Sose feledjük: ami globálisan környezetszennyezés, az lokálisan munkásirtás! Környezetvédelem és munkaegészségügy kéz a kézben jár – vagy nem jár.
Japán 1945 után pörgette fel igazán iparát, és ne feledjük, hogy kezdetben ők is lesajnált bóvligyárosok voltak, mint ma Kína. Az olcsó munkaerővel és az olcsó dömpingtemeléssel versenyeztek, és nem nézték az árát. Japánnak azzal sikerült beleírnia a nevét a toxikológiai történetébe, hogy japán neve van a legdurvább nehézfém-tömegmérgezéseknek. A Minamata-öböl nevét viseli az idült higanymérgezés, a minamata-kór, mert 60 éve még csak egy szennyezett öböl vizében sikerült megcsinálni azt a moszatokkal, majd a halakkal (főleg a makrélákkal, akik felhalmozzák a higanyt) ami ma már a világtengerekre általában jellemző: a halászzsákmány veszélyességét. Az idült kadmiummérgezést itai-itai betegségként ismerte meg a világ: a rettenetes ízületi fájdalmakkal és csigolyaelfajulással járó betegség méltán kapta a nevét, hiszen ez japán „csak” annyit jelent: jaj-jaj. Mindezt egy olyan országban, ahol százezernyi sugárbeteget – japánul hibakusát – is ápolni kellett. Bár azt (akkor) nem ők csinálták. „A nukleáris technika sima ügy. Hirosimától Fukusimáig.”
A Minamata-esemény áldozatainak emlékműve Japánban. A tengeri élelmiszer fogyasztása miatt megbetegedettek esetén a szennyezést okozó cég vállalta a felelősséget, alkalmazottai esetén ellenben az „vállalkozási kockázatnak” minősítve erről szó sem volt. A munkások csak csekély kártérítést kaptak.
Lássunk tisztán: a XVIII, XIX. század, de a XX. század jó részének gaztetteiért korlátozott felelősséget lehet megállapítani. Jó, akkor is lehetett volna gondolkozni, de sok minden nem volt előre látható. Senki nem gondolta, hogy a freon tönkre fogja tenni az ózont. Nem lehetett előre látni! Senki nem gondolta, hogy a műanyagszemét tönkre fogja tenni az óceánokat. Korlátozottan lehetett előrelátni. Az ötvenes évek reklámjait ma elborzadva nézzük: az amerikai tévénézőket arra beszélték rá, hogy milyen jó is az egyszer használatos műanyag eszköz, tíz másodpercig használni, eldobni, majd lebomlik háromszázezer év alatt (természetesen ezt is azért, hogy az „elnyomott” nyugati nő házimunkáját csökkentsük, a „modernizmus” jegyében…miközben a harmadik világbeli asszonyok nagy része mondjuk napi tizenöt kilométert ingázik egy vödör vízért…). Az azbeszt képletére ránézve kémiailag indifferens és ártalmatlan kellene, hogy legyen. Egy egyszerű magnézium-hidroszilikát – ugyan, mit árthat? Curie-ék korában ki és miért gondolt volna arra, hogy az ionizáló sugárzás, amiről nem is tudtak szinte semmit, rákkeltő. Marie Curie is leukémiában halt meg, sírjukat ma is meg lehet találni – sugárzásmérővel. Senki nem ismerte a biszfenolok vagy a ftalátészterek veszélyességét. Honnan tudhatta volna? A DDT-t a háború után megváltóként ünnepelték, ami bevált a fronton a tetvek ellen, meg fogja szüntetni a maláriát! Nem szüntette meg, de senki nem sejtette, hogy a zsírban felhalmozódó poliklórozott vegyületek milyen ökológiai hátrányokkal, veszélyekkel jár. Sokan úgy gondolják, hisztéria, hogy a sajtó felkapta, hogy félni kell a talajt és a világóceánt elöntő műanyaghulladéktól, hiszen – és ez logikus – miért is okozhatna gondot egy kémiailag indifferens, nem mérgező, vízben és testfolyadékokban nem is oldódó, ócska műanyag? – Azzal senki nem számol, hogy a műanyagtárgy talán fele műanyag, a többi – segédanyag. Vázanyag, töltőanyag, színezék, stabilizátor, csúsztató, hidrofobizáló, lágyító, égéskésleltető. És bár a műanyagiparban már régen betiltották lényegében az összes veszélyes vegyületet, sőt, már nagyjából 2008 óta Kína sem használ rákkeltő lágyítókat és polihalogénezett égéskésleltetőket, azt ne feledjük, hogy amit nagyjából 1945 és 1990 között még ilyen összetétellel gyártottak, na, az van a hulladéklerakóban, a talajban és a tengerben, és nem az, amit tegnap gyártottak. És nap mint nap tonna és ezertonna-szám oldódik ki belőle a kadmium-sztearát, a dibutil-ftalát, az égéskésleltető hexabróm-ciklododekán, a tetrabróm-biszfenol A- bisz(2,3-dibróm-propil-éter), és a PVC lágyító trikrezil-foszfát. Utóbbiból a hatvanas években Marokkóban egy tételt eladtak étolajnak. Nem is haltak bele vagy rokkantak meg túl sokan…csak valami 12 000 ember.
