A liberális, bevándorláspárti csapatok élén Emmanuel Macron áll, míg a népek önállóságát, nemzeti azonosságtudatát védelmezőket Orbán Viktor és Matteo Salvini olasz belügyminiszter vezényli. A haderők jövő május végén az európai választásokon csapnak össze. Kinek lesz ez Waterloo?
A magyar kormányfő jó időérzékkel, még a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentés előtt ellátogatott az olasz belügyminiszterhez, azt jelezve, hogy kész a B-terve, ha az Európai Néppárt, a mérsékelt jobboldali politikai tömörülések szövetsége nem támogatná hazánkat a hazugsággyűjteménnyel szemben. Amitől tartott, az bejött, a Néppárt meghasonlott ebben a kérdésben. Nagyjából fele-fele arányban állt ki a magyar kormány mellett és ellene.
Azon a milánói találkozón Matteo Salvini, az olasz Északi Liga vezetője vállalta el azt a feladatot, hogy kinevezze a másik oldal főparancsnokát. Ki is mondta az ellenfél nevét: Emmanuel Macron francia elnök. A fiatal francia épp az észak-európai országokat járta, ő is felmérte, hogy északon kire számíthat, csapatokat nyert meg az ügyének, szövetségeseket gyűjtött a nagy összecsapásra. Felvillanyozódva fogadta, hogy a vele szemben álló tábor egyik jelentős vezetője őbenne látja az első számú legyőzendő veszélyt.
Róma és Párizs között amúgy sem jó a viszony, különösen nem, amióta nyáron felállt az új olasz kormány. Macron nem tudta véka alá rejteni ellenszenvét, hogy az EU nagy országai közül az egyikben euroszkeptikus kabinet kerül hatalomra. Azzal, hogy főparancsnoknak ismerték el, a tervéből az első lépcsőfokot már teljesítette. Elérte, amire mindig is vágyott, most európai tényező lett „a jó és gonosz” ideológiai harcában.
Európában azért Merkel politikai és gazdasági hatalmát még meggyengülve sem kell lebecsülni. A Sargentini-jelentés elfogadása előtti hétvégén Marseille-ben volt egy előzetes találkozó Macron és Merkel között. Itt született meg a javaslat a Frontex, az európai határügynökség megerősítéséről és csalafinta új alkalmazási módozatairól. Itt fogalmazódott meg a döntés a Magyarországot elmarasztaló jelentés támogatásáról, mégpedig a néppárti képviselők szavazásával.
Merkel visszaérkezése után Berlinben ki is adták erre a visszautasíthatatlan „felkérést”. És valószínűleg itt született meg az a megerősítés, hogy a meghasadt Néppárt tagjaiból Macron a következő választások eredményeként saját frakciót alapíthat, mondjuk Lendületben az európai köztársaság elnevezéssel, így biztosítva a Berlin–Párizs-tengely fejfedőjére a bokrétát.
Macron a sajátjait, az első tábort csak haladóknak, progresszíveknek nevezi. Valóságos nyelvi háború bontakozik ki a szemünk előtt. A progresszív minősítés jó és kívánatos, állandó fejlődést tükröz, a haladás megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, a határ a csillagos ég. A másik oldal jellemzésére kéznél van a populista szó. Ezt bárkire rá lehet sütni, aki valami jót szándékozik tenni a szavazótáborával. Például a franciák egyéves elnöke még kampányában tett baloldali, populista ígéreteket, amelyekkel a még megmaradt szocialista szavazókat a maga oldalára akarta csábítani. Ezt sikerrel végrehajtotta, ellenben valódi fordulatot nem hozó, neoliberális gazdaságpolitikát folytat.
De mire fel ez az ideológiai háború? A két eszmerendszer közt évszázados az egymásnak feszülés, van, amikor az egyik, majd a másik kerekedik felül. Most jó negyven évig a liberális demokrácia volt a kánon. Ha ezt valaki megkérdőjelezte, például illiberális demokráciáról beszélt, annak nem volt helye az „előkelő társaságban”. Az Európai Unió rendkívüli vagy rendes találkozói előtt érdemes figyelni, hogy ki kivel kvaterkázik, jópofizik. A politikusok jól megtanulták, hogy nekik derűt kell árasztaniuk, ezt kell elhitetni a nagyközönséggel. Az egyszerű tévénézőnek ebből kell levonnia, hogy milyen szinten állnak az egymással folytatott kapcsolatok.
