A 66-os amerikai országút az Egyesült Államok és a világ egyik leghíresebb országútja. Szokták a „The Mother Road”, vagyis „Az országutak anyja”, illetve „Az Egyesült Államok főútja” néven is emlegetni. Az USA-ban szokás, hogy az autóutak egy-egy híres ember nevét viselik. A 66-ost Will Rogers humorista után nevezték el.
Kalandorok, szerencsevadászok, nincstelenek és nélkülözők reménysége volt ez az út, amelyen keresztül eljuthattak még nyugatabbra a világgazdasági válság idején. A második világháborúban az utat a hadsereg járművei koptatták. Az 50-es években többnyire az volt az emberek álma, hogy vesznek egy rózsaszín Cadillacet és végigdübörögnek vele az úton Kalifornia felé. A ’60-as években a hippik kedvelt útja volt, szintén Kalifornia felé színesen kifestett kis Volkswagen buszokon.
A 66-os országút építése 1926. november 11-én kezdődött azzal a céllal, hogy összekösse a keleti és a nyugati országrészeket. A 2×1 sávos, csak kétirányú forgalomra alkalmas útvonal teljes egésze (Chicago–Los Angeles szakasz) mindössze 11 év alatt épült meg, 1938-ban már át is adták a forgalomnak. Kezdetben a 62-es számot kapta. Végül azért lett 66-os, mert azt könnyű volt megjegyezni, kimondani és érdekes volt hallani. Az átadást követően folyamatosan hosszabbították különböző szakaszokkal, ám a köztudatban az eredeti (1938-ban átadott) útvonalként tartják számon.
Az 1930-as években kapta az első fontos szerepét. A már megépült szakaszon óriási „népvándorlás” indult meg, ugyanis Kaliforniában rendkívüli jelentőséget kapott a farmerkedés, így Oklahoma, Kansas és Texas államokból farmerek tömkelege indult nyugatnak. Ezen embereket nevezték okiknak. Az út mentén ekkor még sok kisváros létezett, melyek elsősorban a megnövekedett forgalomnak köszönhetően egyre nagyobbakká váltak. Óriási jelentőséget kaptak az éttermek, az autószervizek és az üzemanyagtöltő állomások. Egyre másra nyíltak meg, versengve az áthaladó autósok kegyeiért.
Az 1938-ban átadott teljes útvonal egy-egy szakaszát Véres 66-nak hívták, mivel ezek rendkívül veszélyesek voltak. Közülük is a legveszélyesebb az Arizona állambeli Oatman közelében lévő hajtűkanyar, ahol már a legkisebb szél is képes volt az autókat lesodorni az útról (amely itt a Fekete-hegységen halad át). Mindezek ellenére az országút közkedvelt maradt.
A második világháború alatt Kalifornia ipara virágzott, közben pedig keletről Európába tartó hadi csapatok indultak, ezek miatt az országút telítetté vált. Emberek tízezrei hajtottak át rajta napról napra. Ekkor már a katonai egységek is igénybe vették, így nem volt ritka például egy-egy katonai jármű elhaladása sem az úton.
1950-ben a 66-os még nagyobb szerepet kapott. Los Angelesen belül a város főútjává nyilvánították, de mindeközben az utazók egyre inkább kezdték felfedezni Arizona híresebb helyszíneit: a Painted-sivatagot (Painted Desert, a navaho indiánok őshazája), a Grand Canyont és a Barringer-krátert (az arizonai meteoritkrátert) is.
Ezek a látványosságok egyre több turistát vonzottak az ország minden részéből, így a turizmus óriási méreteket öltött: megjelentek a motelek, az indián kuriózumokat árusító üzletek, a hüllőfarmok és frozen custardot (fagylalt, amelynek fő összetevője a cukor és a tojás) árusító bódék/standok. Ámde megjelentek a mai autópályák elmaradhatatlan megállói, a gyorséttermek is. Az első drive-through (nem kell kiszállni az autóból a rendeléshez és az étel kézhezvételéhez) rendszerű étterem a Red Óriási Hamburgere (Reds Giant Hamburger) nevezetű volt Springfieldben, illetve a McDonalds San Bernardinóban. Ezeknek köszönhetően egy teljesen új, a régitől eltérő mikrokozmosz alakult ki a középső országrészben, mely rövid idő alatt átformálta az egész országot.
