Picasso békegalambja még él. Múzeumban, ecsettel papírlapra festve, amit mindannyian megcsodálhatunk. Szívet melengető, egyedi alkotás.
A világ szürke égboltján röpdöső békegalamb sorsa – bizonytalan. A kisember, meghunyászkodva kémleli feje fölött a Madách-i űrmindenséget, rosszat sejtve: – mikor is szakad reá az eddig viszonylag nyugodalmas ég, mikor is hullik eléje – holtan – a békegalamb.
Forrongó világ
A jólelkű ember, már csak ilyen. Rosszat sejtve, ám bízva bizakodik: – Ma, most a huszonegyedik században – nem történhet meg. Többségünkben intelligens, másokat tisztelő, olykor naiv, de jóindulatú emberek vagyunk, a rossz már nem érkezhet meg.
Hisszük, hogy magyarságunk eleget szenvedett már a reánk törni készülő germántól, a földeinket felperzselő töröktől, kaptunk rabláncot labanctól, majd jött a Nagy Háború, ahová ágyútöltelék gyanánt rángattak bele a szövetségesek, mely során, félig-meddig elpusztultunk. Aztán nyakunkba akasztották Trianon súlyos harangját, de feltápászkodtunk, mert a magyar, már csak – ezer éve – ilyen. Ha megfogyatkozva is, a nemzetnek élnie kell.
Aztán térdig zúzott lábakkal, csonka ország létünkben, szétszóródva az anyaország határainak túloldalán, a tengerek mögött, de ismét csak talpra álltunk, meggyalázva tovább meneteltünk – bele a második világégés kellős közepébe, a Don-kanyar halottakkal meghintett sűrűjébe.
Mert a világ kiszámíthatatlan tengerén a kis hajók a nagy hajók kötelékében képesek csak tovább haladni, szövetségesként vagyis – a nagyoknak alárendeltjeként.
Tehát, ismét, az ágyútöltelék szerep, majd negyven éven át, „szövetségesként” – a vörös iga. Nem hittük, hogy most is felállunk, mert a lábunkra akasztott rabgolyó – a korábbiaknál is súlyosabb volt.
Aztán /1989/ jött a pálfordulás, s a rendszerváltás mámorában, ismét csak naivan elhittük, hogy végre – szabadok vagyunk. De, ismét csak „szövetségesek” lettünk.
Hadiállapot /!/ a szomszédban
Ha az ember belegondol, beleborzad. Mármint abba, hogy a szomszéd országban – hadiállapot van.
Mi, akik hatvannyolc, s a hetvenes évek elejének környékén teljesítettük kötelező katonai szolgálatunkat akár az anyaországi, akár a Csehszlovák hadsereg katonájaként, nagyon is értjük azt, mit is jelent a szó – hadiállapot: hivatalos zsargonokat kerülve – a háború lehetőségét jelenti, – fegyverkezés, korlátozás, mozgósítás, s elég egy szikra, egy gonosz háttérhatalmi impulzus, s halálkakas máris ott kukorékol a béke után vágyó ember feje fölött. Éljen az a csatatér bármelyik oldalán.
Ugyanis az emberek kilencvenkilenc százaléka – erőszak és háború ellenes. Marad egy százalék, az akarnokok, az intrikusok, a fegyvermonopóliumok vezérkara, a háttérhatalmak pénzhalmozóinak pénz spekulánsai, karrierjüket csakis háborús sikerekben elképzelni tudó tábornokok, Napóleon-szindrómában szenvedő államfők. Ezek bármelyike egy olyan dominóeffektust indíthat be, amit az európai ember a huszadik században – háborúk, menekülés, megtorlás, nyomor formájában – igencsak bőven megélt.
Ma azt hisszük, vagyis elhisszük, hogy ez nem következhet be.
Bekövetkezhet.