Az ipar, mind a keleti, mind a nyugati ipar szereplőinek felelőssége mind a környezetszennyezésben, mind a munkásaik tömeges megmérgezésében vitatható, legfeljebb részleges. A jelentős különbség, hogy nyugaton az ökológiai tapasztalat és tudás birtokában hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére kezdték kapisgálni, – egy bekezdéssel később ennek politikai vonatkozásairól is szóljunk – hogy ez nem mehet így tovább, hogy „Rajna” név alatt egy olaj-, só-, nehézfém-, és oldószer-szennycsatorna folyik az északi tengerbe, míg a szocialista táborban bár ekkor már itt is tudták, mégsem tettek semmit, sem technikailag, sem morálisan. A legnagyobb felelősség pedig jelenleg azokat az ázsiai globális gyártókat és globális szennyezőket – főleg Kínát és Indiát – terheli, akik manapság,- pedig ma már tudván tudják, hogy ez mit okoz, – nem törődnek vele, „ha a nyugatnak joga volt az életszínvonalát a bolygó rovására megemelni, nekünk is jogunk van” hihetetlenül pimasz és egyébként hamis logikája mentén. Ami pedig a jövő technológiáit illeti: a múlt tapasztalatai, minimum óvatosságra kell, hogy intsenek!!!
Sokan úgy hiszik, hogy Kína versenyelőnye az olcsó munkabér, közhely, hogy a kínai egy marék rizsért dolgozik. Nos, ez nincs így, a kínai átlagbérek ma már nem sokkal maradnak el a magyartól, a fejlettebb régiókban, pl. Sanghai-ban, meg is előzik. A kínai ipar nem azért termel olcsón, mert a munkásainak sz.rt se fizet, hanem két okból: egyrészt, mert bár nukleáris és megújuló energiáját rohamléptekkel fejleszti, energialapja még ma is a helyi olcsó feketeszén bősége, azaz náluk olcsó az energia és a nyersanyag, másrészt pedig, hírből sem ismerik a környezetvédelmet, a víztisztítást, a tűz-, és iparbiztonságot és a foglalkozás-egészségügyet, a munkavédelmet. Hogy Pekingben akkora a szmog, hogy évente tízezer szám halnak az emberek légzőszervi betegségekben? Hogy hetente többen halnak meg a szénbányákban, mint egész Európában egy évben minden iparágban összesen? Kínában az emberélet ma is olcsó. Nyilván ezt egy helyi politikus sem fogja soha kimondani, de hogy a mérhetetlenül túlzsúfolt több tízmilliós kínai nagyvárosokban pár tízezer ember idő előtti elhullásával szellősebben lesznek, azért a társadalom egészének érdekei miatt nem ejtenek ezért könnyeket. Soha nem fogja egyetlen kínai kormányzati közgazdász sem kimondani, hogy a születésszám visszafogása miatti egyenetlen korfát, hogy ma a 25-45 évesek évfolyama ott sokkal több, mint a gyermekeké, csak úgy tudják társadalombiztosítás és nyugdíjrendszer szempontjából majd lekezelni, ha a ma dolgozó rétegek tömegei – nem élik meg a nyugdíjkorhatárt. Kínában ma sem lép fel az állam a dohányzás ellen (sem), csak az ellen, ha valaki dohánnyal feketekereskedik (és e más kaliberű büntetéseket jelent arra, mint mifelénk). Nehéz tudomásul venni, de tartott itt az európai ipar is. Csak már túllépett rajta, de keleten nagy fáziskéséssel.
