Merkel mama, korunk német-római császárnője és minden barnán csillogó szempár intim gondozója Vincent Vegaként értetlenkedve forgolódott az uniós csúcson. Tündöklése és bukása intő példa arra nézve, hogy az egyenesen 21. századi vívmányként beállított ügyintéző politikustípus mennyire hasznavehetetlen azokban az időkben, amikor valódi politikusoknak valódi döntéseket kell(ene) hozni.
A nyugati éttermiség, miután csalódott a világot megváltani akaró, hatalmas távlatokban és soha meg nem valósítható víziókban élő vezetőiben, eldobta és titkárnőkre cserélte őket. Nem lett kommunizmus, a kapitalizmus mégis működik (úgy, ahogy), a proletariátus tévét és autót akart, mivel nem az osztály-, hanem a gazdasági önérdekét ismerte fel. Nem maradt semmi, amiért rajongani lehetett, nem maradt semmi, ami megmenthette volna őket az unalmas, kispolgári szörnyűségétől. Néhány jelentéktelen, de felfújt gömbhalként terpeszkedő deviancia-csoport felszabadítása mégse elégítheti egy rendes marxista felszabadító tömegigényét.
De olvasták, konferenciákon hallották, hogy a történelem véget ért, már nincs is szükség olyanokra, akik változtatni akarnak. Se forradalmárok, se korszakalkotó politikusok nem kellenek a nyugodt vizekre. A világ lecsendesedett, elég lett hát nekik a szürke, technokrata kisegér, aki képes hétköznapi vágyaikat a legügyesebb, a legoptimálisabban kielégíteni. Itt elvesz fél százalékot, ott kitoldja ugyanannyival, adminisztratív-újraelosztó eszközökkel fenntartja a társadalmi békét, az éttermiség hangjára figyel, pénzügyeiről gondoskodik.
Sokáig mi, közép-európai félgyarmati népek is próbáltuk követni, másolni őket ebben. Bajnaikkal és radicsovákkal boldogítottuk magunkat és a német ipart, velük fordultunk rá az igazi, a naptáritól kissé lemaradt 21. századra. De legkésőbb a 2008-as gazdasági válság alatt rájöttünk arra, se ügyintézőkkel, se háborodott vizionáriusokkal nem megyünk semmire.
Ezzel együtt 2008-ban felismertük az is, hogy minket korábban is csak a festék tartott össze. Kihajítottuk a régi politikusainkat, gazdasági váteszeinket, kardigános jövőkutatóinkat, topis múltértelmezőinket, mindenki olyat, akik minden felmerült problémára további újabb színek kipróbálását javasolták, vagy a régebbi még precízebb felfestését, miközben suttyomban néhány, komoly kamatra szerzett kölcsöntéglával a falakat azért kitámasztották. Bizonyos helyeken ezt putrimentalitásnak neveznék, és nem is tévednének nagyot…
Nyugaton, főleg Németországban ez a folyamat nem játszódott le, ők még a válságnak is haszonélvezői voltak. Miközben Európa déli és keleti fele, egy-két üdítő ellenpélda kivételével (ahol klasszikus politikusok voltak hatalmon), kábé tönkrement, a magyar rónán konkrétan a technikai államcsőd vágtatott, addig a németek még gazdagabbak lettek. Nem csak az iparuk, hanem a pénzügyi szektoruk is menetbe kapcsolt, hiszen ahol csődközeli helyzet van, oda még kellemesebb hiteleket kihelyezni. Európa felében pedig az volt. A németek pedig hitték, elhitették magukkal, hogy most már mindent megúszhatnak és tényleg a szürke, technokrata kisegerek a legalkalmasabb vezetők.
Merkel Orbánnal közös sajtótájékoztatóján már egy bukott politikus utolsó nyögdécselését hallhattuk. A zavaros, tényekkel sem igazán tisztában lévő (Balaton vs. Bajkál-tó) hebegése talán Kádár utolsó, zavaros, fehérterrortól rettegő beszédét idézte. Kádár se akarta elfogadni, hogy a világ megváltozott, inkább beleőrült. Látomások és szentenciák, félelmetesre festett jövő és az utolsó kapaszkodók: én vagy a disztópia. De már senkit nem érdekelt.
Merkelt mindenki odakönyvelte a múlthoz, a legpesszimistább haladókák már egészen a weimari köztársaság bukásához hasonló forgatókönyvekkel számolnak. Hogy jönnek a fasiszták és átveszik a hatalmat 2019-ben, a EP választások során. Azzal a nyílt társadalom legelvakultabb hívei sem számolnak, hogy Merkel mama egy ügyes ellentámadással képes megfordítani a történelem menetét, Gyurka bácsi is a periférián, a könnyen és olcsón hülyíthető spanyoloknál szervezi az ellenállást.
A történelmi példa vonzó, de ha mindenképpen párhuzamokat keresünk, akkor van egy másik, egy közelebbi: a Bunker. Merkel talán helyesebben tenné, ha bekapná a kis ciánkapszuláját, miközben előveszi az elefántcsont markolatú szolgálati fegyverét. És mivel gyerekei sincsenek, akkora tragédia nem történne…
Csak a magánya lenne még nyilvánvalóbb, még szomorúbb.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
