Somorján tartott előadást Harangozó Imre, az Békés megyéből, Újkígyósról érkezett néprajz- és néplélekkutató. Az archaikus népi imádság formálisan a legfiatalabb ága a magyar népköltészetnek, hiszen a Tudományos Akadémia csak 1970 körül fogadta el, mint népköltészeti ágat. Ilyen szövegeket régóta ismerünk, hiszen például a több mint 800 éves Ómagyar Mária-siralom is egy archaikus imádság.
Ezt a témát Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas magyar néprajztudós, folklorista, Erdélyi János unokája kutatta a 20. században. Egy akadémiai előadáson meghatározta a műfajt, ezután, és ennek hatására pedig több mint 200 ezer ilyen archaikus imát gyűjtöttek össze a Kárpát-hazában.
Az archaikus népi imádság lényege, hogy ez egy olyan imádságtípus, amit sosem írtak le, mert sokszor az egyház sem nézte jó szemmel, hogy a nép az előírt imádságokon kívül mást is imádkozott.
Harangozó elmondta, hogy legkevésbé a moldvai magyarok imádságai voltak összegyűjtve, majd egy északi csángó településen, Kelgyesten élő asszony imádságfüzérét játszotta le, melyet a helyszínen vett fel. A faluban a lakosság 75 százaléka még ma is beszéli az ősi, archaikus magyar nyelvet. A felvétel nagyon érdekes volt, meghallgatása után mi is azt érezhettük, hogy egy több száz évvel korábbi magyar világba csöppentünk.
A kedves olvasó tudja talán, hogy a csángó nyelvjárás sziszegő nyelvjárás, az s betű helyett sz-t használnak, mely a feltételezések szerint korábban egyes belső területek beszédstílusát is jellemezte, de ma már csak a peremvidékeken megtalálható sajátosság. Az is elég hihetetlen dolog, hogy az északi csángók legalább 400 évig semmilyen kapcsolatot nem tartottak a magyar nyelvterülettel. Harangozó elmondta, hogy ma közel 250 ezer moldvai csángót tartanak számon, közülük 70 ezren beszélnek magyarul. A jászvásári püspökség 1884 óta íródó történetében idén januárban fordult elő először elő, hogy az egyházmegye területén rendszeres magyar nyelvű misékre kerülhet sor, a Bákó főterének szomszédságában levő Szent Miklós-plébániatemplomban.
Az előadás közepén Harangozó Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék című művére hivatkozva elmondta, ő is gyűjtött hasonló imádságot, de az ő gyűjtésében „Hegyet, hegyet hágék, lettet, lettet szállék“ verzió hallatszik. S hogy mit is jelent ez a két mondatfoszlány? Kimegyek egy hely tetejére (hegyet hágék) és lejövök onnan (lőtőt (lejtőt) lépék). Ez egy ősi szakrális imádságforma, zarándoklat, hogy a hegyre felmenve a zarándok találkozik Istennel, majd visszajön.
Ez megmagyarázza, hogy őseink miért építettek kurgánokat, azaz halomsírokat. A kurgán gyakorlatilag egy gödör, ide helyezték el a halottat gyékénybe, szőnyegbe tekerve, esetleg koporsóban, általában zsugorított helyzetben (néha háton fekve), gyakran fegyvereket, ékszereket, edényeket, raktak mellé, magát a sírgödröt gerendákkal, deszkákkal, volt, hogy kőlapokkal fedték be, majd erre felhalmozták a kurgánt, magát a halmot. Több alkalommal megtalálták azokat a kőből faragott, férfit ábrázoló sírköveket is, melyeket a kurgán tetejére raktak. A kurgánok tehát ősi szertartási helyek voltak, természetesen olyan helyeken, ahol nem voltak hegyek.
Ezeket a tényeket átgondolva döbbent rá Harangozó arra, hogy ez az egész ügy bekerült a himnuszunkba. Azzal ő sincs tisztában, hogy Kölcsey tudatában volt-e ezeknek az információknak, mikor megírta nemzeti imádságunkat, vagy csupán azért rendezte ezt így a Jóisten, mivel ez a dolog annyira fontos nekünk, magyaroknak.