1956-ban Eisenhower a már a 30-as években kifejlesztett és a világon először Németországban megépített „Autobahn” mintát követve megalapíttatta az amerikai kereszteződések nélküli államközi autópályák (továbbiakban: I autópályák; I, mint interstate [államközi]) rendszerét (Interstate Highway System), ezzel egy új, a korábbi országutakhoz (U.S. Route) képest egy magasabb rendű, többsávos (2×2+) útvonalhálózatot létrehozva.
A 60-as évek elején az államközi autópályák megjelenésével a kisebb rangú autóutak kezdtek elnéptelenedni. Az ilyen kisebb rangú utak alól a 66-os sem volt kivétel. Ugyan az államok sorra kezdték felújítani a 66-ost, hogy visszacsalogassák az autósokat, de mindhiába. Ekkor már a Veteránok útjaként kezdték nevezni, annak ellenére, hogy egy ideig, bizonyos szakaszokon a 160 km/h-s sebesség is megengedett volt. 1953-ban megépült a 142 km-es Tulsa–Oklahoma City szakasz, de a kihasználtsága csekély volt az I-44 miatt. Később (1957-ben) hozzáépítettek egy ún. fordítót is, de ez sem növelte a forgalmat. A 66-os haladt a végzete felé.
Egészen 1985-ig hosszabbítgatták újabb szakaszokkal az autósok visszacsábításáért, de nem jártak sikerrel.
Miután az országút szinte teljesen kihalttá vált, egyes szakaszok kezdtek a szó szoros értelmében eltűnni. A megmaradt részeket pedig állami, magán- és kereskedelmi országutakká nyilvánították.
Az országút mellé telepedett üzletek, éttermek, motelek sorra tönkrementek. 1957–66 között Oklahoma nyugati részén a korábbi 2×1 sávos országutat 2×4 sávos autóúttá bővítették. Ez egy darabig jó megoldásnak tűnt, de 1975-ben megjelent az I-40-es autópálya, romba döntve a 66-os felélesztésének újabb tervét. A 70-es évekig az autósok a korábban felújított szakaszokról sorra tértek át az új I autópályákra. Az út annyira elhanyagolttá vált, hogy 1968–69-ben balesetek tömkelege történt rengeteg halálesettel egybekötve; a 66-os ismét méltóvá vált a véres címre.
1990-ben az államok (amelyeken áthalad) egyre inkább kezdtek rájönni, hogy óriási jelentőségű autóút halad át az államukon. Minden idők leghosszabb, legöregebb és egyben legzsúfoltabb autóútjának muzeális értékei vannak, így az országút megtartása kulcsfontosságú. Irtózatos iramban elkezdték hát finoman felújítani és ezzel együtt kapta meg a Történelmi 66-os út címet is.
A burkolatra elkezdték felfesteni a 66-os szimbólumát, valamint az állam nevét, hogy hol is tart az autópálya éppen. A 66-os ma a történelem viszontagságainak ellenére teljes szakaszában járható. A régi útpályát mindenhol felújították, így az azon autózó úgy érezheti magát, mintha a történelem valamely korábbi éveiben furikázna. Egyetlenegy eltérés van a történelmi és a mai szakasz között: a Sziklák lánca híd St. Louis környékén. A híd az idők során egyre inkább használhatatlanná vált és ma már csak a gyalogosokat engedik át bizonyos időközönként; az autóforgalom elől el van zárva, mivel nem bírná ki az áthaladó autók tömegét. Nem újították fel, mivel történelmi jelentőségű, s a felújítással elveszne e kultusza.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