Linfen, Kína, Sanxi tartomány, a fokozódó ipari termelés egyik központja, Kína energiájának kétharmadát adja. Az amúgy is szennyezett régió legszennyezettebb települése Linfen. A kén-dioxid és más szennyező anyagok szintje többszörösen meghaladja az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO szabta határértékeket. A gyakoribb haláleseteket, rákos megbetegedéseket, valamint a magas vérnyomást összefüggésbe hozták a szennyezés magas szintjével. Az arzénnal szennyezett víz miatt az arzénmérgezés szintje járvány közeli értéket mutat.
A nyugati országokban, a hatvanas években a balos „zöld” mozgalmak kvázi kikényszerítették, hogy se a környezetet, se a munkásokat ne károsítsa megengedhetetlen mértékben az ipar. Nem köztudott, de ezeket az ultrabalos, agresszív mozgalmakat – akik kéz a kézben járnak a radikális feministákkal – folyamatosan anyagi, technikai, ideológiai, stratégiai támogatást kaptak a Szovjetuniótól, nem is akármilyet. Ahogy Földi Pál írta: ha az NSZK-ban egy anarchista RPG gránátot lőtt ki egy olajfinomítóra, mégis, mit tetszenek gondolni? Hogy azt a fegyvert csak úgy, véletlenül találta a heroinos tűk között a mocskos tanyáján?
A Szovjetunió a helyi, kollaboráns radikális ultrabalos zöldmozgalmak (ma is aktívak, mindig találnak nekik pénzelőik valami tüntetnivalót, többnyire a versenytárs vállalatot, ahogy mondani szoktam, ha a szacharingyár szponzorálja a kutatást, az aszpartam rákkeltő lesz, ha az aszpartamgyár, akkor a szacharin, ha a cukorgyár, akkor mindkettő) felhasználásával igyekezett a nyugati országok gép-, fém-, vegyi-, energia-, hadi-, és nukleáris iparát akadályozni, költségét növelni, fejlesztéseit, beruházásait, üzemtelepítéseit akadályozni.
EZ is, mint a kommunisták szinte minden trükkje, fordítva sült el: a környezetvédelmi követelmények alkalmazásba vétele nem megölte, hanem ellenkezőleg: a technikai fejlesztések nyomán energiahatékonyabbá, tisztábbá, termelékenyebbé tette a versenyszféra iparát, és ezzel siettette a keleti blokk elmaradott iparának, gazdaságának összeomlását, ahol természetesen ugyanezeket a technikai fejlesztéseket senki nem követelte. A kör ördögi volt: a KGST országok energiapazarlóan és korszerűtlenül termeltek, termékeiket a nyugati piacon (valutáért) csak áron alul lehetett eladni. Ez állandó forráshiányt és forgóeszköz-hiányt eredményezett, ahogy az egykori szovjet pénzügyminiszter fogalmazta meg: olyan szegények vagyunk, hogy a cipőnk mellett járunk. Takarékoskodni ott takarékoskodtak, ahol lehetett: a biztonsági beruházásokon és dolgozók egészségén. 1980-ban egy magyar cementgyári dolgozónak 40% esélye volt arra, hogy 60 éves kora előtt szilikózissal elszázalékolják, ugyanez az NSZK-ban ugyanekkor 2% volt. Erről nem szólnak sem Moldova György, sem társai Kádár-nosztalgia agymenései.