Egy biztos: a himnuszban a „bércre hág és völgybe száll“ rész kísértetiesen hasonlít a „hegyet hágék, lőtőt lépék“ sorokra. Majd le is vezette a próbáját, hogy ott van-e az Istennel való találkozás: „Bércre hág és földre száll, bús kétség mellette, vérözön lábainál s lángtenger felette“.
Nagy a baj, ezért megjelenik ez az ősi archetípus, és ekkor találkozik az Istennel, s kéri: szánja meg a magyart. Ez ott van az ősi szövegeinkben, de az újabb költészetben is, amit Sinka István képvisel itt. Igaz, mondhatjuk, hogy Sinka pásztorköltő volt, így ezeket ismernie kellett. De Kölcsey nem. Ennek ellenére írta bele ezt a részt a művébe, mégpedig a legnagyobb, legszentebb imánkba, a magyar himnuszba.
Az előadás vége felé az előadó egy szomorú, és tájainkra is jellemző történetet mondott el, amit pár évvel ezelőtt egy Nyitra környéki faluban tapasztalt. Egy viseletbe öltözött anyóka állt a kapuban, Harangozó Imre odament hozzá, megszólította, az anyóka pedig minden kérdésére szívesen és kedvesen válaszolt.
A magnó ment, s egyszer csak berontott egy fiatalabb ember, s elkiáltotta magát, hogy Szlovákiában szlovákul. Persze szlovák nyelven. A néni pedig ráripakodott szlovákul. Az a néni, akitől archaikus imádságot, balladát gyűjtött az előadó. S miután az anyóka elzavarta a láthatóan ittas férfit, szégyenkezve azt mondta: hagyja, ez a fiam… Érdemes megnézni a felvételt a Youtube-on (41. perctől). Harangozó Imre hangja a történet végén elcsuklik, ami érthető, hiszen ez a történet minden érdekessége ellenére elsősorban drámai. A felvidéki (zoboralji) drámai magyar valóság.
Egy másik történet szerint Nagyhind faluban gyűjtött archaikus imádságot, s a válasz az volt az asszonytól, erős palóc tájszólással kimondva: „Amikor még magyar voltam”.
Kódolhatatlan üzenet mindez. Egy Jókai Máriával való barslédeci látogatásáról is mesél az előadó, melyet a 80-a években ejtettek meg. Elmondása szerint ekkor még a gyerekek is népviseletben jártak, így a hely a néprajzosok álma volt. A szomszéd falu, Gímeskosztolány viszont már szlovák falu volt. A barslédeci viselet elüt a Nyitra-környéki viselettől. Viszont a barslédeci magyarok és a gyímeskosztolányi szlovákok viselete teljesen egyforma. Jól látszik, hogy ez egy nép.
A gyűjtéseiről beszélve egy nénit is említett, aki a pusztáról 6-7 éves korában bekerült egy apácák vezette iskolába. Addig az édesanyja, a nagymamája és a dédnagyanyja tanította otthon imádkozni, s mikor hallotta, hogyan kell imádkozni, odament az egyik apácához, hogy ő tud egy imát. El is mondta, amire az apáca az ujját rátette a kislány szájára azzal, hogy ha ezt az imádságot imádkozod, elkárhozol. „Elnézést kérek, római katolikus teológus és hittantanár vagyok, de ezt hadd döntse már el a Jóisten” – mondta Harangozó.
Az Etelközi fohászok című könyvében van egy olyan imádság, amelyet Sopronhorpácson gyűjtött az előadó az Árpád-kori templom harangozójától, s ami gyakorlatilag szó szerint megegyezik egy lujzikalagori imádsággal. A magyar nyelvterület egyik legkeletibb és az egyik legnyugatibb pontján (beírtam a keresőbe, 1085 kilométer a távolság) egy olyan, szinte egyforma szövegeket találunk, amit soha nem írtak le. Ez a magyar kultúra csodája. Megértjük egymást és közös imádságaink vannak.
Erről beszélt Harangozó Imre Somorján, erről szólnak gyűjtései, könyvei és ezért lehetséges, hogy felfedezte a himnuszunkban lévő, archaikus imádságra utaló sorokat.
Méry János
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
