Nem én mondom, hanem Széchenyi István.
Ebben az országban sok műveletlen, ostoba, korlátolt ember osztja az észt, olyanok, akik a saját életükkel nemigen tudnak mit kezdeni, ezért teljes lendülettel a közügyekre vetik magukat. A minket érdeklő negyedik magyar bűn, az irigység általánosan pusztító kór hazánkban. Áthajolni a kerítés felett, odasandítani, hogy a szomszédnak miből telik erre meg arra – magyar bűn. Hangosan ugatni naphosszat, hogy aki sikeres, gazdag és megbecsült, az nyilvánvalóan tolvaj is – magyar bűn. Állandóan más fizetését firtatni ahelyett, hogy csak és kizárólag a sajátjukkal törődnének – magyar bűn.
Aki a politikai sajtóban vitte valamire, eposzi jelszóként cipeli a bértollnok kifejezést. Akit még nem bértollnokoztak le ebben a szakmában, nem tekinthető újságírónak. A bértollnok – gondolom – olyan ember, aki reggel felkel, veszi a pártutasítást, virtuálisan összecsapja a bokáját és szolgál. Alkotni, teremteni képtelen, egyszerűen közvetít, hoz-visz. A bértollnok ostoba fajankó. A bértollnok te is lehetnél. Bárki lehetne bértollnok, de nem lesz, olyan munkát csak alja ember végez. És persze bértollnok mindig csak a túloldalon dolgozó újságíró lehet, a mieink egytől egyik Grál-lovagok, azok nem bértollnokok, persze.
Jó. Akkor először most lássuk, mennyire bértollnok az ember. Meg azt is, hogy mindenkinek ugyanaz áll-e az életrajzában, hogy írástudatlan tahók vagy otthon rejszoló hülyegyerekek egyszerre süssék rá a bélyeget cirka száz magyar újságíróra. Az én életrajzomban két igazi diploma, nyelvvizsga áll. És huszonöt év újságírói tapasztalat az országos sajtóban. Írtam hét könyvet, meg néhány ezer cikket, készítettem dokumentumfilmeket, külpolitikai újságíróként jártam úgy harminc országban. Ennyit a szakmai részéről. Majd ha a tisztelt támadó ennek a közelében jár, szíveskedjen bértollnoknak jelentkezni, tartótisztjeim nyilván eldöntik, látnak-e benne fantáziát.
Néhány szó magamról is. Von Haus aus vagyok magyar ember, otthonról is azt hoztam, magam is arra jutottam, hogy az embernek muszáj ragaszkodnia önmagához. Hazámban, a Dél-Alföldön plasztikusabban fejezik ki, hogy mit nem csinálunk a szánkból, én azonban finom bértollnok vagyok, inkább azt mondom, nem töltöttem egyetlen percet sem a baloldali sajtóban. A huszonöt év felét ellenzéki újságíróként éltem át. Akkor is jobboldali, nemzeti újságíró voltam, amikor csak használt olajból és néhány darab krumpliból készítettem vacsorát. Akkor is, amikor a Gyurcsány-korszakban lehallgattak bennünket, elolvasták e-mailjeinket és a titkosszolgálat nyíltan újságírókat vegzált. Akkor is, amikor úgy tűnt, ezt a pályát örökre el kell hagynom, mert a Vasárnapi Újságon, a Demokratán, a Magyar Fórumon kívül egyetlen jobboldali sajtóműhely sem működött az országban. De akkor is az maradtam, aki voltam és vagyok. Nem pártkatona, hanem magyar újságíró. Most is vagyok. És ebben a minőségemben azt a pártot, azt a kormányt támogatom, amely a magyar népnek kiharcolja az életben maradást, és azok ellen írok, akik el akarnak tüntetni bennünket a Kárpát-medencéből. Ez az én szakmai krédóm, és nem izgat, ha mások a homlokukra ragasztott független címkével tangóznak Magyarország ellenségeivel. Lelkük rajta. Én járom a magam útját.
Mondhatod, hogy tévedek, rendben. Azt is, hogy Tóta W. Árpád a kedvenc újságíród, nem én. Ígérem, túlélem. Csak egyet nem mondhatsz, se nekem, se azoknak, akikkel ezt a negyedszázadot együtt végigcsináltuk: hogy bértollnokok vagyunk. A bértollnok örül, ha ülepet tisztíthat a fürge nyelvecskéjével. Ezt a szerepet nem rám szabták. Szerintem ez inkább te vagy a gyárban, a kutatóintézetben, a cégnél, ahol dolgozol. Egyszer majd beszéljük arról is, te hős vagy-e a mindennapokban, hogy bérmunkás, bérkutató, béralkalmazott vagy-e, oké?
