Évtizedek óta paradox helyzetben vannak azok, akik konzervatívnak nevezik magukat. Habitusukból az következne, hogy intézményvédő alapállást foglaljanak el: védeni kell az egyházat, a családot és az egyetemeket. De mi van akkor, ha védendőnek ítélt intézmények nem a megőrzést, hanem a haladást szolgálják?
Kitört a purparlé. A 888-on egy egyetemi hallgató le merészelte írni, hogy az ELTE egyik oktatója nettó pártpropagandát folytat egyetemi oktatásként tálalva. A Munkásőr-szövetség (gy.k.: a DK) egyből az ötvenes évekre asszociált, nyilván nosztalgiából. Ezek szerint az „egyetemi autonómia” azt jelenti, hogy egy hallgató nem nyilváníthat véleményt arról, ha pártpropagandát tapasztal az egyetemen.
A régi szép időkben persze nem cikkek születtek. A túlérzékeny haladó hallgatók a dékánoknál jelentették föl a nem kellőképpen píszí oktatókat. Mindehhez nem kellett pártpolitika, elég volt egy poén, és már ment is a feljelentés. A vicc mint olyan pedig haladó szemszögből szinte mindig kirekesztő és rasszista. „Jobboldali elhajlóvá” válni nagyon könnyű egy egyetemen, hát még ha valaki karakteres jobboldali – ez esetben egy pillanat alatt a senki földjén találja magát az illető az akadémiai világ falain belül. Érdekes, hogy a „jobboldali elhajlók” sosem nyomtak direkt pártpolitikát, de a puszta jelenlétük indokolta az állandó feljelentgetést és az ezeket követő etikai eljárásokat. Az akadémiai szféra volt a Facebook előtti Facebook. És mivel az egyetemek frissített „etikai szabályai” magukban foglalják az összes létező píszí bullshitet, nem nehéz lelőni azokat, akik nem a haladó propaganda hű kobzosai.
Amikor G. Fodor Gábort pellengérre állították az ELTE-n, épp egy ilyen etikai eljárás keretében, akkor nem volt sivalkodás a munkásőrök és liberálisok részéről. És egyetlen olyan alkalommal sem kívánták védelmükbe venni az „egyetemi autonómiát”, amikor Lánczi Andrást támadták a nyilvánosságban. Ezek mind etikus lépések voltak, hiszen a reakció veszedelmétől óvni kell az egyetemeket, még ha ezek autonómiát élveznek is.
Érdekes módon a „jobboldali elhajlóknak” sosincs valódi tudományos tevékenységük (sem!), szemben a haladókkal, akik esetében viszont az Orbán-ellenes agitáció is annak minősül. Az teljesítmény.
Teljesen világos, hogy az egyetemeken (pontosabban: a bölcsész- és társadalomtudományi szakok jelentős részén) direkt politikai tevékenység folyik, majd a politizáló akadémiai értelmiség elbújik amögé, hogy mindez tudományos tevékenység. Az instant mentelmi jog jelszavai: egyetemi és tudományos autonómia. Tehát pont úgy járnak el, mint az ún. „civilek” és a CEU vezetése: politikai tevékenységet végeznek, politikai szereplőkként viselkednek, majd ha ekként is kezelik őket, akkor elbújnak a tudományos tekintély, vagy a politikán kívüli „civilség” oltalma mögé. Amikor egy politikai akcióra politikai akció a válasz, nyavalygó üzemmódba váltanak.
Csakhogy ez így nem működik. Ha valaki belép a ringbe, akkor már döntött. Be kell tennie a fogvédőt és fel kell vennie a kesztyűt. Kívülről könnyű bekiabálni.
Az egyetemekkel baj van. Az első probléma a funkcióját illeti: ma az egyetemek nagy része nappali melegedőként üzemel, hiszen a gyerek addig sem munkanélküli, amíg egyetemre jár. Különösen a tehetősek és az értelmiség elkényeztetett ifjai használják ekként, míg az e csoportokba nem tartozó szülők azt hiszik, a gyerekük felemelkedésének záloga az egyetem – aztán hazaállítanak néhány emberi jogi brosúrával, és a szülő nem érti, mi történik az egyetemen. A babzsákfotelekben folytatott világmegváltásból pedig negyvenévesen is mamahotel lesz.
A másik probléma épp a fenti brosúrákkal van: indoktrináció és aktivistaképzés folyik.
A bölcsész és társadalomtudományos témák természetesen politikailag terheltek. Lehetetlenség kikerülni a politikát Weber, Schmitt vagy Foucault esetében. Az viszont más kérdés, hogy szükség van-e bármelyikük esetében direkt pártpolitizálásra. A korábban feljelentgetett „elhajlóknál” senki sem tapasztalt olyat, hogy pártok mellett/azokkal szemben foglaltak volna állást. Egyszerűen megsértették az egyetemi píszí szigorú szabályait, majd jött is a Haladó Morálbíróság.
A konzervatívok dilemmával néznek szembe az egyetemek kapcsán. Egyrészt alapállásuk intézményvédő logikát követ, magyarul azt, hogy az egyetemek, a család és az egyház tekintélyét meg kell óvni és védeni kell. Másrészt azt látják, hogy ezek az intézmények időközben megváltoztak.
A haladók korábbi taktikája az intézmények lerombolása volt. Aztán más utat választottak: megszállták ezeket. A ’60-as évektől kezdve elfoglalták az egyetemeket (és az egyházakat is a rózsaszín balos maffiával, de erről majd később), a család fogalmát pedig igyekeznek kiterjeszteni, hogy jelentőségét és jelentését elveszítse. Az intézmények a haladó gondolat fészkeivé váltak.
Ezért azoknak, akik magukat konzervatívnak tartják, fel kell adniuk az intézményvédő pozíciójukat, hacsak nem akarnak a fejük tetejére állni, amikor a korábbi logikát követik. És ugyancsak érdemes felhagyni a konformizmussal, ami sajnálatosan jellemzi az értelmiségi közéletet. Kevés azon nagy tekintélynek örvendő professzorok száma, akik nem illeszkednek a konformista logikába. (Nem kívánom őket név szerint emlegetni, van elég bajuk, nem kell, hogy még az én nevemet is hozzákapcsolják a bűnlajstromukhoz).
A trükk kimerült, nem kell hagynunk, hogy alkalmazzák. Ha valaki politikai pástra lép, nem bújhat el többé a tudományos és egyetemi autonómia mentessége mögé. És ha már a direkt balos, liberális egyetemi politizálásról van szó, az ilyen történetekkel könyvtárakat lehetne megtölteni. Töltsük meg őket!
Megadja Gábor – www.888.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