Orbán Viktor az utóbbi években az ilyen kötetlen beszélgetésekből többnyire kimaradt. Inkább a tanácsadóival cserélt eszmét, vagy a serpákkal beszélgetett. Különösen azt követően, hogy Tusványoson kifejtette nézeteit az illiberális demokráciákról. Még a szövetségesünknek tekintett országvezetők is kerülték a magyar képviselőhöz való közeledést. Mára a helyzet alapvetően megváltozott. Nem a magyar miniszterelnökből lett „partiarc”, hanem politikája lett megkerülhetetlen, amelyre minden országnak válaszolnia kell, ugyanis létkérdéseket feszeget. Megmaradjunk-e európaiaknak, vagy oldódjunk fel mindannyian a népek kohójában? A visegrádiakon kívül számos ország támogatja a magyar illegális bevándorlás elleni intézkedéseket, még akkor is, ha nyíltan ezt nem hangsúlyozzák.
Ám a politikai helyzet olyannyira megváltozott, hogy ma már egyáltalán nem kényes kérdés a liberalizmus válságáról, sőt végóráiról beszélni. Nyugat-Európában konferenciákon, tudományos tanácskozásokon a baloldali értelmiség reménytelenül keresi a kiutat. Donald Trumpnak az amerikai elnökválasztáson aratott sikere valóságos csapásként érte az uralkodó liberális eliteket. Aztán jött az osztrák választás eredménye, majd harmadjára a magyar kétharmad, Olaszországban pedig az Öt Csillag Mozgalom és a Liga kormányra kerülése. Eközben a szocialisták az utolsókat rúgják: szép lassan megszűnt a munkásosztály, így maradt még nekik egy parányi idő, hogy a saját maguk érdekeit hangoztassák, és találjanak menekülőutat.
Macron ezt éleslátással felismerte, tavaly tavasszal megváltóként körülénekelte a francia baloldalt, és a megtévesztett jobbközéptől is számosan szavaztak rá. Az elemzők – és persze azok, akik az Élysée-be repítették – helyes következtetést vontak le abból, hogy a franciáknak elegük lett a jobb- és baloldal hatalomváltásaiból, kifáradt a rendszer, amelynek pólusai közt már alig volt különbség, ám a középről jövő országirányítást elfogadnák.
Macron így csippentett jobbról és balról is. A végén mindenkit átvert. Sokáig nem lehetett komolyan venni, ám a jobbközép François Fillon mesterien kíméletlen félreállítása, a korrupciós vádak jelezték, hogy ezt csak komoly erők tudták ily zökkenőmentesen végrehajtani. Végül maradt az a Marine Le Pen, aki magához képest is kiábrándítóan szerepelt a kampánya végén. A politikustanoncnak tűnő Macron előtt megnyílt az út az Élysée-be.
Most is hasonló mutatványra készül. Az európai színtéren a semmiből jön. Nincs egyetlen képviselője sem az Európai Parlamentben, hiszen a legutóbbi választásokon pártja, a Lendületben a Köztársaság, az LREM még nem is létezett.
A francia elnöki fordulók után rendezett törvényhozási választásokon jöttek balról és jobbról, sőt számtalan amatőr is, hogy képviselői helyet szerezzenek az elnök pártjában, amely ilyenkor biztos befutónak számít. Most is eget verő sikert könyvelhettek el. A párt viszont igencsak „sokszínűre” sikeredett – egyesek szerint valójában politikailag színtelen –, de Macron megértette a képviselőkkel: nekik az a feladatuk, hogy megszavazzák az államfő által eléjük tett törvényjavaslatokat.
A jövendő Európai Parlamentben is hasonló szavazóhadat akar majd maga alá gyűrni. Progresszív frakciója egyaránt falatozni kíván a szocialistákból, a liberálisokból, a zöldekből és a mérsékelt jobboldal képviselőiből, ez a konglomerátum társulna a Néppárt maradékával, így meghatározó erővé válna. A fő ellenfelet, a Salvini–Orbán kettőst pedig beszorítanák a szélsőséges táborba, amelyet természetesen azonnal le is festenének barna színnel.
Hol lehet a hiba? Emmanuel Macron – bár azóta jó pár kijózanító pofont kapott – még mindig azt hiszi, hogy Jupiterhez, a rómaiak főistenéhez hasonlatos magasságokban jár. Ő a mindent tudó, a tévedhetetlen, az agyafúrt, kifinomultan kommunikál, mindenkit képes két vállra fektetni. Ehhez képest még baloldali liberális körökből, tehát saját táborából is olyan bírálatokat kap, hogy jobb lenne leereszkedni az Olümposzról: kivagyi, arrogáns, kioktató, mindent a technokrata szemüvegén át lát, neki számokból és táblázatokból áll a világ, és ami a legsúlyosabb, nem ért a nép nyelvén, ingerülten reagál a legkisebb kritikára is. A múlt héten egy közvélemény-kutató cég szerint a szavazók hetven százaléka volt elégedetlen elnöki tevékenységével, csupán 19 százalék támogatta az intézkedéseit.