Senkitől nem fogadok el utasítást, engem nem lehet cikkek megírására utasítani. Akadt rá példa – nagyképű titkárnőktől, tahó politikusoktól –, de visszautasítottam. Hogy aztán mi történt? Megmondom: semmi. Mert tudod, én olyan bértollnok vagyok, aki szeret tükörbe nézni minden reggel. És ha ott csak egyetlen alkalommal nem azt látom, amit szeretnék, fogom a sátorfámat, és örökre kilépek ebből a szakmából. Szerencsére talpon maradtam, élő bizonyítékaként, hogy aki hisz magában, azt nem lehet csak úgy eltüntetni. Ráadásul – veled ellentétben, aki nyilván világvégét kiáltana, ha kirúgnák a munkahelyéről – van más tervem, máshoz is értek, nem kötelező Magyarországon újságíróként dolgozni.
És akkor most kedvenc témádról, a pénzről. Hiszen te nagyon szeretsz mások zsebében turkálni, ugye? Felfigyeltem ugyanis arra az apróságra, hogy politikai tárgyú cikkek alá írt kommentárjaidban is állandóan pénzről fantáziálsz. A világnak egyetlen szeletkéjére lát rá csökevényes agyad: hogy aki megjelenik az újságban, annak vajon mennyi a fizetése? Miért több, mint az enyém?
Először is szögezzük le: a fizetésemhez semmi közöd. Ahogyan más magánügyeimhez sem. De híven az eddigi őszinte hanghoz, megajándékozlak egy információval: a fizetésem éppen annyi, amennyi. Hogy másnak mennyi a fizetése, nekem ahhoz az égvilágon semmi közöm. Engem ugyanis – veled ellentétben – csakis a saját anyagi helyzetem érdekel. Tudom, hogy nehezen érted meg, de konkrétan az sem érdekel, hogy veled mi van. Nem akarlak meggyőzni semmiről. Istenigazából nem is létezel számomra, ezt a kis cikket is egyszeri üzenetváltásnak szánom.
Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy átadom neked egy hétre a terepet. Ha én bértollnok vagyok, és ingyenélő, aki lopja a napot, amíg mások dolgoznak, gyere, mutasd meg, hogy is kell ezt csinálni! Kelj fel hatkor, hogy fél nyolcra megírd az első cikkedet, de vigyázz, mert mostantól minden egyes nap írnod kell valamit, és nem öt percig, hanem órákon át, reggel, este és olykor napközben is! És légy szíves, vezess te televíziós beszélgetéseket, azokra persze készülj fel, ülj be rádióba is diskurálni politikáról, történelemről, irodalomról meg mindenféléről, szerte a Kárpát-medencében tarts órás előadásokat mindenféle témában, emellett írj novellát, verset, írd az új könyvedet, szervezz kommunikációs tréninget, járj el háttérbeszélgetésekre, interjúzz magyarokkal és külföldiekkel, ügyelj napilapnál déltől éjszakáig, persze, vasárnaponként is, aztán kelj fel, kezdd újra a napot, és majd megkérdezem, hogy ki a naplopó, rendben? Gondolom, az első nap végére megnyúlna a bértollnokozó arcod, barátom.
Végezetül egy szót arról, hogy mi a legszebb ebben a szakmában. Az emberek szeretete. Amikor utcán, villamoson, nyaralás közben odajönnek hozzád, és a támogatásukról biztosítanak. Elmondják, hogy láttak a tévében, olvastak az újságban, és szeretik, amit csinálsz. A hozzám eljutott írásos üzenetek legnagyobb része is baráti hangvételű. Megerősít abban, hogy amit elkezdtünk, végigcsináljuk. Hogy nem elsősorban szakmai szabványok szerint, hanem a szívünkkel vagyunk újságírók. Amikor a kollégáimmal és barátaimmal bárhova elmegyek az országban, megtelnek a termek. Nem miattunk, hanem azért, mert az emberek igaz szóra, bátorításra vágynak. Szeretnek és tisztelnek bennünket. Onnan tudom, hogy elmondják nekünk.
Neked mondtak már hasonlót?
Na, ugye.
Széchenyi rólad írt, ember.
Szentesi Zöldi László – www.888.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