Az 1935-ben alapított iparváros, amely korábban munkatáborként is funkcionált, a szibériai Norilszk Oroszország legészakibb és egyben legszennyezettebb nagyvárosa. Bányászati és kohászati központ, ahol évente sokezer tonnányi kadmium, ólom, nikkel, arzén, szelén, réz és cink kerül a levegőbe. Ettől gyakran fekete a hó, a levegőnek kénes-szelénes illata van, és a várható élettartam a gyári munkások esetében tíz évvel kevesebb az egyébként is alacsony orosz átlagnál – alig 53 év. Egy 1999-ben készített tanulmány szerint a talajban a város 60 kilométeres körzetében magas a réz- és nikkelkoncentráció, a szeléndúsulás 100-szoros, és a levegőben található részecskék mennyisége is meghaladja az egészségügyi határértéket, ami a gyermekeknél különböző légzőszervi megbetegedéseket okoz.
Tudjuk, hogy ez a világ kivétel nélkül, mindenkit érintett, nem csak az iparban dolgozókat. Mindenki ki volt téve a rákkeltő festékeknek, a míniummal, ólom-kromáttal festett gyerekjátékoknak, a mérgező élelmiszer-színezékekenek, a mai farmakovigilancia kora előtti veszélyes gyógyszereknek (contergan – aki nem tudja, miről van szó, keressen rá) , a dioxinnal szennyezett növényvédőszerekenek, az ólom-tetraetillel készült benzin miatt a légkörbe pöfögött ólom százezer tonnáinak, és különösen az 1963 előtt, az atomcsend-egyezmény életbelépése előtti szabadlégköri nukleáris kísérletek kiszórósának (a közvélekedés Csernobil hatásaitól retteg, holott a csernobili baleset kiszórása elhanyagolható volt (közép-európai viszonyok között átlagban kb. 1%-a) az 1954-1963 közötti légköri terhelésnek, amely a ma hetven éves embereket alsótagozatos korukban érte, de egészségügyi hatásai unokáikban is ott vannak!), nemcsak azok, akik az iparban dolgoztak. Ez igaz. Viszont a veszélyes iparban dolgozókat mindez halmozottan érte, mert ők megkapták, amit mindenki más IS, és e mellé kapták a PLUSZT. A „rádium-lányok” története eléggé közismert. Arról szinte mindenki hallott (aki nem, keressen rá itt) erről tud írni a „nőkért” feministája. A csernobili „likvidátorokról” , azokról a szovjet katonákról, pilótákról, tűzoltókról, belügyi erőkről, donyecki bányászokról, akik önként és tudatosan adták életüket, hogy a baleset következményeit felszámolják, holott százszor annyi emberről, fiatal, életerő férfiakról volt szó, nem fog, hiszen azok nem butácska, aranyos kislányok, csak durva, faragatlan fickók. És hány és hány emberről nem szólunk, nem hétköznapi hősökről, mint a 2001-es 9/11 romjain mentő és kárelhárító önkéntesek (több mint 80%-uk férfi) akik az azbesztbelélegzés miatt hullanak azóta is, hanem honfitársainkról, egyszerű munkásemberekről – és családjukról.
Ma már nem beszél senki a szovjetunió-béli, bogorocsányi és a tengizi építkezésen részt vevő magyar munkások 1973-tól, majd 1985-től kezdődött tevékenységének következményeiről, az ezen munkaterületeken dolgozott, nukleáris szennyezésnek, földgázösszetevőknek (kén-hidrogén, merkaptán) pestisgócnak és közép-ázsiai más randa fertőző betegségeknek, egészségtelen klímának és erős stressznek kitett emberek tömeges megbetegedéséről és elhalálozásáról. Kevés szó esik a garéi hulladéklerakásról, vagy az egykori Egyesült Vegyiművek, Észak-Magyarországi Vegyiművek vagy a Graboplast dolgozóit ért foglalkozási ártalmakról, a MÁV nyugdíjasainak egészségi állapotáról, vagy Nyergesújfaluról, ahol, kis túlzással, nem lehet olyan családot találni, aki nem gyászolna egy azbeszt miatt elhunyt apát, nagyapát, nagybácsit, unokatestvért, férjet. Arról sem beszélünk – hogy ne csak az ipar legyen érintett – hogy…