Elég csak napi hírekben meghallgatni az Európai Unió nem tudom kik által megválasztott verhofstadtjai, niedermüllerpéterei, sargentinijai, junckerjei szájából előkerülő őrült, akarnoki kijelentéseket, provokációra szólító jelszavakat.
De elég felfigyelni a keresztény értékek képviseletére megalakított Néppárt vezetőjének, képviselőinek puha, totojázó, megalkuvó, az EU-s „apparátusba” besimuló megnyilvánulását, s máris az jut az eszünkbe, nem e pottyan bele reggeli kávénkba, valami nem várt. Mármint az az imagináris, mindannyiunk szeretett békegalambjának teteme, melyre valakik, valahol még gondtalanul, örömmel röpködő mivoltában – rálőttek.
A kijevi Majdan is mosolygós, jobb élet után vágyó emberek felvonulásával kezdődött
A gondolkodó ember, nem felejt. Ugye, kedves olvasóim, nem feledtük azokat a felvételeket, híradásokat, amikor évekkel ezelőtt Kijevben, a jobblét, a béke után vágyó emberek az utcára vonultak, s narancssárgába borult Majdamuktól azt várták: ezek után mi is Európa jobb feléhez tartozunk majd, szabadon élhetünk, utazhatunk.
Aztán, idegenek érkeztek a Majdanra. valahol középen, szürke épületek ablakából zord tekintettel nézték a boldog felvonulókat, majd – lőni kezdtek. Egyszer a felvonulók, egyszer a rendet fenntartani kívánó karhatalmi szervek irányába. Az idegen elemek által megrendezett káosz – eluralkodott, a halottak szaporodtak, a világ elit hírközlő szervei azt rikácsolták: éppen a jelenlegi hatalom gyilkolássza a békés tüntetőket.
Aztán még egy sokk ért minket, az eseményeket figyelőket: TV-riportban nyilatkoztak hetekkel, hónapokkal később a felbérelt sznajperok, de a megbízók sem rejtették véka alá pofátlan megnyilvánulásaikat: – az ördöggel is szövetkezünk, ha a jobb élet megteremtése ezt kívánja tőlünk.
A jobb élet, – „megérkezett:” a dombaszi térségben háború tört ki, a határ menti vidéken lakó oroszok nem kértek az ukrán bizonytalanságból. Összeütközések, harcok, halottakkal teli utcák, frontvonal – jellemezték a helyzetet.
A béke – mindig távolabb?
Aztán hosszas politikai dulakodás után az élre egy milliárdos, Petro Porosenko nevű csokoládé s hajógyáros állt, aki külföldi „segítőkkel” árasztotta el Ukrajna minisztériumait.
Az orosz szomszéd tiltakozott, s elfoglalta, vagyis –szerintük- vissza foglalta a Krím-félszigetet, azóta ezt már híddal is összekötötték. Porosenko, akinek érdekeltsége – hajógyár – volt a félszigeten, az Európai Unióval is szövetséges NATO segítségét kérte.
Fegyverek, kiképző szakemberek érkeztek Ukrajnába, s azóta az országot, – lásd, az ott élő magyarjaink elleni atrocitásokat – provokációk, elszegényedés jellemezte, jellemzi.
Porosenko – felajánlva a dombaszi háborúzásban szerzett tapasztalásokat – a napokban üzent Lengyelországnak is, legyenek ők is felkészülve az esetleges összecsapásra.
Az államelnöknek fáj a Krím-i vagyona, hajógyára elvesztése. a Krími Autonóm Köztársaság, többségükben amúgy is orosz identitással rendelkező lakossága – idő elteltével is Oroszország mellett döntött.
Közben, a meggyengült Ukrajna gazdasági helyzete egyre romlott, a támogatók kérték a vámpénzt: a természeti kincsekben gazdag föld – számos esetben – új tulajdonosokra lelt ezt csupán egyetlen példával illusztrálva: az USA volt elnökének, Obamának helyettese, Joe Biden fiának nagy részesedései vannak az ottani olajmezőkön. S, ez persze csak egyetlen példa – a számtalan közül.