A mintegy húsz százalék körülre tehető fanatikus Macron-rajongókat nem lehet megingatni a hitükben. Ám ez túl kevés ahhoz, hogy akár még a jövő évi európai parlamenti választásokon is valami kiemelkedő eredményt érjen el. Arról nem is beszélve, hogy milyen „összetett” arcát mutatja az elnöki párt. Az elmúlt egy évben több miniszter már távozott a párizsi kormányból. Köztük az egyik utolsó az elmúlt hetekben, Nicolas Hulot volt környezetvédelmi miniszter. A méltán híres tévés személyiség, akinek több sorozatát nálunk is vetítették, eddig bírta az összeütközést a szép környezetvédelmi elvek és a politika lassan őrlő malmai között.
De nem is róla van szó, hanem arról az utódjelöltről, akit Macron kinézett magának. Ez pedig Daniel Cohn-Bendit, a Vörös Dani – ez a jelző egyként utal hajszínére és politikai meggyőződésére –, a ’68-as diákmegmozdulások egyik főszereplője, aki az Európai Parlamentben egészen a mostani ciklusig az európai zöldek frakcióját vezette. Úgy volt, hogy mandátuma lejártával elköltözik a brazíliai őserdőkbe, aztán mégiscsak maradt. Cohn-Bendit, akit saját bevallása alapján akár pedofíliával vádolhatnának, okosabb volt, mint Hulot, nem vállalta el ezt a felkérést, ami ugyanolyan látványpékség kategóriába tartozott, mint elődje megbízatása. E
mlékezzünk vissza, Orbán első EP-s „meghallgatásán” a Vörös Dani volt az, aki a politikai türelem és megértés jegyében a magyar kormányfőhöz intézett szavait habzó szájjal üvöltözte. Macrontól nem váltak el haraggal. Sőt. Tovább gondolkoznak azon, hogy az elnök EP-választási kampányában milyen szerepet tud vállalni a 73 éves egykori diákforradalmár, akár frakcióvezetőként vagy egyéb segítőként.
Pont erről beszélt az idén Tusványoson Orbán Viktor. A ’68-asok leváltásáról, akik és utódaik még mindig itt vannak körünkben, ők alakítják nem egy ország liberális politikáját. A magyar és a francia politikus közt ennél kézzelfoghatóbb, feloldhatatlan szembenállási pont nem is létezik: Macron szerint ’68 követendő példa, míg Orbán úgy tartja, hogy egy lejárt politika képviselőinek nincs helye a mai életben.
A magyar kormányfőhöz való viszonyulás kérdésében határozott törésvonal keletkezett a francia jobbközép párt, a Köztársaságiak soraiban. Laurent Wauquiez, a párt elnöke védelmébe vette Magyarországot és annak vezetőjét. Wauquiez már megválasztása előtt is igazat adott Orbánnak az illegális bevándorlás elleni intézkedéseiben. Most egy szelfi váltotta ki több neves párttag elégedetlenségét.
Nadine Morano volt miniszter, európai parlamenti képviselőnő mobiltelefonjával Strasbourgban készített egy szelfit Orbán Viktorral. Az ezen felháborodó francia jobbközép politikusok elővették a Magyarországgal szembeni megszokott vádakat, kezdve az antiszemitizmussal a szabad sajtó gúzsbakötéséig. Valószínűleg ezek a kiemelkedő műveltségű, többdiplomás politikusok, akik ugyanabba az európai pártcsaládba tartoznak, mint a Fidesz, esetleg rá tudnak bökni a térképen, hogy hol is van Magyarország. A liberális sajtóból tájékozódnak, és mindent elhisznek, ami ott megjelenik. Macron őrájuk számít majd mint a legjobb katonáira.
Épp ezért legyünk óvatosak akkor, amikor a haladók és maradiak párharcának esélyeit elemezzük. A tudatlanság nagy erő. A svédországi parlamenti választás különösen óvatosságra int. Hiába végzett a korábbi eredményéhez képest négy százalékkal több szavazattal a bevándorlásellenes Demokrata Párt, ezzel sem tudtak még a koalíciókötés esélyéhez sem jutni. A májusi EP-választásokon valószínűleg más nyugat-európai országokban is hasonló eredmények születnek. A migrációellenes erők kétségtelenül tovább erősödnek. A kérdés csak az, hogy mennyire.
Pósa Tibor – www.magyaridok.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