A Pozsonyban, 1962-1966 között mért légköri ülepedésű béta-sugárzó részecskék teljes aktivitása. Jól látható, hogy az atomcsend-egyezmény 1963-as életbe lépése után, a légköri nukleáris kísérleti robbantások megszüntetését követően drasztikusan csökkent a légkörből származó sugárterhelés, és lassan a legveszedelmesebb stroncium-90 aktivitási szintje is, majd négy év alatt gyakorlatilag visszatért az 1900-as szintre. Ötven évvel később, ma, az akkor kiszórt radioaktív izotópok – az uránium, a plutónium és a rádium magas felezési idejű alfa-sugárzó izotópjai kivételével, melyek a talajban és az óceánban még fellelhetőek, de mennyiségük a hasadványtermék béta-sugárzókhoz képest igen csekély – nagyobbrészt már elbomlottak, ma a légköri radioaktivitás szintje az 1962. évi durván 1-2%-a, nem tér el lényegesen az iparosodás előtti időktől. Ezt az átlagember teljesen képtelen elhinni és megérteni. Forrás: Szabó S. András: Radioökológia és környezetvédelem, műszaki kk. 1985
Malthus, a kiváló gondolkodó, aki először mutatott rá a Föld népességrobbanásának veszélyére, azzal érvelt, hogy a népesség exponenciálisan képes szaporodni, addig a mezőgazdasági termelés hozama csak lassan emelkedik, ezért egy bizonyos ponton bekövetkezik a globális éhínség. (Az elterjedt városi legenda szerint az emberiség korlátlan szaporodásáért rettegő Malthusnak egyébként 12 lánya volt, szóval, tudta, mit beszél…) A hatvanas évek „zöld forradalma” az optimistákat látta igazolni: a mezőgazdasági termésátlagok jelentősen megnőttek. AZ ára? Ugyan, mindössze annyi, hogy pl. Magyarországon a terméshozamok kétszeresére emeléséhez 30 év (1952-1982) alatt a műtrágya-felhasználást hússzorosára, a növényvédőszer-felhasználást ötvenszeresére kellett emelni. Ennek minden következményével együtt, beleértve a talajpusztulást, meg azt, hogy egyes falvakban fogalommá vált a megnevezés: gramoxon-özvegy.
Nincs erre jó szó. Jobb híjján, érzéketlenül, nevezhetjük úgy: humántőke-deficit. Egy ország legnagyobb vesztesége, ha polgárait – mikor katona beszél félvállról, akkor az élőerőt, ha politikus vagy közgazdász, a „humántőkét” – elpazarolja, plasztikusan szólva, hagyja megdögleni. EZ generációkon átívelő felelősség!
Közhelyszerű, hogy egy házra évente az értéke egy százalékát rá kell költeni karbantartásra és felújításra. Mi történik, ha ez nem következik be? Nos, hosszú időn át semmi. Az amortizáció kis léptékeknél nem látható. De nem úszható meg. A cserepek elporladnak, a csatorna kilyukad, az épületgépészet tönkremegy, a falakról lemállik a festék, az ablakkeretek elvetemednek. Minden műszaki ember tudja, hogy akár egy autóra, akár egy gépre, akár egy ingatlanra vetítve, sokkal olcsóbb és egyszerűbb a tervezett, folyamatos állagmegóvás és karbantartás, mint a már lerohadt, tönkrement rendszerek javítása, felújítása. A politikus azonban nem műszaki ember, és nem így gondolkodik. Pedig az államok, társadalmak is így működnek. A pénzügyminiszter és az államadósság-kezelő központ pontosan nyilvántartja bármely ország fizetési mérlegét, ami jó statisztikának, ami, Churchill óta tudjuk, egyike a három alapvető hazugságtípusnak. Ugyanis a statisztika nem vagy csak „nagy ráhagyással” „látja” az ország infrastruktúrájának – útjainak, hidainak, vasútjainak, kórházainak, iskoláinak, hadseregének ,rendőrségének, erdeinek, vízügyi létesítményeinek, stb. – állapotát, azok tönkremenetelét, alulfinanszírozottságát, azt, hogy egy adott politikai vezetés nem akar vagy nem tud – forrás vagy szándék híján – valamire költeni, és a dúcolást vasbeton helyett propagandával oldja meg. A források elvonásával, az alulfinanszírozással nagyon szépen „kilehet kerekíteni” a költségvetési sarokszámokat, kiadásként azon év mérlegfőösszegében nem jelenik meg, hiszen „csak” az épület omlik, nem a papír, ami köztudomásúlag a legerősebb szerkezeti anyag: mindent elbír. Egy négy évre gondolkozó politikus nem fog és nem is akarna generációkon átívelő vízrendezési, közegészségügyi vagy erdősítési programokkal foglalkozni akkor se, ha fel tudná fogni annak értelmét és fontosságát. Korunk, a liberális demokráciák és a népszerűségi indexek kora a tisztasági meszelések és a kátyúzások világa: ahol a tessék-lássék kipofozásokra átfogó reformok árának a sokszorosát lehet rákölteni, minden látható eredmény nélkül.
