Régen az embereknek teljesen más viszonyuk volt a halállal. Az élet részének tartották, elfogadták. És ha érezték, hogy nincs más megoldás, akkor siettették. Sánta Ferenc ír egy – az erdélyi Torján hosszú ideig élő szokásról Sokan voltunk c. novellájában. Sajnos ez nem kitaláció, hanem megtörtént esetek vannak mögötte, valójában a szokás legalább 100 évig élt, vagy inkább tovább.
Ha a család sora tartósan rosszul ment, akkor – bár senki nem kérte tőle szóban, senki sem küldte szó szerint a halálba – a család időse önkéntesen elvonult a Büdös barlangba, vagy csak simán elbujdosott valahova a rengetegbe.
Torja közelében, a hegyen ott a Büdös barlang, melyhez az oda vezető út régen sírkövekkel, sírfákkal volt körülvéve.
Nagy éhínségek idején döntött a család legidősebb tagja, hogy a legifjabb generáció megmaradása érdekében ez az egyetlen megoldás, a család többi tagja pedig hallgatólagosan beleegyezett. Ez persze lelketlenségnek hat, de választaniuk kellett. Vagy esetleg a gyermekek életét kockáztatják, vagy egy idős ember, aki már leélte életét egy evés, egy kis itóka, beszélgetés -afféle halotti tor – után, tele hassal felmegy a hegyre, a barlangba, és egyszerűen elalszik…
Általában az idős ember döntése az egész, előveszi szép, ünnepi ruháit, ez a jel. Ilyenkor a család megpróbálja beszerezni vagy pénzért, vagy hitelbe a torhoz valót. Legalább egy szárnyast, és egy kis pálinkát. Sokszor meghívták erre a közvetlen rokonokat is, hogy az öreg elbúcsúzhasson, és meg tudják tárgyalni a legfontosabbakat. Aztán másnap hajnalban felöltözött, és még sötétben, hogy mások ne lássák – felment a hegyre. Általában utólag sem beszéltek az esetről, senki sem- így aztán hallgatólagosan elfogadott dolog volt ez.
Nem csak az idősek, azok is oda mentek, akik megoldhatatlan problémát véltek életükben, és úgy gondolták, lezárják. A hetvenes években még kedvelt öngyilkos zarándokhely volt a Büdös barlang és a többi hasonló, a hegyben lévő kisebb hely.
Ahhoz, hogy ott meghaljon valaki, komoly lelkierő kellett, és komoly elszántság. Hisz a barlangba be lehet menni minden bántódás nélkül, ahhoz, hogy megtörténjen a visszafordíthatatlan, ahhoz lényegében a barlang padozatára kell ülni. Előtte a ruhákat a barlang szájánál levették, és szépen lerakták. Ezért aztán a hozzátartozók másnap érte mentek, majd a barlangból egyfajta kampókkal a másvilágra távozott porhüvelyét is kihúzták, majd eltemették.
Az 1900-as évek elejéig még a barlangok környékén voltak a sírok, később pedig már hazavitték a holtakat.
Volt ettől kegyetlenebb szokás is. Régen egy hatvan éves már idősnek számított. És ha nagy éhség volt, akkor inkább a fiatalokat választották. Erre volt a nagy bot. Ez a bot a bírónál volt. Ezzel segítették a túlvilágra az időseket.
De olyan is volt, hogy az idős ember megérezte, hogy a fiatalok már nem bírják az ellátásával járó terheket, ezért inkább elbujdosott. A székelyeknél viszonylag gyakran előfordult ez. Volt olyan is, hogy egy halálos beteg kántor bujdosott el úgy, hogy soha se akadtak a nyomára, pedig mindenütt keresték. Családját akarta megkímélni a temetési költségektől.
Hát, megtette
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
