Pár hete attól volt hangos a szlovákiai sajtó, hogy képviselők egy csoportja a vitatott hovatartozású Krím-félszigetet készül meglátogatni, habár végül csak Peter Marček vállalkozott az útra. A szlovák politikust csehországi kollégái is követni szándékozták, kiváltva ezzel az ukrán diplomácia nemtetszését.
Donald Trump amerikai elnök szintén többször felvetette, hogy adott esetben hajlandó lenne elismerni a Krím 2014-es Oroszországhoz való csatolását – az európai média nagy jajveszékelése közepette. Az elmúlt években újra és újra nagy szavak hangzottak el a Krím kapcsán, anélkül, hogy e történelmében páratlan terület érzékeny lelki világát bárki is alaposabban szemügyre vette volna.
Ukrajna 2014 óta durcás gyerekként viselkedve mindenütt orosz összeesküvést sejt egy olyan kérdésben, amelyben történelmi szempontból vajmi kevés legitimációval rendelkezik.
A mítoszok szülőhelye
A történet egyik alappillére, hogy Oroszország számára a Krím – a Kelet riviérája – nem akármilyen terület. A félsziget több ezer éves történelme egy az orosz identitást erősítő kapocs, egyfajta híd a múltba, amely a mai Oroszországot egészen a görög időkig, majd a korai kereszténységig repíti vissza. A Krím ezen felül a nagy csaták és a hőstettek hazája, amely az orosz összetartozás érzését hivatott erősíteni. Szevasztopol városa történelme folyamán kétszer (1854/55, 1942) is dacosan ellenállt a támadók hadának és csak véres küzdelemben maradt alul, kiérdemelve ezáltal a “hős város” címet.
A Krím-félsziget nem rendelkezik etnográfiai értelemben vett őshonos lakossággal. Elsőként nomád pásztor- ill. lovas népek, a taurok és a kimmerek, telepedtek itt le. Őket a pontoszi görögök (Πόντιοι) követték a Krisztus előtti 8. és 6. század között, akik fokozatosan telepes kolóniákat létesítettek a félszigeten. A gyarmatosítás mozgatórugója a kereskedelem volt, főleg az ázsiai piacok fűszer-, gabona- és rabszolgakínálata került a figyelem középpontjába; északon és délen viszont a fakereskedelem dominált.
A helyi görög poliszok, Theodosszia (Θεοδοσία) vagy Kherszonészosz (Χερσόνησος), virágzó központokká nőtték ki magukat. Görög szempontból azonban a félsziget a hellén kultúra centrumától (ἡ οἰκουμένη; Oikumene = a lakott világ) egy távol eső periferikus tájegységnek számított, ahol az emberek “koszosak és vadak” (a területen többek közt szkíták is jelen voltak). Ez a másság ugyanakkor a kor híres utazóit és íróit is megihlette; Sztrabón és Hérodotosz például egy misztikus helynek írták le a Krímet, ahol különös lények élnek.
A hellén világ a Krisztus előtti 1. században római fennhatóság alá került, majd bizánci területté alakult, miután a népvándorlás során népek hosszú sora haladt keresztül a félszigeten. Közülük a gótok érdemelnek nagyobb figyelmet, ugyanis később Adolf Hitler többször is ősi germán földként tekintett a Krímre, amelyet németekkel kívánt betelepíteni és autópályával az ún. Harmadik Birodalomhoz csatolni (lásd Gotengau-projekt).
A bizánci érdekszféra a korai kereszténységet is magával hozta, ami egyúttal az orosz keresztény identitás egyik mitikus mozzanata. A legenda szerint ugyanis a 10. század végén (többek közt) a mai Oroszország elődjének tartott Rusz nagyfejedelme, Vlagyimir, az egykori görög Kherszonészosz közelében felvette a keleti kereszténységet. Ezen a helyen áll ma a Szent Vlagyimir katedrális, az oroszok egyik legszentebb helye.
A középkorban a tatárok dúlása az orosz fejedelemségeket is érzékenyen érintette. A Krímet tatár törzsek népesítették be, akik aztán az egyre erősödő Oszmán Birodalom „oltalma” alá kerültek. A szultán önrendelkezést biztosított a szintén muszlim tatároknak; a helyi nagykán például saját pénzt verethetett, ami nagy kiváltságnak számított. Élénk kereskedelem folyt továbbá a félszigeten ténykedő különböző olasz gyarmatokkal, amelyek mögött Velence és Genova álltak.
Az orosz Krím
A harcias népnek számító krími tatárok a 17. század folyamán állandó rabló hadjáratokat indítottak északra, ahol a Moszkvai Fejedelemség és az akkor nagy hatalmú Lengyel-Litván Únió területeit égették fel. 1736-ban léptek először orosz cári csapatok a Krímre, jelezvén a helyzet gyökeres megváltozását. A „dél felé” jegyében az orosz hadsereg a törökkel vívott 1768-1774-es háborút követően kikényszerítette a Krím „önállóságát”, amit 1783-ban Grigorij Patyemkin – a cárné kegyeltje – a cári birodalomhoz csatolt.