Az igazi nagy adósság azonban nem az autópályákba és a hidakba épített, vagy elhanyagolásuk miatt éppen bele nem épített mínusz. A legvalódibb, leghúsbavágó mínusz az emberekbe, a népbe, az ország lakosságába adott meghitelezés, a Shylockok világa, az élő emberből kimért egy font hús, az emberek egészségének és a gyerekek és unokák egészségének, illetve, ami ehhez kapcsolódik, a jövő vize, termőföldje és erdeje elpazarlása, kótyavetyére dobása. A nagy szocialista népgazdaság nagy szocialista fejlesztésének nagy szocialista győzelmeinek árát 1989-ben mindenki adósságként itt maradt dollármilliárdokban látta, holott az csak papírfecni, semmi. Annál sokkal nagyobb teher maradt, melyet a dolláradósságnál sokkal kegyetlenebbül hajtanak be, és amit kinyögni muszáj: az emberek fizikai testének és lelkének, szomatikus és lelki egészségének megroppanása.
Ennek forintban mért ára is van, hiszen az egészségügyi kiadás (ami sosem elég, és sosem mondják, hogy miért nem elég: ezért) a rokkantnyugdíj, a kiesett munkaképesség miatti elmaradt jövedelem, a szociális támogatás mind-mind zseton, de az igazi ár – a társadalmi ár – nem is kifizethető.
1970-ben előre elköltötték – félig-meddig tudatosan, de leginkább felelőtlenül – az akkor húszéves férfi egészségét, hogy ma kikisérjék a temetőbe, húsz év idült betegeskedés után. Szégyelje csak magát, nem étkezett koleszterinszegényen, úgy kell neki, mondja rá a véleményvezér. Kisfiú, neked sem él a nagypapád? Neked se? Neked se? Neked apád se? Te félárván nőttél fel? Te is? Te is? Miért, háború volt? Az régen volt, de hatvan éve már, de az azt követő politikai átrendeződés ára az, hogy a férfiak tömegei 40-50 évesen már „néhai”ak.
Mózes sem véletlenül vezette negyven évig a népét a pusztában. A pszichésen és testileg megnyomorított rabszolgák népével nem lehet önálló, szabad világot építeni. De őket legalább nem érte a fiakat, unokákat is érintő genetikai károsodás.
Végezetül pedig, ami József Attila mamáját illeti: a mosónők nem vegyi ártalom miatt haltak korán, hacsak meg nem itták a mosószódát. Ha így lett volna, az is meghal, aki ruháját azzal a tenziddel (ami akkoriban az még általában szappanpor és szappanfűfőzet volt) kimosták. Akkor miért?
Még 10-20 éve sem volt közismert és kutatott téma, hogy a stressz és a daganatos megbetegedések között milyen közeli kapcsolat van. Pedig ez teljesen logikus. Hiszen az immunrendszer ellenőrzése alól „kiszaladt”, sejt akár napi ezer s ezer keletkezhet a szervezetben. Ha az immunrendszer erős, ezeket elpusztítja. Ugyanakkor a stressz – és ezt már Selye János korában meg tudták állapítani – kifejezetten rombolja az immunrendszer működését, és ezért a tartós stressz igenis, kiváltó tényezője lehet a ráknak. A gyermekeiért aggódó, megélhetéséért kemény munkával és rossz fizikai körülmények között dolgozó asszonyokat …igen, ez érintette. Különösen azokat, akik elvesztették férjüket. Bármely okból. Például azért, mert az meghalt egy foglalkozási ártalom következtében.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
