Történt, hogy Nagy József, a 24.hu munkatársa a visszafoglalt Hír TV-n vad gerlóczyzásba kezdett. Dacosan, emelt hangon feleselt a műsorvezetővel. Épp csak a földre nem vetette magát. Földi-Kovács Andrea rutinos édesanya. Nem jön zavarba holmi kis kiabálástól, így most is, mint oly sokszor, szelíd mosollyal és megsemmisítő érvekkel tette helyre a lázadó kamasznak látszó vagy látszani szándékozó, kibontott hajjal heveskedő, hisztiző hippit.
Nagy József frissen mosott és balzsamozott haja csak úgy repkedett, amikor szóba került a kultúrharc, és mérges vörösbe borult messziről kedvesnek tűnő orcája. Dühödten kezdte sorolni az általa jónak és tehetségesnek tartott szerzőket – itt bukkant fel először Gerlóczy Márton neve is –, és mérgesen csapta ki az asztalra azt az érvét, hogy a jobboldalon nem tudnak jól írni (genetikailag?). Persze lehet próbálkozni, na de mit is gondolunk mi itt vagy Andrea ott? Hogy egyszer lesz olyan jobboldali író, aki meg fogja közelíteni például Gerlóczyt? Ugyan, kérem!
És akkor most újfent elérkezett az a pillanat, amit a Pravdázók, az ötvenesévekezők képtelenek megemészteni, ezért inkább elhallgatják.
Elhallgatják, amikor szerény személyem itt, a Magyar Idők hasábjain leírja, hogy szerinte a Katona József Színház a legnagyszerűbb színház, a repertoárjukon szereplő A bajnok című darab pedig jó. Vagy hogy Székely Kriszta remek rendező. Esetleg hogy Hajós András az egyik legintelligensebb, legjobb humorral rendelkező előadó.
Leírja, mert leírhatja. Hála és viszonzás nélkül teszi, csak mert így gondolja. Dacára annak, hogy Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója legutóbb a Magyar Hangnak adott interjúban a következőket bírta nyilatkozni Szakács Árpád Magyar Időkben publikált kultúrkampf-cikksorozatával kapcsolatban: „Minden józan ember tisztában van azzal, hogy mindez valóban az ötvenes éveket idézi.”
Ötvenes évek, mi, Gábor? Az ötvenes években embereket öltek a politikai véleményük miatt. Most meg a színházadat és A bajnokot dicséri a lap főmunkatársa a „rettegett” újságban. Dicséri. Bizony. Mert megteheti. Mert ez nem a 24.hu. Itt nem cenzúrázzák a művészetre, a művészekre vonatkozó véleményeket politikai alapon. Mert itt nem selyemzsinórokat közölnek le, ezt a lapot nem Orbán Viktor szerkeszti. Itt emberek dolgoznak, különböző ízlésűek, különböző dolgokat gondolva emberekről, művekről és intézményvezetőkről.
Prőhle Gergely a helyén van, és legjobb tudomásom szerint Ókovács Szilvesztert se váltották le a mai napig. Igen, kedves liberális barátaink, ti, akik csak a haladó sajtóból szerzitek az információkat, nektek mondom, hogy én is olvasom, látom, hogy a függetlenobjektívek szerint a két említett urat már hónapokkal ezelőtt elvitte egy nagy fekete autó, és jelen pillanatban is felváltva veri őket Bayer Zsolt és Kövér László.
Az igazság azonban ezzel szemben az: nemcsak hogy szabadlábon vannak, de a munkahelyükről sem bocsátották el őket. Most is épp dolgoznak. Pontosan ugyanott – a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Magyar Állami Operaház élén –, ahol a munkájukat kritizáló cikkek megjelenése előtt dolgoztak. A forradalom nem falta fel gyermekeit, csak időnként kritizál. Tudom, nektek ez szokatlan, hiszen a tieitek ilyet nem szoktak csinálni. De mi mások vagyunk.
De ígértem egy bizonyos pillanat eljövetelét.
Íme: Gerlóczy Marci remek író. Az Igazolt hiányzást is nagyon szerettem, de A csemegepultos naplóját egyetlen éjszaka alatt olvastam el a Kanári-szigeteken. Nem tudtam letenni, pedig másnap főszerepet, egészen pontosan Oberont táncoltam a Szentivánéji álom című balettban. Még SMS-t is küldtem akkor Marcinak, akivel nagyon sok mindenben nem értek egyet, de tehetséges és tisztességes embernek tartom. Elismerem.
Elhunyt barátját, Bächer Ivánt is ismertem, köszönő-, író-olvasó viszonyban voltunk. Ő írt, én olvastam. No nem a népszabis tárcáit, azokról kegyeleti okokból nem nyilatkozom, hanem a könyveit. Mindet. Mert jók voltak. Pont mint Marci könyvei. Csakhogy! A nagy „kultúrkampfvitát” követő olvasóimnak mondom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Mert bár Marci pompás és tehetséges író, azt az apró kis részletet nem illendő figyelmen kívül hagyni, hogy annak idején az Igazolt hiányzás plakátjai minden metróállomás mozgólépcsőjénél szembejöttek velünk.
Rengeteg interjú jelent meg az ifjú titánnal, hatalmas hájpot kapott az ismeretlenség homályából fölbukkanó fiatal tehetség. Marcit rendesen felépítették, betolták a szekerét az erre a feladatra kijelölt és minden bizonnyal kiválóan megfizetett marketinges szakemberek. És ezzel persze nincs semmi baj. A baj azzal van, ha a szekeret tolókról nem emlékezünk meg.
Ha nagyvonalúan félrenézünk, amikor a tolók tolnak, és úgy érvelünk egy írókról szóló vitában, hogy pusztán a tehetséget vesszük elő az érvelésünket segítő pakliból. Mert a tolók munkája bizony nagyon fontos. Amikor Nagy József a tolókat megpróbálja elhallgatni, akkor elferdíti a tényeket. És akkor bizony hazudik. Akkor úgy tesz, mintha a tolók nem érdemelnének fizetést, hiszen nincs értelme a munkájuknak. Pedig nagyon is van.
És a mostani kultúrharc erről is szól.
Hogy az állami tolók végre toljanak.
Mert ők, akiket mi elismerünk, akiket megdicsérünk, soha a büdös életben nem fogják viszonozni a tehetségük elismerését. Ők nem fognak minket tolni. Csak egymást. Inkább ötvenesévekeznek. Vagy hallgatnak. Nehogy megszólják vagy kollaborációval vádolják őket a nagyon elfogadó barátaik.
Apáti Bence – www.888.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