Ezzel kezdetét vette az orosz Krím időszaka. Az 1800-as évek elején az egykori Kherszonészosz immár Szevasztopol néven a Fekete-tengeri Flotta bázisául és 1854 és 1855 között a krími háború egyik legfontosabb helyszínéül szolgált. A brit-francia haderő csak egy évnyi idegölő és rendkívül véres ostrommal tudta bevenni az oroszok által elszántan védett várost. Leo Tolsztoj „Szevasztopoli elbeszélések” című műve első kézből adja át a hős város mindennapjait a harcok alatt.
A „hős város”? Ezzel egy újabb mítosz született és Szevasztopol attól kezdve az orosz nép összetartását és erejét hirdette. Megerősítésként szolgált a német Wehrmacht elleni küzdelem a 2. világháború idején, amikor a város újra a harcok középpontjában találta magát. Bár a németek 1942. július elején bevették a várost, az ostrom újfent az orosz nép dicsőséges helytállását volt hivatott bizonyítani.
Ajándék a „testvéri” népnek – az ukrán Krím
A háború utáni nélkülözés és katasztrofális gazdasági helyzet cselekvésre ösztökélte Nyikita Hruscsovot, aki Sztálin halálát követően magához ragadta a hatalmat. 1954-ben váratlanul – egyébként alkotmányellenesen – az Ukrán tagköztársasághoz csatolta a Krímet. Hogy mi késztette erre a lépésre, arról megoszlanak a vélemények. A legelfogadottabb nézet szerint, amit Hruscsov fia is oszt, az akkori pártfőtitkár pusztán gazdasági szempontból döntött, mondván, közigazgatási szempontból a félsziget irányítása Ukrajna közelsége miatt célszerűbb.
Ezzel szemben a másik tábor azt emeli ki, hogy a Hruscsov és Sztálin közötti ellentétek vezettek a Krím Ukrajnának való „ajándékozásához”. Legyen bármi is a valódi ok, Hruscsov joggal feltételezhette, hogy a Szovjetunió örökké létezni fog, így mindennemű vita a Krím hovatartozását illetően tárgytalan. 1991-ben azonban megtörtént a lehetetlen és a Szovjetunió darabjaira hullott.
Bár a Krím Ukrajna része maradt és az Orosz Föderáció a „Budapesti Memorandum” (1994) keretében kénytelen-kelletlen elismerte az ukrán állam szuverenitását, nyilvánvalóvá vált, hogy a térség egy lőporos hordóvá alakulhat. Szevasztopol mint a Fekete-tengeri Flotta bázisa továbbra is „orosz” város maradt; ezen felül a kikötőt 2017-ig (2010-ben 2042-ig meghosszabbítva) bérbe vette az Orosz Haditengerészet. A 2014-es ún. „euromajdan”-i események Kijevben és Ukrajna nyugatra tolódása végül kiprovokálta az orosz válaszlépéseket.
Marslakók a Krím-félszigeten?
Vlagyimir Putyin már 2008-ban többször célzott arra, hogy Ukrajna közeledése a NATO-hoz és az EU-hoz nem fog következmények nélkül maradni. Röviddel a Kijevben történtek után 2014. március közepén azonosító nélküli katonai egységek szállták meg villámgyorsan a Krímet. Bár a nyugati sajtó széttárt kezekkel értetlenkedett és zöld kis emberkékről cikkezett, mégis teljesen világos volt, hogy tulajdonképpen mi is folyik március ezen napjaiban – egy pillantás elegendő lett volna a Krím zavaros történetébe.
A 2014. március 16-i népszavazás után gyors egymásutánban követték egymást az események. Két nappal később a Krím újra Oroszország része lett. Az ENSZ elítélte a történteket és csalásról beszélt; de Oroszország azóta is de facto a Krím ura és ez a közeljövőben a fenyegetések és szankciók ellenére – az ország katonai erejét tekintve – nem fog változni.
Mint láthattuk, a Krím-félsziget mindig is népek és kultúrák találkozási pontja volt, amit már a görögök óta mítoszok és legendák öveztek. Az oroszok történelmük és identitásuk „szent” részeként tekintenek a területre, amiért akár háborúzni is hajlandóak lehetnek. Hogy a Krím mennyire „orosz”, nyilván vitatható. Más kérdés az ukrán kardcsörtetés. Történelmi szempontból ugyanis Kijev jogosultsága igencsak gyenge lábakon áll…
A Krím mint katonai sikersztori? Orosz katonai helikopterek a Krím felett (TubeLeaks Youtube csatorna)
Orbán Gábor
A szerző felvidéki magyar hadtörténész
Nyitókép:
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