Az Európai Unió a mai napig is – visszatérítés nélküli „kölcsönökkel” – támogatta, s támogatja Ukrajnát a talpra állás reményében, semmiféle „zálogigénylés” nélkül. Az európai adófizető emberek pénzéből.
Számunkra, Szlovákia, Magyarország számára is jutott valami a „békeharc,” Ukrajna jobb helyzetének a megteremtéséből: a szomszédunkban – hadiállapot hirdettek ki.
Az oroszok ellenében kihirdetett hadiállapot – a másik félnél nem váltott ki válasz készséget. Egyenlőre. Mindannyiunk, a Kárpát-medencében élők szerencséjére.
A nagyvilágban – másutt is
Ha el hisszük azt, hogy csak a mi szomszédságunkban van hadiállapot, akkor bizony – rosszul hisszük. Viszonylagos „hadiállapot” – terrortámadások, lázadások, sztrájkok – Európa nagy részét is szomorítja. De hadiállapot van az észak-amerikai gyarmatokon is, a Tigris és az Eufrátesz vidékén. De ott van Szíria, Gallia, Líbia, Palesztina, de Texas és Új Mexikó is, hiszen az utóbbi ország határára az USA elnöke a f&ea cute;l h adseregét el küldte strázsára, a szocializmus maradvány országaiból beindult tömegek megfékezése, a határ megvédése érdekében.
Tehát, mit tagadjuk. Európában is beindult a „hadiállapot,” hiszen a nem Európa érdekeit, háttér hatalmakat kiszolgáló, maroknyi, magas poszthoz jutott ember fejvesztve igyekszik átültetni a jövő évi, májusi, uniós választások előtt az olyan törvényeket, melyekkel kontinensünk lakóinak legalább kétharmada korántsem ért egyet.
Azzal sem, hogy Európa a migránsok olvasztótengelyévé, tehát nyílt, vagyis kaotikus, kevert, puskaporos társadalommá váljék, ahol bármikor kitörhet a polgár-, vagy vallásháború.
Mindannyiunk, európaiakért felelős biztos – ellenünk?
Ma már mindenki előtt világos, hogy az Európai Bizottság migrációs ügyekért, uniós belügyekért és az uniós polgárságért felelős biztosa, Dimitrisz Avramopulosz – megmagyarázhatatlan szereptévesztésbe sodródott. Ugyanis, megfenyítette azokat a tagállamokat, akik nem süvegelték meg, vagyis határozottan elutasították a globális migrációs csomagot.
Ezt az az Avramopulosz tette, aki korábban Görögország védelmi minisztereként /2013-ban/ négy méter magas kerítést épített a görög-török határra abból a célból, hogy hazáját megvédje a bevándorlóktól.
Itt persze nem lehet nem említést tenni az ENSZ mai főtitkáráról, a portugál Antonio Guterresről sem, aki valamikor a Nemzetközi Szocialista Internacionálé /!/ elnöke volt, aki a napokban olyan vízumot kívánt a világ minden lakosa kezébe nyomni, hogy az majd ott telepedhet le, ahol akar, élvezve a befogadó ország mindennemű gondoskodását. Ennek végleges elfogadtatása – Európa halálát jelentheti.
Tehát, a fentiekből is jól kiolvasható, hogy háttérhatalmak bábjaiként, egy maroknyi „kisebbség,” vagyis pozícióba juttatott néhány ember, s ezek hatáskörébe tartozó, jól megfizetett irodahuszárok néhánya dönt arról, merre is forogjon tovább Európa, s a világ kereke, nem figyelve kontinensünk lakosainak megfontolt szavára, igényeire, Európa nemes hagyományainak szigorú őrzésére, nem figyelve arra, hogy az általuk, vagyis az önző, keményfejű akarnokok által kijelölt út – a pokol kapuja felé vezethet.
Kalita Gábor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
