek többsége ma még ennek a globális véleményhatalmi rendszernek a foglya, többnyire anélkül, hogy fogoly voltáról akárcsak sejtelme is lenne. A valóságos valóságot láttatni képes és akaró média-intézmények egyelőre igen szerény eszközökkel és lehetőségekkel ám annál nagyobb áldozatokkal próbálják mindezt ellensúlyozni. Az egyetlen lehetőség ebben a helyzetben csak az lehet, ha az ezt felismerni és megérteni képes uralmi struktúrák vállalják a globális véleményhatalmi rendszer diktatúrájával való szembeszegülést, és ha másért nem hát legalább azért segítik minden eszközzel ezeket a média-intézményeket, hogy azok is segíthessék őket. Vagyis tudás, bátorság és kitartó becsületesség nélkül nincs változás.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
